A rock örök és elpusztíthatatlan! Avagy ameddig a föld kerek, mindig lesznek rockerek – tartják az ősrockerektől származó, a bőrkabátosok közti közbeszédben megfellebbezhetetlennek tűnő szentenciák. Melyek a Hasítás magyar rocknovelláit olvasva mégis megdőlni látszanak.

A Börtönvonat Yumába sehol máshol nem születhetett volna meg, mint Amerikában, a hőskultusz és ezzel együtt az apakultusz legdíszesebb bölcsőjében. James Mangold kiváló műve a szó igazi értelmében vett western, mely fittyet hány arra, hogy az aranykor óta eltelt több évtized néma tetszhalálban – a műfaj legjobbjait idézi, s egy alapos lélektani csavarrendszerrel már most úgy tűnik: az újkori western egyik alapfilmje.

Vajon hány fiatal, dél-amerikai szűzlány szőrtelenítette a hónalját a 19. század végén? Nyilvánvalóan egy sem. Nos, Mike Newellnek erről más a véleménye - és amilyen jelentéktelen apróságnak is tűnik ez, olyan sokat árul el a Szerelem a kolera idején filmváltozatáról.

„Te rossz vagy” – mondja az énektanár Oláh Ibolyának Tímár Péter legújabb, Casting minden című filmjében, majd hozzáteszi: „De csak ahhoz képest, hogy milyen jó lehetnél”. Így van ezzel a Casting minden is, csak fordítva: ez egy jó film. De csak ahhoz képest, hogy milyen rossz lehetne.

Robert Redford hét év után újra elfoglalta rendezői székét – hogy nagyjátékfilmet készítsen az Egyesült Államok kül- és belpolitikájáról, az afganisztáni háborúról, és a (szerinte) szenzációhajhász, egyre kevesebb értéket képviselő médiáról. Méghozzá olyat, amilyenre senki nem számított, és ami merőben más, mint a Kiadatás-jellegű poszt-9/11 akciómozik.

Mit vár a (potenciális) látogató a Titanicot és annak katasztrófáját bemutató kiállítástól? Egy nagyszabású, interaktív tárlatot, a hajóbelsőt idéző termekkel és folyosókkal, szimulációkkal − egyfajta speciális Csodák Palotáját? Vagy csak néhány, elméletileg a hajóroncs gyomrából felhozott, százéves leletet, hiszen mindez magában is lenyűgöző, s hátborzongató közelségbe hozza a katasztrófát?

Lélektani bosszúdráma thrillerbe oltva – nagyjából így lehetne körülírni Jodie Foster legújabb filmjének műfaját. A jóindulatú néző azonnal hozzáteszi: igen ám, de női főszereplővel, nem ám férfival, ahogy már annyiszor láttuk – és elalél a feminista korrektségtől. Aztán rájön, hogy az egyenjogúság itt véget is ér: ha a film Magyarországon játszódna, minden bizonnyal elhangzana benne a „cigánybűnözés” szó is. Bár ne is tudnánk, hogy az Interjú a vámpírral rendezőjének új filmjét látjuk...

„Asszony égbe csak úgy juthat, / Ha férjével alázatos, / Ez az ő kötelessége, / Ezen az úton üdvözül” – olvashatjuk a Sukaszaptatiban, azaz a Papagáj hetven meséjében a csalfa asszonyokról. S ugyanebben a szanszkrit mesegyűjteményben szerepel néhány oldallal odébb a következő mondat is: „Nyújts hát nekem legalább egyetlen alkalommal szerelmi élvezetet, te gyönyörű nő, aki fogaid sugárzó ragyogásával az ősz elején felkelő, nyúl képét mutató Hold bimbózsenge fénysugarainak fényességét is messzi elhomályosítod, és a szívemben forróbban tüzelő sebet ejtesz, mint maga az Ötnyilú fejedelem, a Szerelemisten”. Az első idézet éppoly sokat mond el a Sukaszaptatiról, mint a második.

Nicholas Cage, Julianne Moore és egy jónak tűnő alapötlet (Cage karaktere látja saját, két percen belüli jövőjét), a rettenetes magyar címen (A holnap a múlté) pedig túltettük magunkat – a Next tehát jól indul. És vagy tíz percig jó is.

Sigmond István Varjúszerenádja nem strandra való olvasmány – ez az első (közhely), ami eszembe jut a regény (regény? mondjuk, hogy regény) kapcsán. A következő pedig az, hogy el kéne olvasni még egyszer. Aztán talán még egyszer – mert minden sorában egy fejezetnyi történet, erő, stílus van.