A szanatóriumok eredetileg tüdő-szanatóriumokként indultak. Magas hegyekben, a friss levegőn könnyebb a nehéz mellkas, meg amúgy is együtt valahogy elviselhetőbb, mert van valami közös bennünk azzal, hogy itt vagyunk. És mivel nagyjából csak mi vagyunk itt a személyzeten kívül, ez a közös dolog, ami minket összehoz, könnyedén szorul aztán a háttérbe. Hosszú pillanatokra el is felejtjük, hogy milyen volt nem tüdőbetegek között lenni tüdőbetegnek, mert itt mindenki tüdőbeteg - szóval ez már nem is teher.  

Akármilyen táborba érkezzen, akárhonnan és akárhány ember - a megérkezés maga, mindig kaotikus, a testek mozognak ki-be a kapun, fel-alá a lepcsőn, oda-vissza a recepcióra. 

Az idei TESZT fesztivál témája a történelmi és privát ügyekre való szociális érzékenység. Hogy hogyan és milyen fogalmakon keresztül tematizáljuk ezeket az ügyeket, hogy az identitásunk meghatározásában milyen kérdéseket teszünk fel, és az ezeken a kérdéseken keresztül alakuló személyiségeink hogyan reagálnak a körülöttünk zajló történelemre. Mert egy biztos: nehéz időket élünk, nehezebbeket, mint gondoljuk – ahogy Urbán András rendező fogalmaz.

Frenák madarai Urbán állatfarmjában játsszák, hogy ők is emberek.

Kedves Eszter! Találtam neked egy brüsszeli társulatot, melynek előadásai közül egyet mindenképp ajánlani tudok, de egy bátor kijelentéssel azt is mondom, hogy nézz meg tőlük, amit bírsz. A Needcompany Blind Poet előadásának első különlegessége, hogy hat, azaz hat nyelven játszódik: angol, holland, francia, norvég, tunéziai és arab. Ami pedig a saját tapasztalatomat tette különlegessé, hogy a felirat német és angol nyelvű volt. Egyik sem az anyanyelvem, kicsit úgy érezhettem magam, mint te most minden nap. 

Kedves Eszter! Olyan a székelyföldi időjárás, mint véletlenül újra olyan fogkefét vásárolni, amit éveken keresztül használtál. Attól függetlenül, hogy te következetesen ugyanazt vetted-e, mások előszeretettel használták-e, forgalomban maradt. Otthon felejted az aktuálisat, venned kell egyet, és meglátod, felismered, hirtelen mindennek almáspite és száraz házi-laska szaga lesz, elönt a melegség, és egyszerre ráz ki a hideg, mintha az anyád ringatna valahol egy erdő alatt a fagyos hóban. Na ilyen a székelyföldi időjárás. A reggeli közönségtalálkozók és a későesti beszélgetések csudajó dolgok, de az előbbi ugyanazért késik, amiért az utóbbi napról napra tovább és tovább húzódik. Reggel és este (értsd: éjszaka) ezen a vidéken már télszag van, én kívánom az édes forraltbort, a kesztyű érzetét az ujjaim tövében, és örülök, amiért itt még mindig lehet bent dohányozni.

Kedves Eszter! Nem csukódnak a mosdóajtók, bepakoltam a télikabátom, tizenhárom órás vonatútra vagyok Budapesttől, és azt képzelem, hogy sokkal hidegebb van, mint bárhol a világon. Gyergyószentmiklóson kb. tíz évvel ezelőtt voltam először egy agresszívgörkocsolya- és gördeszkaversenyen, amikor a vonatállomásra menet a lehelletem az arcomra fagyott. Most meg a Nemzetiségi Színházi Kollokviumhoz van szerencsém ugyanott.

Tegyük fel, hogy a kapcsolatainkat kétféleképpen szervezhetjük. Feltételezzük, hogy intenzitásukban hasonlóak és prioritásukat illetően nem feszülnek egymásnak, éppen azért, mert míg az egyik kívülről, addig a másik belülről jövő fogalmakkal gondolható el. Hogy ha elhívjuk egy közös vacsorára ezeket az embereket, akikkel ugye különböző kapcsolatokat tartunk fenn, vajon melyik kapcsolatot meghatározó fogalmak fogják uralni a beszélgetést.

A semmittevés valami olyasmi, amikor nem azon izgulsz, hogy vajon értelmesen és egészen kihasználod-e az időt, amid van, hanem valahogy elengeded, és ránézel az arborétumra. Kiváltságos helyzet ez, főleg azért, amit Fenyvesi Ottó a kerekasztal beszélgetésen az irodalomról mondott, hogy ez a valami, ami csinálva van – az ún. irodalom – egyre jelentéktelenebb, és egyre kevésbé figyelemreméltó. 

Az időről beszélni olyan, mint egy mellettünk elhaladó autóban ülő más nemzetiségű ember szájáról leolvasni, amit mond. Színházi időről beszélni, valamiért azt gondoljuk, hogy könnyebb, mert mintha ki lenne szakítva a valóságosból, mintha mesterséges volna, mintha sűrűbb lenne, mintha egyszerűbb volna fogást találni rajta. Mintha lassabban haladna el mellettünk az autó, mintha valaki – ha nem is az anyanyelvünkön, de – artikuláltabban beszélne, és talán az ablak is résnyire nyitva volna.

Kedves Eszter! Szeged. Talán négy évvel ezelőtt voltam itt először és utoljára. Tavasz volt, a Dóm téren éppen valami görög tragédiákról szóló tanulmányt olvasgattam, barnultak a lábaim, Rákóczi túróst ettem, fehér oroszt ittam, és azt éreztem annyi mindennek vagyok a határán, hogy innen bárhova el lehet menni, hogy ide bárhonnan lehet érkezni. Hosszú és izgalmas fesztiválnak ígérkezik a Thealter: kilenc nap, tizennégy helyszín, több mint hatvan esemény, hét premier. Nyitott vagyok és kíváncsi.

Ezt a meleget nem lehet bírni. Miért nem szervezik egy olyan helyre, ahol legalább vannak fák – mondja a kolléganő. Az oroszlános szökőkút vize iható legalább? Az azzal szembe lesátorozott kiadó standjánál megkérdezek valakit, mert azt feltételezem, hogy aki ott van már egy-két napja, biztosan tudja. Ebben a melegben mindenkinek melege van. Azt mondja, iható. Ha nem az, most már ne szóljon, senki, úgyis mindjárt vége, máskor pedig nem gyakran járok a Vörösmarty térre, főleg nem vizet inni, főleg nem dél körül. 

Vége a TESZT-nek. Itt az utolsó levél Temesvárról.

Győrfi Kata újabb levelekben számol be barátnőjének, Eszternek, ezúttal a TESZT-ről, azaz a Csiky Gergely Állami Magyar Színház május 23-30- án sorrakerülő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról. Eszter bánhatja, hogy nem ment, mert sokkal melegebb volt ott, mint Budapesten.

Úgy tűnik az idei fesztiválon én már csak olyan eseményeken veszek részt, ahol rajtam kívül mindenki más egy nagy család, vagy azon túl, hogy a szerzőt személyesen ismerik, a gyerekeik együtt játszanak, vannak közösvacsorás történeteik, és a szerző poénjait is valahogy jobban veszik, mint én. 

Kedves Eszter! A végéről kezdem, mert ez a fesztivál egy azon dolgok közül, amikről tudjuk, hogy vége lesz, ami a saját terjedelme alatt időről-időre feltölt, kimerít és aztán feltölt újra, ami vigyáz és vezet, elenged, visszajön és hazavisz. Visszajöttem, Eszter, holnap igyunk meg egy kávét, beszélnünk kell!

Második levelét küldi Győrfi Kata Eszternek a Sepsiszentgyörgyön március 18-31 között megrendezett REFLEX3 Nemzetközi Színházi Fesztiválról, melyben többek között beszámol Tomi Janežič Sirály-rendezéséről (Szerb Nemzeti Színház), illetve a lengyel Dada von Bzdülöw Színház egy mozgásszínházi produkciójáról.

Nehéz úgy nézni a Weltschmerz darabjait, hogy Kis Róka Csaba eddigi festményeiből kiindulva ne lennének valamilyen elvárásaink. A kortárs magyar képzőművészetnek egy a laikusok számára is ismert – harmincas évei elején járó személyiség – népszerűségét talán azzal lehet magyarázni, hogy eddigi munkáihoz hasonlóan a mostaniakat is kétféleképpen lehet megközelíteni.