Emlékszem, mennyire megviselt a gondolat, hogy az ember egyszer eljut ide. Fekszik egy kórházi ágyon egyedül, és nincs már más, csak az emlékei. Úgy éli az egész életét, hogy próbál nem szorongani a jövőn, próbál nem rágódni a múlton és megélni a jelent – ugyebár ez a nagy tanítás –, és akkor hirtelen ott találja magát, hogy a szorongását pont a jövő hiánya adja. – Helyzetjel rovatunkban Ferencz Mónika utolsó tárcáját olvashatják.

Régebben szakítások után minden, a másiktól visszakapott vagy általa megérintett dolgomat elzártam a szemem elől dobozokba, szekrényekbe, most viszont egy ideje próbálom felülírni a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Ugyanígy a helyszínekkel. Szívesen sétálok újra egy rossz emléket idéző helyszín felé csak azért, hogy újabb jelentésrétegeket pakoljak rá. Így válnak számomra a dolgok aztán elmesélhetővé, felemelhetővé, Prága pedig a legjobb hely arra, hogy átmosson egy Rilke-kötetet. – Vaktérkép rovatunkban Ferencz Mónika második tárcáját olvashatják Prágáról.