Egy olyan korszakban, amelyben a politikusok már nemcsak a parlamentben, de a köztereken is meg akarják nyerni az első világháborút (hogy ezzel meg nem történtté tudják stilizálni azt, amit eltörölni nem lehet), aligha lehetne aktuálisabb témát választani közönséges utcáinknál és tereinknél. Amíg az emlékezetpolitikusok azért akarnak minden lehetséges városi teret kedvelt (vagy inkább: a másik fél által utált?) politikusuk szobrával ékesíteni, mert abban a hiszemben élnek, hogy a szobor, az emlékmű mint tereptárgy formálja az arra járók tudatát, addig roppant megnyugtató az a tény, hogy a legtöbben ezeket az alkotásokat észre sem veszik.

„Binet, Fontegne, Claparède, Piéron, Wallon és tanítványaik vizsgálatai mutatták meg, hogy a teljesítmények mögött nem rejlenek izolálható, mesterségesen megteremtett vizsgálati helyzetben minden külső és belső feltételtől függetlenül működésbe lépő képességek, amint azt a lélek elemszerű elképzelését valló tesztelők hiszik. Másról van szó. Arról, hogy az ember nemcsak többet vagy kevesebbet, jobbat vagy rosszabbat teljesítő mennyiségileg meghatározható erőforrás, hanem elsősorban minőségek, jellegek hordozója”. (Mérei Ferenc: A pályaválasztás lélektana, 1942)    

Hadd kezdjem egy személyes megfigyeléssel. Gyakorló egyetemi oktatóként arra lettem figyelmes, hogy a hallgatók lankadó érdeklődését többnyire azzal lehet felkelteni, ha kimondom azt a szót, hogy „definíció”. Akkor hirtelen mindenki visszatér a jegyzeteihez, s feljegyzi az elhangzottakat. Ez a felismerés engem azért aggasztott kezdetben, mert soha életemben nem szerettem a meghatározásokat, s meglepetve vettem észre, milyen fontos az oktatásban a bizonyosság, a kézzelfoghatóság.

’58-ban rock and rollt jártunk/ ’68-ban új táncra vártunk/ Most ’78 van, s alig találunk/  olyan embert, ki tudná/ mi lesz, 988-ban. (Fonográf együttes: 1978)