Úgy élünk itt, mint a patkányok − mondja a barázdált képű maffiafőnök fiatal testőr-bérgyilkosának, a marcona Salvónak a film közepe táján. Mondania sem kéne: a mocskos Palermo félhomályos szuterénjai, poros ipartelepei láttán a néző fuldoklik a patkánylétben. Az olasz rendezőpáros szerzői gengszter-melodrámája remekel a fojtogató atmoszféra megteremtésében, de itt-ott gyengélkedik a figyelmet fenntartó történetmesélésben.

Joachim Lafosse új drámája hűvös könyörtelenséggel forgatja kését a néző szívében. A széthulló családok és nehéz etikai dilemmák belga specialistája ezúttal dilemmából kevesebbet, széthullásból többet fest a mozivászonra: az eredmény egy kínzóan szomorú, sokkoló véget érő lélektani tanulmány.

Călin Peter Netzer az idén Berlinben Arany medvével díjazott filmje az ironikus társadalomkritikát egy asszony és fia életválságának megindító rajzával elegyíti. Az Anyai szív katartikus erejű dráma, amely a román újhullám legemlékezetesebb alkotásaihoz mérhető.

Woody Allen új, kesernyésen komikus drámájában egy önző, képmutatásra hajlamos, egy kicsit mégis rokonszenvet ébresztő asszony próbálja súlyos traumák után újrakezdeni az életét. A vágy villamosa által inspirált Blue Jasmine az eredeti színdarab dramaturgiailag felforgatott, humorral átszőtt variációja.

Vörös fényt árasztó, ördögszerű lény ólálkodik a házban, nem sokkal később egy férfi önkezével letépi a saját fejét. Horror(paródia)? Nem. Különös művészfilm? Talált, süllyedt. Carlos Reygadas alkotása mozaikszerűen töredezett, elégikus, néhol bizarr látomás egy fiatal házaspár kapcsolatának nehézségeiről a harmóniára képtelen világban.

Nem drogfilm, nem generációs film és nem is városfilm az Oslo, augusztus – noha egy kicsit mindhárom. Elsősorban mégis nyugtalanító lélektani dráma, amely egy rehabilitációs intézetből kimenőt kapó, tragédia felé sodródó fiatalember egyetlen napjára fókuszál. A Titanic fesztivál versenyszekciójában bemutatott norvég darab nyíltan és pimaszul felteszi az alapkérdést, amire közhelyessége miatt szinte gondolni sem illik: Mi az élet értelme?

Hideg fémszínekre, szürkés-barnás pasztellárnyalatokra komponált, rideg szépségű képsorok festik meg egy torz, embertelen világ képét Andrej Zvjagincev harmadik nagyjátékfilmjében. Az Elena (magyarul helyesen Jelena) az orosz rendező eddigi munkái közül a legsötétebb, legillúziótlanabb.

„Szeretem a szexet, de nem vagyok kurva.” „Ez egy betegség: kicsi a farkam.” „Tíz évig csak színleltem az orgazmust, de szeretlek.” Szajki Péter Intim fejlövés című filmjének néhány erős, szimptomatikus mondata töltötte be a gondolati ugródeszka szerepét a Pszichologia.com Filmklub legutóbbi rendezvényén, november 30-án az Odeon Lloyd moziban. A meghívott előadók a filmben elhangzottakra, a szereplői attitűdökre reflektálva igyekeztek a szexualitás-problematikát lélektani, társadalmi és kulturális kontextusba helyezni.