Sosem hittem volna, hogy a Lake of Tears fellépése – ami után azóta áhítozom, hogy meghallottam a Demon you / Lily Anne című számuk bárhol, bármikor ugrálásra késztető, lüktető-menetelő verzéjét – éppen zenéjük keserű, fájdalmas, az elmúlást megéneklő aspektusait emeli majd ki bennem. Elvégre ez – ahogy vártam is – egy igazi örömünnep volt, „gyerekkorunk legszebb dalait" játszotta el négy öregedő muzsikus, fülig érő szájjal.

Itt most egy beszámolónak kellene állnia a MetalMania eseményeiről, azonban kiküldött munkatársunktól nem kaptuk meg a beígért cikket, és e-mailjeinkre sem válaszol. Telefonon sikerült elérnünk feleségét, aki szerint elhatalmasodott rajta valami furcsa euforikus állapot, melynek sok köze van a My Dying Bride szombat esti fellépéséhez. Hogy mégis naprakész ismertetőt adhassuk a koncertről, a vele készült hangfelvételekből összeállítottuk az alábbi különös visszaemlékezést.

Brennare kényszerét érzi annak, hogy új viszonylatokba helyezze korábbi műveit a visszatérő elemek útján – talán mert a metál szubkultúra egyáltalában nem képes semmiféle viszonylatokba belehelyezni ezeket a műveket. Varázsgombák, mesék, szilaj, fékevesztett metálkodás és a reggel, ami eljön, majd valami menthetetlenül szertefoszlik.

Hová lettek a cigányzenés motívumok a dühös thrash-metálból? Mi célt szolgált az íjszerű alkalmatosság a színpadon? Mi a fellépők pontos sorrendje? – Ez mind nem derül ki a cikkből. Mesélek viszont letűnt szubkultúrák megújhodásáról, a metálról mint reális ifjúsági szórakozási alternatíváról, valamint – naná – a címbéli hímtagról.

Budapesti pogány napok 2.: a Moonsorrow-koncert másnapján cseh és román metálegyüttesek jártak Budapesten, hogy szláv tradíciókról, illetve az erdélyi spiritualitásról énekeljenek. Dicső múlt és pagan metál nálunk és más nemzeteknél.

Öröm volt nézni a japánok magyar táncát, ahogy a teljesen különböző szellem és mozgáskultúra tökéletesen más mozdulatokat eredményezett. Sokkal inkább az akrobatikus oldalról közelített Shibata úr a férfitánchoz: a vaskos, erős mozgás és a duhaj csapkodások helyett légies lépéseivel amolyan "Jackie Chan és a magyar néptánc talákozása" érzést keltett bennem.

Tréfának sem rossz a Korpiklaani–My Dying Bride–Testament szendvics, annyira totál különböző zenékről van szó. Rendben, ez egy fesztivál, nincs gond ezzel, meg érthető is a mesteri szervezői húzás: pelyhedző állú folkmetálosok, meghasonlott huszon-harmincéves gótmetálosok, valamint öreg és fiatal thrasherek fognak jönni - átfedés kizárva, ultraszéles közönségspektrum!

Nem a többi hangszert néha-néha kissé elnyomó basszusgitár, vagy az improvizációs, szabad játékstílus, a friss adaptációk miatt szaladt fel a hallgató szemöldöke hirtelenjében (kelta was?!), hanem azért, mert a breton zene „tradicionálisan” ilyen: magában hordozza a középkorra jellemző, kissé abszurd megközelítést (lásd/halld a dalt a farkasról és a szamárról), harsány fúvósok süvöltenek, hosszan, már-már pofátlan módon ismétlődnek azok a bűvös táncdallamok…

Süskind regényének korrekt mainstream mozivá való átgyúrása láttán kiborul a prüdéria bilije. Szegfűszeg? pézsma? netán fahéj? Ez fingszag, baszki!!!

A Magna legnagyobb pozitívuma a szűklátókörűség és vaskalaposság tökéletes hiánya: a magvas gondolatok (neofolk) mellett helyet kapnak a könnyedebb műfajok képviselői (dark-gothic), sőt a fiatalabb hibridműfajok is (gótikus rock/metál, középkori-indusztriál metál stb.). A meglehetősen széles perifériákon ott van a zajzene, valamint az extrém metál is. A művészeti formákat tekintve szintén nagyfokú sokrétűség tapasztalható, és ezt még tovább színezi az egyéb kultúrterületek feltérképezése: mitológia, filozófia, történettudomány. És mondanom sem kell, itt a „sokat akar a szarka, és jól bírja a farka" esete forog fenn.