Nádas Péter íróként 1983-ban járt először Szegeden, majd öt évvel később az Emlékiratok könyve kapcsán - mindkét alkalommal Szörényi László beszélgetett vele. Az utóbbi alkalommal egy a közönség soraiban ülő egyetemi hallgató élt az ilyen beszélgetéseket záró lehetőséggel („Van valakinek kérdése?"). Ez a diákot Szilasi Lászlónak hívták, mára ő az egyik legismertebb magyar irodalomtörténész. Ezúttal ő maga faggathatta az írót. Bár állítása szerint majdnem ötven kérdéssel készült, és ezek közül egyet sem tett fel - mégis háromórás volt a közönségpróbáló beszélgetés.

Németh Zoltán író, költő, irodalomtörténész. A test és átépítései, a nemi szerepek és a hatalom kérdéskörének vizsgálata irodalmi művekben; az olvasás erotikája és perverziói, a közép-európai regény, a legújabb magyar irodalom és a referencialitás problémája érdekli.

Hogyan beszélünk ma a testről? Milyen szavak és kifejezések állnak rendelkezésünkre akkor, ha nem félre- és mellébeszélni akarunk róla, de sem obszcének, sem perverzek nem akarunk lenni? Hogyan szólaltatható meg a testünk nyelve? Milyen testreprezentációk és -elméletek hódítanak manapság?

Az Udvariatlan szerelem bemutatója után a Mata Hariban gyűlt össze a nézősereg, hogy a Szegedi Egyetem szervezésében a Prae önálló felolvasóestjét hallgassa meg.

Könyvbemutatóhoz mérten sok érdeklődőt vonzott az Udvariatlan szerelem antológia első vidéki bemutatója a szegedi bölcsészkar egyik kis termébe, még ha a nézők többsége az egyetemen tanító szakmabeli tanárok közül került is ki.

A Fosszília által szervezett estek sorában Orcsik Roland az Erdélyi Terasz bemutatkozó estjét nyitotta meg a szegedi Millenniumi Kávéház Klubhelységében, ahol a közönség szép számban várta a felolvasással egybekötött beszélgetést.

Idén harmadszorra került sor a Szépírók Társaságának Őszi Fesztiváljára, mely ezúttal az elmúlt évtizedekben megjelent antológiák történetével foglalkozott. A kétnapos irodalmi maratonon bemutatott kötetek jó része még a hetvenes-nyolcvanas években jelent meg, mivel a rendszer nem vállalkozott (vagy nem szándékozott) bizonyos szerzők önálló köteteinek kiadására, ily módon mégis biztosítva lett a megjelenés. A meghívott írók, szerkesztők és a moderátorok korrajzot festettek, emlékeket idéztek, egykori antológiabeli és egészen friss műveket olvastak fel.

A színművésznő azokra az ,,igazi tragikák"-ra emlékeztetett, akik elevenen élnek még az emlékezetemben - hogy honnan, magam sem tudom. Talán ,,így" kell kinéznie, öltözködnie. ,,Ilyen" a hanghordozása, a mimikája. És van benne valami furcsa, mintha megszállott lenne. Szeme más mélységet árul el, mélyebb tudást, egyúttal félelmetessé is lesz tőle. Úgy bánik a szájából előtörő szavakkal, mint tökéletesen uralt eszközökkel, amelyekkel hol simogat, hol üt. Akár egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül. Sosem tudhatod, mi következik a következő másodpercben. Ez az egzaltáltság kissé nyugtalanító is. Engem feszélyez.

A Millenniumi Kávéház zsúfolásig megtelt, a másik teremből hozott székek annyira elfoglaltak minden kis területet, hogy sajátommal csak lassan araszolgatva jutottam el a színpad bal oldalára. Mellettem a két előadó viccelődött, láthatóan ők is rettentően izgatottak voltak, a közönség is zsibongott. Aztán elindultunk a teljesség felé…

Természetesen elkéstem. Az első tíz percet. Mert mindig csak akkor kezdenek pontosan, amikor én nem érek oda időben. (Ez nem a Grand Caféra jellemző, hanem úgy általában.) Szerencsére nem maradtam le semmiről. Akkor zuhantam be – az első sorba, hogy semmit ne mulasszak el (még egy arcrándulást sem) –, amikor Garaczi László arról mesélt, hogy voltaképpen csatatéren nőtt fel. Sári B. László jó moderátornak bizonyult, csak rövidet kérdezett. Mégsem az volt az érzésem, hogy egy moderált beszélgetést hallgatok, inkább az, hogy itt ül pár ember, és beszélgetnek.