A Kortárs Magyar Drámadíjat is elnyerő dramaturg, Bíró Bence neve többféle produkció színlapján feltűnt, akár regényátiratról, akár szakmai tanácsadásról volt szó. Első kétfelvonásos A magyartenger című darabja szatirikus hangvételű, mai viszonyok között sajnos nagyon is hétköznapi családi történet, ami a Balatonnál játszódik. Az egyszerre profán és filozofikus szöveg Alföldi Róbert rendezésében főszereplővé válik.

A Kelet-Nyugati Alkotóműhely Michal Walczak és Matei Visniec drámáinak összeolvasztásával a mindenkori nő és a mindenkori férfi közötti kapcsolaton, annak kialakulásán és elmúlásán gondolkodik és gondolkodtat el a Felejtő című előadásban. Az Óvóhely utolsó előadásainak egyike. Az intim térben homokoznak, esznek, teregetnek, babát tépnek. Mert ezek is hozzátartoznak az emberi kapcsolat természetéhez.

Két színész, Petya és Luca éppen Macbethet próbál a srác nappalijában. Az elképesztő fizikai és akrobatikai elemekkel is gazdagított próba arról a jelenetről szól, amikor Lady Macbeth királygyilkolásra próbálja rábeszélni az ettől éppen meghátrálni készülő férjét, kétségbe vonható férfiasságára utalva. A szöveg összemondása és a lejátszott jelenet után nem sokkal aztán kiderül, mekkora jelentősége is van a „színházi jelenet a lakásszínházi előadásban” rendezési elvnek. Mert a KB35 Inárcs és a TrainingSpot Társulat közös, felnőtt részvételi színházi előadásában szó esik férfiakról és nőkről, barátságról és az emberi kapcsolatok bonyolultságáról, és az élet és a halál kérdéséről.

Talán sosem volt aktuálisabb e témakör, mint most, a koronavírus időszakában: a határok. Az emberi és fizikai határok figyelembevétele. A személyes tér és a kordonok jelenléte. Másfél méteres távolságok és lassan megnyíló országhatárok világa. Dömötör András remekül látta meg a járványhelyzet kínálta színházi lehetőséget, hiszen mikor, ha nem most érdemes határainkról diskurzust folytatni, amikor megtapasztaltuk a bezártságból és az érintésmentességből fakadó korlátozottságot? A Határátlépések című előadásban reflektorfénybe került az online világ határtalansága is.

Milo Rau LENIN című előadását a berlini Schaubühnén mutatták be 2017 októberében az októberi forradalom 100 éves évfordulója alkalmából. Mivel az előadást a szerző a karantén idején közzétett felvételről látta, jelen írás csakis a teljesség igénye nélkül készülhetett el. A svájci származású Milo Rau híres a provokatív, erkölcsi és színházesztétikai kérdéseket is megkérdőjelező előadásairól, ám a LENIN most a szókimondásával és áthallásával, nem esztétikájával provokál. A darab Lenin egészségügyi és szakmai hanyatlását, életének végstádiumát egy napba sűríti: reggel, este és éjjel.

Számos írásos és nem írásos mű született már az internet hasznos vagy sötét oldalával, a virtuális világ veszélyeivel, illetve az elszemélytelenedéssel kapcsolatban. Ám a #maradjotthon idején, amikor digitálissá vált az oktatás, színházi előadásokat csak és kizárólag képernyőn lehet nézni, és online edzéseket tartanak mindenhol – a világháló első és legfontosabb szerepe az összekötés lett: családtagot családtaggal, nézőt alkotóval, barátot barátnővel, diákot tanárral. Színészek, táncosok, zenészek, színházinevelési-szakemberek  és még sokan mások sorra veszik fel a kapcsolatot a vészhelyzet miatt karanténra ítélt nézőkkel. S bár az előadóművészet fő alapelemei, a személyes kapcsolat és a(z éppen akkor kialakuló) közösség „fizikai” érzete hiányzik, a virtuális világ tágasságának köszönhetően egy-egy előadást akár kétszer annyi ember is megnézhet, mint amúgy. Riasztó, hátborzongató, szorongató, már-már becketti módon abszurd helyzetek sorozata alakult ki az elmúlt napokban.

Fiatalok és bátrak. Gondolkodnak és kinyilvánítják az érzelmeiket. És nem félnek. Vagy legalábbis nem annyira. Akárcsak Jeanne D’Arc, hiszen – egy idő után – ő sem félt, hanem hitt. Hitt a hangoknak, hitt az igazságban, és hitt Istenben. Amiként ezek a fiatalok is hisznek. Szenvedélyesen szeretnének hinni valakiben vagy valamiben.  Ez a hit világlik ki minden egyes jelenetből, amelyek füzérszerűen kapcsolódnak össze a Katona József Színház ifjúsági klubjának új bemutatójában.    

Rögtön felkelti gyermeki kíváncsiságomat a nagy, fekete vasfüggöny, rajta egy fehér kulcslyukkal. Vajon mi lehet a falon túl? Nem kell sokáig várnom a válaszra: lassan, óvatosan lépdel az ominózus kulcslyuk felé egy fehérre meszelt arcú, némafilmes karakterre emlékeztető figura. És szélesen vigyorog, mert tudja, hogy nemcsak ő megy be, hanem minket is magával húz az ajtó mögé. A Thália Színház közreműködésével idén nyolcadik alkalommal rendezték meg a Vidéki Színházak Fesztiválját, amelyen utolsóként a tatabányai Jászai Mari Színház előadását láthatta a közönség. Tapasztó Ernő nagy fába vágta rendezői fejszéjét: Jaroslav Hašek világhírű Švejk  – Egy derék katona kalandjai a világháborúban című regénye különleges élmény.

Frappáns, lendületes, intellektuális humorban gazdag a harmadéves dramaturg szakos Dohy Balázs első rendezése. Dohy az Ódry Padlásán Esterházy Péter Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című drámáját dolgozta át a szintén harmadéves dramaturg szakos Komán Attilával. A szövegkönyvhöz felhasználták a szerző Hasnyálmirigynapló című művét is. Dohy rendezése valójában nagy, hosszan és viccesen elnyújtott kérdések sorát öleli fel: jelenthet-e az írónak beszélgetőpartnert az, ami az orvos szemében rákos hasnyálmirigy? Lehet-e a festő számára szép nő az az angyal, aki a matematikus számára egyenes vonalon, egyenletesen ringó test?

Szuggesztív és egyedi látványvilág jellemzi a Radnóti Színház legújabb és egyben az évad utolsó bemutatóját. A Zsótér Sándor által rendezett, Kakukkfészek című előadás alapját Ken Kesey világhírű regényéből, a Száll a kakukk fészkére címűből a Dale Wasserman által készített színpadi adaptáció adta. Maga a rendező, valamint a díszlettervező, Ambrus Mária fordította le a szöveget.

Csalóka kép a színpadi vagy a filmbéli. Csalóka, mert mindkét esetben kívülről nézünk valakit vagy valamit. Ilyenkor megvan az az érzésünk, hogy a látottakon bármikor tudunk változni. Csak rajtunk áll. Egy instrukció, és máris más érzelem tükröződik az arcon, máshogyan állnak a fények, erőteljesebbek a gesztusok. De vajon az életben rajtunk múlik-e ez teljes mértékben? Kemény Lili költő és filmrendező márciusi ősbemutatója a Színművészetin, a B monitor elgondolkodtató tematikájú, egyszerűen kivitelezett, beszédes tulajdonnevű szereplőket felsorakoztató előadása erről is szól.

Csöpögő csapok, óriási csövek. Lomok, kacatok, elhasznált bútorok borítják a Radnóti Színház színpadát Harold Pinter A gondnok című előadásában. Kálmán Eszter díszlete tulajdonképpen egy rossz, dohos szuterénszerűségre emlékeztet. Alföldi Róbert újabb rendezésében e hétköznapi tér eseményeinek és három lakójának  ̶  egy különös testvérpárnak és egy hisztis, mindent kifogásoló, befogadott idegennek  ̶  lehetünk tanúi és megfigyelői.

A MáSzínház újonnan szerzett, kicsi, hangulatos pincehelyisége berendezett borbélyüzletként fogad minket. Márton Gábor Csaba Apák fiai című előadásának díszlete ez a pepita járólapokkal lefedett, Juhász Nóra által készített, „tipikusan férfias” helyiség. Forgós bőrszékek, nagy tükör, előtte a borotválkozás és a hajnyírás elengedhetetlen kellékei.

Mert hát, mi a helyzet a „másikkal”? Aki majd a „nagyobb” és „okosabb” testvér lesz, akinek „vigyáznia kell” a kistestvérére? Aki elsőre csakis feladatokat, elvárásokat a kap már a tesó megérkezte előtt is? Aki csak annyit szeretne tudni és megérteni, hogy vajon anya és apa azután és ugyanúgy fogja szeretni őt is, mint ezelőtt? Ugye így lesz? Szerencsére nem maradnak magukra ezekkel a kérdésekkel a friss nagytesók, legalábbis a 3-5 év körüliek bizonyosan nem, ugyanis Márton Gábor Csaba és a rendezésben munkatársa, Bakonyvári L. Ágnes legújabb előadása pontosan ezekre a kétségekre akar ‒ ha nem is választ adni, de ‒ támaszt nyújtani apró nézőinek: „Nem bűn az, amit éreztek! Gyertek, nézzük meg együtt, mi is ez az egész!"

Először egy viharba került hajó fedélzete. Aztán egy szűk cella. Majd egy indián sátor, amely tengerré változik. Később dzsungel, azután egy lebuj belseje, végezetül egy magánzárka. Sokféleképpen jelenik meg előttünk a piros vasrácsszerkezet, amely a Három Holló Kávézó pincehelyiségében kialakított színházi térben, a Pillangó című előadáson fogad minket.

Az alapok adottak: a külföldön is elismert karnagy, Halas Dóra; az általa vezetett sok(hang)színű Soharóza Kórus; egy kifutó, valamint a nemrég Színikritikusok Díját elnyert jelmeztervező, Nagy Fruzsina fantáziadús és extravagáns, olykor világító jelmezei. Ezek az alapok kiegészülnek Bartha Márk elektronikus őrületeivel és Kovács Áron intenzív fénytechnikájával. Az eredmény: „hivatalos”, elgondolkodtató divatbemutató, amelyen a magyar kisemberek és Kodály Zoltán, a magyar népdal motívumai és Fekete Ádám újszerű, kifejező, zseniális rímekben gazdag szövegei egyaránt képviseltetik magukat.

A Zsámbéki Színházi Bázis Kortársunk Csehov címmel szervezte meg minifesztiválját. A fesztiválon fellépő társulatok különböző Csehov-adaptációi között helyet kapott egy Korányi Bálint, illetve egy Kiss Csaba rendezte Kiss Csaba-darab. Mindkettőben egy nő, három férfi és egy kérdés szolgál alappillérként: tudniillik, hogy mi is lett azzal a bizonyos nővel.

Matei Vișniec a kortárs román irodalom hazájában és külföldön egyaránt elismert képviselője. Mi pedig a Színművészeti Egyetemen, egy tanterem sötétjében láthattuk, mi is az A pandamedvék története amiként azt a szaxofonos meséli el, akinek egy barátnője Frankfurtban lakik.

A rendezői balon egy bárzongora, hátul óriási gerendák. Rejtett zugok, amelyeket függönyök takarnak el, és a lépcső, amely felvezet az erkélyre. Kis, mozgatható asztal, körülötte négy szék. Felesnek való poharak. Csupán ennyiből áll a Major Attila által létrehozott színpadkép. Pontosan olyan, amilyent Rejtő Jenő olvasmányaim során az én fantáziám is megalkotott, valahányszor elolvastam a kocsmai jeleneteket. A Karinthy Színház színpadán uralkodó atmoszféra azonnal magába szippant minket, mihelyt elhangoznak az első taktusok a zongorán Marton Róbert keze alatt.