Vigyázz, a kert a hídon túl már dzsungel. / Arra vesznek el a legvakmerőbbek. / Változnak liánná, tigrissé, kővé, / S nem gondolkoznak a kert titkáról többet.* A PRAEda kéthetente hétfőn megjelenő kiállítás- és eseményajánló cikksorozat, melyben korábbi gyakornokok, és most már jelenlegi szerzők mutatják meg azt saját szemszögükből, hogyan választják ki azokat a képzőművészeti programokat, amelyekről nem érdemes lemaradni. Célkeresztben Győrfi Laura** kiállítás- és eseményajánlói augusztus 15-től 28-ig.      

„Vigyázz, a kert a hídon túl már dzsungel. / Arra vesznek el a legvakmerőbbek. / Változnak liánná, tigrissé, kővé, / S nem gondolkoznak a kert titkáról többet.”* A PRAEda kéthetente hétfőn megjelenő kiállítás- és eseményajánló cikksorozat, melyben korábbi gyakornokok, és most már jelenlegi szerzők mutatják meg saját szemszögükből, hogyan választják ki azokat a képzőművészeti programokat, amelyekről nem érdemes lemaradni. Célkeresztben Győrfi Laura** kiállítás- és eseményajánlói. 

Április 9-én nyílt a girlscanscan Tripping on Modernist Monuments – Ukraine, Moldova and Romania című kiállítása a Turbinában, amelynek fókuszában a posztszocialista országok történelmi és épített hagyatékának feldolgozása és rekontextualizálása áll. A magyarországi kétezres évek óta megkezdődött modernista épületbontások hatására újra fontos kérdéssé vált a műemlék- és örökségvédelem, amelyre a kilencvenes években született, kizárólag nőkből álló, építészettel foglalkozó kollektíva egy kutatásalapú kiállítás keretében reflektál. 

Hatodik alkalommal adták át a 2011 óta kétévenként meghirdetett, kortárs magyar képzőművészek nemzetközi karrierépítését támogató Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat. A tízezer euró összegű elismerés nyertese idén Szabó Eszter, az újmédiát és animációt ötvöző képzőművész lett. A pazar esemény egyik vendége lehetettem, így lehetőségem volt körbejárni a döntősök műveit még az ünnepélyes eredményhirdetés előtt – macaronvadászat után, bort kortyolgatva.

Az elmúlt évtized képzőművészeti tendenciái közül az egyik leghangsúlyosabb az ökológiai esztétika és a környezetvédelemi művészet megnyilvánulásai. Azonban mindennek gyökerekor, az 1960-as években, leginkább nem természetművészetről beszélhetünk, hanem egy grandiózus méretekhez vonzódó, galérián kívüli attitűdről, amelynek alapja a tájba való beavatkozás. A korai land art művészek a természeti elemeket és a tájat nyersanyagként, természeti médiumként használták fel – habár mai szemmel a végrehajtott változtatások környezetkárosítónak és agresszívnak tűnhetnek. Ez a természet feletti uralom azonban szorosan kapcsolódik az ember és környezetének viszonyrendszeréhez – gondoljunk csak a romantika idealizált természetfelfogására, amely eltávolít minket a természettől, tájjá redukálva azt. Ebben az érintetlen tájban már képtelenek vagyunk benne lenni, úgy látjuk, mint „természetes helyszín, egyszerre környezet, és az, amit magába foglal, egyszerre valóságos hely és annak szimulákruma, egyszerre doboz és minden tárgy, ami a dobozban van.”[1]