A filmet a „gyorsan avuló” műfajok közt tartják számon, abban viszont erős a konszenzus, hogy a Nagyítás több mint félszáz év távlatából is foglyul ejt, nem ereszt – megérdemel hát egy kitérőkkel tarkított filozófiai kalandozást.

Mint a klisékkel teli mesékben: főszereplőnk északolasz kisvárosból indult (de azért „Walter”), hogy a Fiat tervező irodájába érkezzen – ez csak a dobbantódeszka –, majd rövid intermezzo után meghódította az Alfát; először néhány emlékezetes ráncfelvarrás következett, aztán pedig egy komoly siker a kisautó szegmensben – ez a 147, amit az autós újságírók pampogva, összeráncolt homlokkal fogadtak.

Ahhoz, hogy egy szobrot, egy festményt élőben megnézz vagy színházba menj, neki kell készülni. Ha messzebb van, órákat, napokat kell utazgatni. Elég viszont kilépni az utcára és rögvest sokkoló design-élményed támad. Arcul csap a legismertebb popkulturális tárgy látványa, betolakszik a perifériális látásodba, ott zakatol a füledben, bemászik a bőröd alá, elkísér, amíg haza nem érsz, és be nem csukod magad mögött az ajtót.