Mumtaz éppen azt mesélte, hogyan ásta el a darabokra kaszabolt Arkagyijt, valahol messze a nagy mocsarakban, melyeket két évvel ezelőtt maga mögött hagyott és visszajött ide, a mi dombokra épült városunkba, ahonnan az apja sok évtizede menekülni kényszerült egy gyilkosság miatt, és lám, most őt is egy hulla üldözi. És hát hova jött volna, ha nem ide, ez a hely az eredője mindennek, bizonygatta Mumtaz, és én újra erősen megkívántam őt. - Helyzetjel rovatunkban Márton Evelin írását olvashatják.

Találkoztam-e  az Úrral mostanában? – kérdezte tőlem egy harcias misszionárius hölgy, aki a Köztársaság mozi és az utazási iroda közt volt bátor megállítani egy gyengén pislákoló, rideg napon. Kérdésére nem tudtam válaszolni. Hideg volt. Fázott a kezem. Pár méterrel tőlünk, a sarkon már izzította parazsát a gesztenyesütő. A hölgy, aki egy színes banner előtt állt, mely banneren oroszlán s őzgida, méz, tej, ránctalanság – megbocsátást mímelve, egész testében ringatta magát, abban reménykedve talán, hogy dajkatánca majd a Jó Útra térít, és bevallom végre, nem hiszek az Úrban, mert a tagadás a megigazulás első lépése. – Helyzetjel rovatunkban Márton Evelin írását olvashatják. 

Hogy élek, vagy meghaltam, mindegy. A lényeg az, hogy látom az erdőt, a fenyők vörös törzsét, a köztük átderengő fénypászmákat, és hallom a madarakat. A zizegő, száraz füvek között heverve szívok egy utolsó cigarettát, mert csak egyet hoztam. A visszatérés gondolatától elszomorodok, jó lenne borostyánná lenni, vagy eltűnni nyomtalanul. - Helyzetjel rovatunkban Márton Evelin első írását olvashatják.