Az alábbi esszé a hazai elektronikus tánczenei kultúrát meghatározó legfontosabb folyamatokat veszi szemügyre: a mára kiemelt szervezőcsoportok és professzionális rendezvények, klubok megalakulását, illetve a folyamatokkal párhuzamosan haladó zenei trendmozgásokat és műfaji átrendeződéseket. Mindezeket az eseményeket pedig egy kiemelt stílus, a Techno berobbanása és fokozatos eltűnése – tehát múltja, jelene és egy lehetséges jövője – köré csoportosítja.

Mikor a búsuló hangjegyek már végképp lemondtak arról, hogy megértessék magukat az emberiséggel, akkor kitalálták, hogy annyira nem mondanak semmit - miközben mégis mondanak valamit -, hogy az emberiség csak vakarta a fejét. Aztán persze voltak, akik értékelték a hangjegyek teljesítményét, és még dúdolgattak is. A hangjegyek persze csak jóllakottan röhögtek, hiszen nekik végülis tök mindegy volt, nem? Állítólag ekkor született a kraut techno.

A cirkusz és az akrobatika ősi misztériumát már nem érthetjük meg. Szükségszerűen rátelepszik látásunkra a hétköznap valóságának kosza, meggátolva minket a csoda feltárásában. Egy új „protézisre” van szükség tehát, hogy szemünkről leessen a szürkehályog és megízlelhessük a Kelet egzotikumának teljességét. És a kapuk kinyílnak előttünk...

Hol találkozik a poszt-pop, és vokál house neon-pink világa a metál-fekete noise-al, grind core-al, és breakcore-al? Hol sétál kézenfogva a szigorúan strukturált, lüktető techno és az akadémikusabb hangzású széttöredezett avantgard zene? Mi kapcsolja össze az aszfaltrobbantó zajt és a neutralitásba hajló minimalizmust? A válasz a professzionalitás és az autonóm hangzás, ami műfajok és szubkulturák felett köti össze a minőségi zenére vágyó embereket; az Ultrahang fesztivál szervezői ezt képviselik.

A progresszív elektronikus zenei műfaj sokszoros átlényegülésen ment keresztül, hogy megújult, nyirkosan fémes ábrázatát egy kitűnő hazai rendezés keretében, a maga 8 órás terjedelmével mutathassa meg – a jelenleg még felkészületlen hazai közönségnek.