Daniel Craig végleg vállfára akasztja James Bond öltönyét, hogy Luca Guadagnino delíriumos utazásában megformálja az amerikai beat irodalom keresztapja, William S. Burroughs fikciós alteregóját, a drogfüggő William Lee-t. Az olasz rendező legújabb filmje, a Queer a velencei filmfesztivál versenyprogramjában debütált és okozott nem várt meglepetést, ugyanis Guadagnino a rá jellemző érzéki stílusjegyekkel lép Burroughs szürreális víziókkal és hallucinációkkal kikövezett útjára és mesél magányról, vágyódásról, függőségről.

Kevin Costner neve a ’80-as évek végétől egybeforrott a westernnel és a baseballfilmekkel, azzal a két filmtípussal, melyek jellegzetesen az amerikai nemzettudathoz tartoznak, hiszen az ismeretlen föld meghódítása és a tökéletes hazafutás egyaránt az ország iránt érzett patriotizmust táplálja, erősíti. A színész-rendező a Yellowstone című televíziós sorozatban tett sikeres kitérője után tér vissza szeretett műfajához, a westernhez, hogy a zsáner archetípusait, motívumait és konfliktusait felsorakoztatva, illetve jól ismert ikonográfiáját megrajzolva elmesélje saját vadnyugati eposzát. A négy részesre tervezett Horizont: Egy amerikai eposz első felvonása lassú sodrású és széttartó hősköltemény, egyben bátor és grandiózus filmkészítői vállalkozás, olyan mozgóképes alkotás, amely Kevin Costner alázata és elhivatottsága nélkül nem jöhetett volna létre, és amelyért megéri mozijegyet váltani.

A cannes-i filmfesztivál Midnight Screenings néven futó mellékszekciója éppen az olyan filmek bemutatására ideális, mint Lorcan Finnegan The Surfer című szürreális műfajegyvelege, amelyben Nicolas Cage-ből előtörhet a Cage-rage, ahogy a perzselő napsütésben és a zabolázatlan ausztrál természet szorító ölelésében alászáll a toxikus maszkulinitás poklába.

Dübörög az elektronikus zene, pattog a labda, a teniszpályán összecsap Art és Patrick, akik egykor barátokként osztoztak a sport iránt érzett imádatban, és akiket elválasztott az ambiciózus nő, Tashi. A játszma tétje a győzelem, amely mindhárom fél számára mást jelent. Luca Guadagnino legújabb filmjében, a Challengersben a sportfilm műfaján keresztül térképezi fel a szerelmi háromszög toposzát és a teniszt allegóriaként használja a szereplői között épülő dinamika ábrázolására.

Minden jól van, miközben semmi sincs jól. Talán így lehetne a legrövidebben összefoglalni Hajdu Szabolcs lakástrilógiájának második darabját, a Kálmán-napot, melynek szereplőiben magunkra ismerhetünk, ahogy reményvesztetten próbálják magukkal és a másikkal elhitetni saját hazugságaikat.

Egy vidéki gimnázium tanárnőjét pellengérre állítják mindössze azért, mert irodalomórán a francia szimbolista líra oktatásakor segédanyagaként olyan filmet ajánl, amely bemutatja a két költő, Arthur Rimbaud és Paul Verlaine költészetét és évekig tartó viharos viszonyukat. Kafkai világba csöppenünk Moldovai Katalin Elfogy a levegő című filmjében, amely a 2017-es tordai esetet feldolgozva elkeserítő látleletet ad az oktatási rendszer jelenlegi helyzetéről: bigott nézetek avatkoznak bele abba, hogy miről tanulhatnak a diákok, és miről nem.  

Az érzékeny női portrék megfestőjeként ismert Sofia Coppola ezúttal Elvis Presley felesége felé fordítja kameráját, hogy bemutassa a rock ‘n’ roll királyának magánéletét a fiatal Priscillával, aki mindössze 14 éves volt, amikor találkozott első szerelmével, a körülrajongott 24 éves Elvisszel. A rendező a rá jellemző filmnyelvi eszközökkel és empátiával vezet bennünket végig történetükön a megismerkedésük pillanatától a házasságon át egészen a boldogtalan évekig és a válásig. Lágy színek, selymes anyagok, rúzs és finom parfümfelhő.

A chilei származású Pablo Larraín a velencei filmfesztiválon debütáló A gróf című fekete-fehér szatírájában ismét hazája történelmének meghatározó szeletét dolgozza fel, és a legtovább hatalmon lévő diktátort, Augusto Pinochetet mutatja be, egy igencsak bizarr megközelítésben. Larraín lidérces meséjében a rettegett generális vámpírként jelenik meg, aki több száz évnyi vérszívás és szívturmix után az örök halálra vágyik, ám az életről végleg lemondani nem annyira könnyű, mint azt ő gondolja. 

A Mission: Impossible-széria főszereplője, Ethan Hunt bármilyen helyzetben feltalálja magát, és olyan bevetésekre is igent mond, amelyek teljesítése lehetetlennek tűnik. Tom Cruise akcióhős alteregója különböző kütyük és profi csapata segítségével bejut a legszigorúbban őrzött helyekre, száguldó vonatok tetején néz szembe az ellenséggel, bombát hatástalanít, repülőből ugrik ki, helikoptert manőverez, elképesztő gyorsan fut, és attól sem ijed meg, ha testközeli harcra kerül a sor.

A cannes-i filmfesztiválon idén előtérbe kerültek a nők. Ezt nemcsak a versenyprogramban résztvevő rendezőnők impozáns számával sikerült elérni – köztük az Arany Pálmát elnyerő Justine Triettel –, hanem azzal is, hogy a filmek jelentős része a női létre és a különböző női sorsokra fókuszált. A Rendezők Kéthete mellékszekcióban két rendező, Joanna Arnow és Elena Martín Gimeno választotta témájának a női szexualitást és az Y generáció egzisztenciális válsághelyzeteit.

Az osztrák rendezőnő, Jessica Hausner visszatérő vendégként érkezett Cannes-ba. Korábban a filmfesztivál Un Certain Regard mellékszekciójában három filmjét is vetítették, majd a 2019-es szürreális horrorja, a Little Joe már a versenyfilmek között landolt. Idén Club Zero című szatíráját szintén a hivatalos programban mutatták be, és igencsak megosztotta a kritikusokat. Az egyedi vízióval és abszurd humorral rendelkező film az étkezési és testképzavarok, illetve a tudatos táplálkozás témáját vegyíti ezotériával és a jóléti társadalom bírálatával.

Elizabeth Banks harmadik rendezése, a Kokainmedve már a címével elárulja, hogy mire számíthat a néző; a horror és a fekete komédia találkozik a kokain hatása alatt véres ámokfutásba kezdő fekete medve történetében, amelybe Banks némi feminista üzenetet is elrejtett.

Damien Chazelle meglovagolja a Hollywood aranykora iránt érzett nosztalgiahullámot, és egyszerre idézi fel a némafilmek korszakát, illetve mutatja be azt a dekadens világot, melyben a kiépülő stúdiórendszer keretei között sztárok születtek és hullottak a porba. A Babylon lázálomszerű eposz a filmtörténet első fejezeteiről és a hang megjelenésével bekövetkező változásokról. A háromórás monstrum lüktető erejével elsöpör, burjánzó vizualitásával és dübörgő zenéjével elkápráztat, miközben obszcén képeivel elborzaszt és megdöbbent.

A jelenlegi társadalmi berendezkedés válságjelenségeire reagálnak azok az elmúlt években megszaporodó filmek, amelyekben a gazdagok kerülnek terítékre és válnak a nevetség tárgyává. A menü csatlakozik a filmek sorához, amelyek a szatíra, a fekete komédia és a thriller műfaji eszköztárával értelmezik azt az egyszerű tételmondatot, hogy „nem minden arany, ami fénylik”.

Ritka az olyan meggyőző és elementáris erővel bíró rendezői debütálás, mint amilyenre Charlotte Wells Aftersun című érzékeny drámája sikerült, amely a cannes-i filmfesztivál után Londonban is könnyeket csalt a nézők szemébe. Az apa-lánya kapcsolatot bemutató darab az emlékezés aktusát segítségül hívva mesél arról, hogy a gyerek miként tekint a szülőre, hogyan próbál közelebb férkőzni hozzá és megérteni őt.

A francia rendező, Florian Zeller ismét a családi kötelékek meghitt ölelésében térképezi fel a mentális betegségek lehetséges okait és az ezekkel járó tehetetlenség bénító érzését. The Son című filmjében a fiatalkori depressziót vizsgálva a szülő-gyerek kapcsolaton keresztül mutatja be a probléma komplex természetét.

A megosztó filmjeiről ismert Darren Aronofsky olyan filmmel érkezett a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra, melyet a nézők vagy azonnal a keblükre ölelnek Brendan Fraser átlényegült alakítása miatt, vagy a rendező olykor hatásvadász eszközei miatt hátat fordítanak neki.

Luca Guadagnino szerzői életművét folytatva a tinédzserkori szerelem különös természetét próbálja megfejteni, miközben a kannibalizmus morbid világában kér empátiát a nézőtől. A 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatott Bones and All című filmjében két fiatal egymásra találását kísérjük figyelemmel, miközben az amerikai társadalom peremére sodródott, sajátos életmódot folytató csavargókról is képet kapunk.

Az új-zélandi Taika Waititi ismét a Marvel univerzumában engedi szabadjára őrült ötleteit, és csínytevő gyerek módjára játszik a képregényfilm alakjaival, gátlástalanul figurázza ki az északi mitológia hőseit és isteneit, akiket ezúttal Gorr, az Istenölő fenyeget.

Csak az érettségin legyek túl! – gondolja Misi, nem sejtve, hogy a nap végén borzalmas dolog történik, és ő a sürgősségin köt ki, ahol pálinkával kínálják. A srác belekortyol a fanyar italba, furcsa tüneteket produkál, majd elájul. Mikor felébred, kezdődik minden elölről. Szó szerint.

A 2021-es velencei filmfesztivál versenyfilmjei közül az egyik legszórakoztatóbb és témájában talán a legkevésbé fajsúlyos darab az argentin rendezőpáros, Mariano Cohn és Gastón Duprat szatirikus élű komédiája, az Út a díjesőig volt, mely lerántja a leplet a filmkészítés kulisszatitkairól, és sajátos humorú, harsány színészi alakításokat felvonultató történetben mesél arról, miből áll a filmművészet.

Az emberi kapcsolatok és érzelmek csodálója, Mike Mills C’mon C’mon – Az élet megy tovább című filmjében ezúttal a hagyományos elbeszélést fellazítva szabad teret enged, hogy megmártózhassunk a keserédes melankóliában, és gondosan megkomponált, fekete-fehér képeivel nosztalgikus andalgásra invitál bennünket.

Május 22., szerda reggel, 9 óra, ülök a Nizzából Cannes-ba tartó helyi buszon, kint ragyogó napsütés, a távolban az azúrkék tenger látványa, a rádióban felcsendül F. R. Davidtől a Words (Don’t Come Easy) című dal, és ekkor tudatosul bennem, hogy úton vagyok a 72. cannes-i filmfesztiválra. A szavak valóban nehezen jönnek, hiszen régi álmom válik ezzel valóra. De ne rohanjunk ennyire előre!