De hiszen mindent elmondott, ami saját nyelvén elmondható, gondolta a habzsoló olvasó már két-három könyvvel ezelőtt is, mit akarhat még mondani azokkal a végtelenbe nyúló mondataival, mit felejthetett ki a tavalyi interjúkötetéből, hogy ismét közel háromszáz oldalt tölt meg azokkal a mondatokkal, melyek nem csak a végtelenbe nyúlnak, de arról is próbálnak mondani valamit.

Besúgástól függetlenül Györe Balázs olyan magas elvárásokat támaszt a barátsággal szemben, amelyek alapján nyugodtan kijelenthetem: nekem jelenleg egyetlen barátom sincs.

Újra előveszem fiatalkori portréját, melyet Richard Swartz készített róla Kisorosziban, az Emlékiratok könyve írásának idején. Eszembe jut, hogy ha hű volnék remekműve szelleméhez, várnom kellene még három évet, s csak akkor szabadna felköszöntenem ("…legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.").