Szeretnék már egy ideje elmesélni, bevallani valamit, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy sikerül átadnom, ahogyan az a szívem szerint legjobb volna. Nyíltan, őszintén, mélyről, meztelenül, leplezetlenül beszélni dolgokról, ez az amire mindig a leginkább törekedni szerettem volna, és ebbe, jellegénél fogva, óhatatlanul beszivároghat-betülekedhet valami, ami bizonyos szögből nézve agresszíven, nagyképűen, érzéketlenül hat. De szeretném előre leszögezni, hogy mindezen, és amúgy is, végig, a szeretetet igyekszem átvonultatni, annak banalitásával, kegyetlenségével, puhaságával, mindenével együtt. Szóval. Mély levegő.

Augusztusban összefolynak a napok, hetek, tengerek, folyók és országhatárok bennem. Minden okkal és céllal történik, indul el és érkezik meg, ez a város most már egy keret, az otthon körbeért, de a napot, amikor egy évvel ezelőtt úgy igazán kirepültünk ide, ezúttal végül épp egy szlovákiai faluban töltjük, minden nagyon békés, szép, és úgy történik, ahogyan történnie kell. Az augusztusom sorsszerűen telik.

Otthon hagytam minden kendőmet megint, a macskásat, a kakasosat, a zöldet, az összeset. Farketmez. Felöltöm én is az egyenkéket, a biztonsági őr eligazítja némileg a vállamon, vagy sem, az sem számít, a legtöbbször van velünk valaki, nézzük a plafont, Sultanahmet, Nurosmaniye, Dolmabahçe, felfelé nézek, alig hallom a suttogásodat az érdes anyagtól, amely a fülemet takarja. Meséled, hogy ezt mikor. És kicsodák. Én a versedre gondolok, amelyiket ebben írtad. Visszhangzik a csönd, egyre apróbbnak érzem magam, elmerülök ebben, talpam súrolja, de mintha mégse érintené a végtelenül puha szőnyeget, nem én döntök erről a viszonyról, átutazó vagyok, óvatos tisztelettel, lassú mozdulatokkal tértem be egy kapun, aztán majd egy másikon távozom nemsokára, vagy ugyanazon, a kapun túl pedig majd a pára visz tovább.