Koronavírus-karanténból írok, immár két heti önkéntes otthoni fogságból, és bezártságérzésem, passzolva ennek az írásnak a tárgyához, némiképp a kommunizmus világát idézi. Elolvastam Kukorelly Endre regényét: Cé cé cé pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé.

A helyszín kísérteties: a szocializmusban virágzó, mára elhagyatott Otthon áruház. Itt mutatták be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatói diplomamunkájuk részeként a színházi előadásukat Meghíztam a sötétben, mondjuk nem címmel, az Otthon elnevezésű, lakhatási problémákat boncolgató projekt keretében, az OFF-Biennálé Budapest szervezésében.

Franciaország széthullott volna, és esetleg egész történelme másképp alakul, ha nincs Jeanne d’Arc, a tizenkilenc éves pásztorlány, aki látomásoktól és hangoktól vezérelve, a jelképévé lett hatalmas lobogóval, egész lényéből jövő lobogással a francia seregek élére állt. Hitet és reményt adott országának, a királyi jutalom mégis elmaradt, sőt az egyház halálbüntetésre ítélte. A Katona József Színházban Garai Judit szövegkönyvével az alkotók arra vállalkoztak, hogy Jeanne d’Arc-ot egy vitrinbe zárva mai szemmel kvázi átvilágítsák, és kiderítsék, mi okozta vesztét. Erre utal a darab alcíme: a jelenidő vitrinében.

A Jurányi Házban láthattuk a drámairodalom sokadik Don Juan-értelmezését. A Don Juan visszatér című darabot a Füge Produkció mutatta be Ödön von Horváth azonos című darabja nyomán. Szürke a díszlet, a jelmez, a hangszín, még az arcok is hamuszínűek – közvetlenül a második világháború végén más szín nincs. Ez az előadás viszont épp eléggé kilóg a sorból ahhoz, hogy újszerű megközelítésével üde színfolt lehessen a Don Juan-feldolgozások közt, igen messze esik az eredeti spanyol legenda koncepciójától.

Ezt a darabot minden magyarnak (és osztráknak, nem magyarnak és nem osztráknak) látnia kell egyszer az életében! Felbuzoghat bennünk a magyarságtudat, mely immár az American Dreamhez hasonló, vidám szürrealizmus operettlépcsőjét is otthonosnak érzi. Mit nekünk a Grease, mikor a Csárdáskirálynő is van olyan jó! Különösen igaz ez a Vidéki Színházak Fesztiválján, Béres Attila rendezésében bemutatott kecskeméti Katona József Színház előadására.

A lüktető zene és a vizuális effektek egybeolvadnak a tökéletesen kidolgozott emberi test mozdulatsorával – pillanatok alatt megbabonáz a brit Company Wayne McGregor Autobiography táncelőadása a Trafóban, a 38. Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

A nappaliban ülünk. Ebben nem is lenne semmi különös, ha nem egy színházi előadáson volnánk nézők. Az első sor székei a szoba szőnyegét érik, előttünk kártyáznak, ha előre hajolnék, az asztalon pihenő pakliból én is oszthatnék. De inkább hátradőlök, a lábamat minél jobban behúzom, és várom, hogy a Vendégváró Fesztiválon, a Bethlen Téri Színházban, a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában Mrožek Tangója felkapjon és megpördítsen.

Sakk. Verseny, feszültség, konfliktus. Dráma. Nem véletlenül jelenik meg már Shakespeare-nél is, és használja a sakk-motívumot rengeteg színpadi, filmes, képzőművészeti alkotás. Most azonban távolodjunk el a sakkszimbólumtól, és fókuszáljunk annak konkrét valóságára: Polgár Judit tizenkét évesen a női világranglista első helyezettje lett, huszonhat évig vezette is. A férfiak közt egyedüli nőként a top 10-be tudott kerülni, nővéreivel olimpiákat nyert, és bár visszavonult, ő minden idők legjobb női sakkozója. Arról beszélgettünk, mivel foglalkozik mostanában, civil életében milyen szerep jut a sakknak. Legközelebb a Világsakkfesztiválon lehet találkozni vele, október 14-én, a Graphisoft Parkban.

„Tudtad, hogy a kacsáknak nincs visszhangjuk?” – hangzik el a mondat az Óbudai Nyár szervezésében, az Aquincum Nyári Színház-estek keretében megrendezett Heinrich von Kleist: Amphitryon című darabjának első jelentében. Az eredetileg Molière tollából való vígjáték homokozóban, játszótérnek kinéző díszlet előtt elevenedik meg az Aquincum Múzeum kertjében, romszínházában.

Araszolok befelé a helyet foglalt nézőkkel szemben, lehuppanok, körbenézni sincs idő, kezdődik az előadás. Hirtelen jött a meghívás, a szokottnál is kevesebbet tájékozódtam a programról, a szokásosnál is kevésbé befolyásolnak ismereteim. A szerző Dosztojevszkij, a darab a Bűn és bűnhődés, a MITEM-en vagyok, a Nemzetiben, és az est hosszú lesz. Jól tettem, hogy prekoncepció nélkül ültem be: állíthatom, ez életem egyik meghatározó – ha nem legmeghatározóbb – színházi élménye volt. Nem véletlenül tartott sokáig, míg képernyőre vetettem gondolataimat.

A Maladype Színház társulata elővette a tuti befutó klasszikust, Csehov Három nővérét, hogy egy formabontó elképzelés szerint vigye színre – művészettörténetben járatos nézők előnyben!

Ivan Viripajevtől a Részegek című darab a Nemzeti Színházban több, mint furcsa. Profizmus, tehetség, de mintha valamiféle trendi szektás találkozón vettem volna részt, ahol suba alatt a lelkemre pályáznak. Még a nézők is csupa egyformán hitgyülisnek kinéző, jól fésült fiatalok voltak: ha a kifigurázás volt a cél, miért nem vette a lapot a közönség? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után nem előítélettel ültem be az író egy másik darabjára, az Illúziókra a Rózsavölgyi Szalonba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégszereplésére. Nem voltak illúzióim. És jól megkaptam újra: ne légy előítéletes!

Azzal, hogy az Örkény Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei című előadása megéri az ötórát, ráadásul indokolt a hosszúság, szinte mindent elmondok. Persze nem marad el a hosszabb vélemény, melyet szívesen írok – véletlenül Valentin-napon. A bemutató idejét mindenesetre nem bízták a véletlenre: Ráhel napját írtuk.

Az Átrium ügyvezetőasszonya kiáll a színpadra, hogy bejelentse: az előadás műszaki okok miatt elmarad. Na, várjunk csak! Fiatal társulat, formabontó beharangozó, titkolózó nyilatkozatok, furcsa darabcím, ráadásul egyszerre két rendező a színlapon. Nem csoda, hogy tapintható a kíváncsiság az Átrium Film-Színház nézőterén, a K2 Színház Cájtstükk bemutatóján.

Van új a nap alatt: az évad elején egy újonnan alakult társulat, a Terminál Workhouse mutatkozott be a hazai színházi közönségnek. A Szkéné Színházban bemutatott M/Ámor, vagy amit akartok műfaját az előadás másik alkotói csapatával, a Manna Kulturális Egyesülettel zenés vígnépszínműveletként határozták meg – ajánlómból kiderül, mit is jelent ez.

Nem feltétlen kell a Dirty Dancing című filmen felnőni, hogy tudjuk, az igazán jó tánc piszkosul szenvedélyes. A szerelmet kihívó és izgalmas eltáncolni, profiktól esztétikus is. Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix Orfeusz és Eurüdiké szerelmes drámáját olyan intenzíven mutatták be saját koreográfiájukban, hogy akaratlanul is foglalkoztatni kezdett: ők igazából egy pár? Szerintem számukra ez lehet a legnagyobb dicséret.

Tetszik a frissesség, a szlenges szöveg, az egymásba érő poénok, a laza és üde színészi játék, a pimaszra vett hagyománytisztelet. És a kitömött szarvas. Nem csoda, annyira viccesen megkoreografált a jelenete. Tetszik a kísérletező kedv. Hogy van kedv! A Katona József Színház Kamrájában bemutatott Shakespeare Ahogy tetszik című darabját lájkolom. Megindokolom, hogy miért.

Ha turista vagy saját városodban, a megszokott helyek totál más perspektívába kerülnek. Kicsit távolabb helyezkedsz, érdekes részleteket veszel észre, új összefüggéseket fedezel fel, talán a fényekre is odafigyelsz – jobban tiéd lesz itt a tér. Nézz fel a Bajcsy-Zsilinszky úton a Bazilika tetején sorakozó apostolokra, az egyik nyugalomra int kezével: „nem kell aggódni, minden rendben lesz!” Reggelizz kényelmesen a Centrál Kávéház teraszán, szemlélődj, figyeld a vibráló forgalmat, az elszaporodott varjakat, a dolgukra siető egyetemistákat. Máris kívülálló lettél – és mégsem. Vagy nevezz be egy idegenvezetővel kísért, helytörténeti városnézésre, ahogyan én tettem a minap. Választásom egy, a főváros színháztörténetével foglalkozó sétára esett, szerencsére aznap pont nem esett.

A Színművészeti Egyetem előadását várom az Ódry Színpad Padlásának előterében. Péntek, kora délután – nem kimondott színházlátogatási időpont. Feltételezem, a koránkezdés még jobban szűkíti az elhamarkodottságomban egyébként is belterjesnek gondolt érdeklődők körét, azonban az egyre gyülekező közönség gyorsan rám cáfol. Közismert írók, újságírók, filmrendezők, dramaturgok érkeznek. Indulunk befelé tömött sorokban, érkezési sorrendben, komótosan, utánunk alsóbb éves színművészetis diákok rohanják meg a székeken kívüli ülőalkalmatosságokat, arcukon a csodaváró gyerek lelkesedésével. Beszaladnak a szereplők is, erős vitalitás van a levegőben. Meg szerelem. Szó szerint: kezdésnek megszólal a Love is in the Air című örökzöld – lassú, andalító ritmusban. A jin és jang egyensúlyba került. Lássuk a SZFEntivánéji álmot!

Apa két lányával az autóban, a kilátásról áradozik nekik. Milyen szép az ablakban elsuhanó táj, „ez az ország csodaszép”, mennyiféle madarat látni, ilyesmi. A lányok unják, meg is mondják neki, a madárfajokat kívülről fújják. A férfi lelkes. Két perc múlva meghal. A Katona József Színház Az olaszliszkai című előadása szerint minden kilátástalan.