Az egészben a csavar ott van, hogy ami leginkább elgondolkodtató, az éppen az, hogy egy látványparádé, amelynek keretében kiválóan képzett kortárs néptáncosok illusztrálnak virtuózan egy közhelyet, ám közhely jellegénél fogva teljesen érdektelenül. Mindez egy Angyalföld kellős közepébe pottyantott Colosseum nevű épületben, ahol az átlagos jegyár négyezer forint, és ahová jól láthatóan a Nemzeti Táncszínház törzsközönsége látogatott át.

Az előadáshoz mellékelt szórólapok és egyéb kapcsolódó szöveges anyagok azt hirdetik, hogy Michelle Pfeiffer és Al Pacino főszereplésével egykoron hollywoodi filmremek született Terence McNally szövegéből. Mindez azt (is) jelzi, hogy a dráma magában hordozza annak a lehetőségét, hogy valami igazán jó, de legalábbis igazán nézőbarát szülessen belőle. Azonban a színház nem film, ahogy a Pinceszínház nem Hollywood, és most úgy tűnt, Györgyi Anna és Gáspár Sándor sem Pfeiffer és Pacino.

Ahogy belépek a Spinoza Kávéház harmonikus, polgári ízléssel berendezett terébe, a bárzongorista barátságosan biccent a fejével: valaki észrevett, megérkeztem. Szokásos tejes kávém mellett lelem meg nyugalmamat. Rituálék és szalondrogok világa ez, igényes bárzongorafutamok közepette óraműpontossággal isszuk napi kávéinkat, cigarettázunk, finom borokat kortyolunk. És megnézzük A gyáva című előadást.

Fehér Ferenc személyisége csak kivételes pillanatokban tűr meg maga mellett másokat, ilyen volt a Carusóval közösen létrehozott Woyzeck-koncert. De talán még sosem kellett ezt egyetlen emberrel megtennie. A Tao Te című előadásában sem tudta. Lélektáncot láttam, egyetlen lélek táncát, de nem láttam azt a pontot, ahonnan ezt nekem most megmutatták.