„Átok az alvás. Bűn az éberség” – idézi a könyvborító a kötet egyik legfontosabb tételét. Huszti Gergely regényének két idősíkon játszódó, több szálon, három főszereplővel elindított cselekménye az alvás körül forog.

Wéber Anikó gyermek-és ifjúsági könyveiben azt lehet a leginkább szeretni, hogy finomak, de nem finomkodnak. Cselekményesek, humorosak, szépek, elgondolkodtatók, néhol egészen líraiak – ám felnőtt szemmel olvasva áthatja őket valami szomorúság. Hiszen megmutatják, hogy a gyerekkori álmok és vágyak épp olyanok, mint a felnőttkoriak: mélyek és borzasztók – és hogy bármennyire is szeretünk csillámporos felhőn kuncogó kiskamaszokat vizionálni, ők is csak épp annyiszor ülnek fel azokra a felhőkre, mint mi, egyébként pedig ugyanazoknak a terheknek a cipelői, mint a szüleik, nagyszüleik.

Ki az osztály vesztese? Wéber Anikó Az osztály vesztese című könyve az első bekezdésben ad rá egy választ. A fiú, akinek hátrakötik a kezét, maszkot húznak rá, és fölé írják nagy betűkkel a címadó mondatot, majd lefotózzák és a képet posztolják egy mindenki által látható közösségi weboldalon. Aztán a szerző a következő fejezetben ad egy másik választ, a rá következőben egy harmadikat, és így tovább. Lassan kiderül, a saját szempontjából mindenki az osztály vesztesének tartja magát, még akkor is, ha a felirat, persze, csak egy gyerek fölé kerül.

Hogyan tegyünk teljesen érdektelenné egy előadást, amiben egy életnagyságú, pislogó, beszélő, gesztikuláló, android robot szerepel? Ez a nem is egyszerű kérdés nyert választ Hirata Oriza rendezésében, az Átváltozás//Android című robotszínházi előadás során. A bemutatót hatalmas érdeklődés és végül mértékében ugyanakkora csalódás jellemezte. Mindenki ott volt, aki érdekelt lehet a témában. A Kafka-rajongók, a robotzsaru-rajongók. Terminátor-rajongók, bábszínház-rajongók, japán színház-rajongók, francia színésznők rajongói, futurisztikus elméletek rajongói, posztkolonialisták és antihumanisták, egyszóval mindenki. Éppen csak egy előadás hiányzott a sikerhez.

A Szegedi Szabadtéri Játékok Háry Jánosában a megfelelő helyen használt önirónia néha teljesen elhitette a közönséggel, hogy az „operahangon” énekelt népdalokkal, nagy adag rokolyás népies(ch)séggel is terhelt mű akár szólhatna nekünk is. A többnyire aktuálisnak mondható előadás azonban gyakran eltávolodott (visszaesett) egy másik, hagyományosabb (humortalan) értelmezési síkra, ennek köszönhetően mindvégig billegett a kezdetben stabilnak tűnő koncepció.