Ha esetleg ijesztő a gondolat, hogy akár egy évtizedig ugyanazon a munkahelyen dolgozzunk, érdemes belegondolni például Ian Paice helyzetébe, aki több mint ötven éve mondhatja magát a Deep Purple dobosának. Több ezer koncerten dobolt eddig, és a múlt héten tizenhatodszor lépett fel Magyarországon. A puszta ténynél, hogy valaki fél évszázadot tölt egy munkakörben, már csak az lehet nagyobb kihívás, hogy előadóművészként mindez ne szájlebiggyesztett rutinként, hanem az élő zene itt-és-mostja iránt elkötelezett örömként érződjön a közönség számára. Iannek és a szintén több évtizede vele zenélő társainak ez sikerült.

Ha azt nem is, hogy mire való a szóban forgó gomb, de sok minden mást megtudtunk Dickinsonról, például azt, hogy nem tud kottát olvasni, hogy mi a kedvenc motormárkája, vagy hogy inkább butaságnak, mint bátorságnak tartja az ostrom alatti Szarajevóban adott koncertet – amiért egyébként éppen az idén lett Szarajevó díszpolgára. Az is világossá vált, hogy az Iron Maiden frontembere zene nélkül is remek előadó: a projektorra vetített hatalmas méretű képek valóban csupán illusztrációi voltak az arányosan tálalt, jól ütemezett és persze kellően túlrajzolt történeteknek.