Székely István a ’30-as években visszautasította a Meseautó filmre viteli lehetőségét, mondván „még egy bohózatnak is hihetőnek kell lennie”. Ellenben Böhm György nem lépett el a feladattól, és a Veres1Színház társulatával – zenés léhaságba burkolva – tükröt tart a közönségnek. Mondhatnánk, amit anno Móricz Zsigmond: „tiszta népmese”, de egy nagyon is 21. századi mese, amelyben egy szegény lány bankigazgatóné lesz. 

Négy évvel ezelőtt Birinszkij Bolondok tánca című darabját az Örkény Színház vitte színre, azt vizionálva, hogy 2045-ben már az Újorosz birodalom tartománya leszünk. Mára ez kevésbé tűnik viccesnek. És enyhe rettegésre ad okot az a tény is, hogy az 1912-ben bemutatott darab ijesztően mai, nem véletlen, hogy a Radnóti Színház is bemutatásra érdemesnek találta. Ha a forradalom eszméjét behelyettesítjük egy hárombetűs mozaikszóval leírható magyar politikai-társadalmi klubtagsággal, mondhatjuk, hogy másfél évtizede a bolondok táncát járjuk.

Hittem, ha Ascher Tamás előveszi Pintér Béla húszéves „Don-kanyar operáját”, annak oka van. Dacára, hogy a tartalmi és a technikai kivitelre is tisztes pontokat adok, összevetve a látottakat Pintérék morbiditásában csontig hatoló előadásával, korántsem érintett meg annyira. Kevés az az apropó, hogy 2024-ben is érvényes Magyarországon a hajdani sláger: „Ki tudja, holnap mire ébredünk?”