Deák Botond úgy él az emlékeimben, hogy egy boldog, részeg pécsi éjjelen, az egyetemista években kóborolunk az utcán, és ő brahiból kifekszik az úttest közepére. Aztán amikor a távolban feltűnik egy benzinüzemű, inába száll a bátorsága, és iszkol onnan. Nem volt a hét vicce, de akkor jól állt neki, kisfiús volt és szeretnivaló, ugyanúgy, mint tizenhat évvel később második könyve, az Egyszeri tél bemutatóján, novemberben, a Rádayban. Rá legalább olyan kíváncsi voltam, mint a verseskötetére, nem hallottam az utóbbi években se felőle, se tőle semmiről.

A Csongor és Tünde a Szegedi Nemzeti Színházban. Az előadással együtt lélegezni nem nagyon lehet, lévén, hogy nem túl izgalmas produkciót sikerült kifognunk – az végképp a kedvesem érdeme, hogy ezúttal sem szökött meg két felvonás között.

A szegedi Warhol-tárlat látogatásának 5. percében megkérdezte tőlem a kedvesem, voltaképp a lényegre tapintva: – Andy nem egy dilettáns véletlenül? És a saját, más időpontban regisztrált véleményeim is megoszlanak azt illetően, hogy a pop-art díszhuszára mennyire tekinthető művésznek, mennyiben csupán (le)nézettséget hozó celebnek, avagy feltűnési viszketeg, beteges perverznek.