Bár sokan már az életmű csúcsán, a 2008-as Gran Torino után méltóságteljes visszavonulását vizionálták, Clint Eastwood alkotókedve mit sem apadt az elmúlt évtizedben. Akárcsak tavaly, 2020-ban is az ő rendezésével indul az év Hollywoodban, a Richard Jewell balladája pedig szerencsére lényegesen erősebb alkotás, mint múlt januári, felemásra sikeredett munkája, A csempész volt.

A Bohém Rapszódia és a Rocketman után újabb zenés(z)film, de az előbbieknél sokkal eredetibb produkció érkezett a mozikba. A Trainspottinggal és a Gettómilliomossal világhírnevet szerző Danny Boyle új filmjében mindenki elfelejti a Beatles-t, kivétel a zeneipar első vonalába tíz éve görcsösen betörni igyekvő külvárosi hősünk. Ám hiába tökéletes a Yesterday alapkoncepciója, sajnos a megvalósítás már közel sem olyan kiemelkedő, mint a felütés.

Megérkezett a mozikba a tavalyi év egyik bestseller regényét adaptáló Két lépés távolság, ami két súlyos betegségben szenvedő tinédzser hányattatott szerelmét dolgozza fel. A modern kori Rómeó és Júlia-történetet érdekes kettősség jellemzi: túlontúl giccses és sablonos megoldásai miatt távolról sem számít kiemelkedőnek a tinifilmek és -sorozatok univerzumában, drámai alapkoncepciója és mondanivalója mégis különleges mélységgel ruházza fel. Utóbbi ad tétet a filmnek, amely így egészen megrendítő hatást gyakorol a nézőkre.

Janis Joplin, Jimi Hendrix, Bob Dylan, Jim Morrison és sok más rocklegenda után a Queen frontembere, Freddie Mercury is megkapta saját filmjét. A rajongók ilyenkor félelemmel vegyes izgalommal várják az életrajzi mozit, és előbbire sajnos van is okuk. Bryan Singer filmje ugyanis nem emelkedik a jól sikerült biopicek közé, sőt, rettenetesen felszínes és középszerű feldolgozását adja egy színes és extravagáns életútnak. Ami azonban a legfájóbb az egészben, hogy a Bohém rapszódiának több mint két órás játékidőben sem sikerül bemutatni, milyen ember is volt a legendás énekes.

Végre moziba került a hőn várt új Star Wars epizód, Az utolsó jedik. Címe túlzott határozottságról árulkodik, a valóság azonban mást mutat: Rian Johnson bőven több kockázatot vállalt, mint elődei, és némi kísérletezésbe kezdett, ám végül ő maga sem tud választ adni a saját maga által felvetett kérdésekre. A sok sebből vérző, kissé súlytalan film ugyanakkor kétségtelenül nem régi epizódok utánzata, és Az ébredő Erővel szemben ez az opusz nem kívánja a csúcspont előtt befejezni a történetet, hogy a lényeg a következő részre maradjon.

Néhány év szünet után újabb filmmel jelentkezik Michael Haneke, A zongoratanárnő, a Furcsa játék vagy a Benny videója rendezője. Ahogy oly sokszor, az oszták rendező most is Franciaországban forgat, ám a helyszín a bevándorlás és a foci EB közepette kialakult figyelem miatt ezúttal kiemelt jelentőséggel bír. A Happy end ugyanakkor nem az említett kérdéseket középpontba helyező társadalomkritikus attitűddel fellépő alkotás, azok csupán körítésként jelennek meg. Vérbeli művészfilmet látunk, aminek fő témái filozofikus jellegűek, és leginkább a nyugati kultúrkör elmúlásáról, hanyatlásáról referálnak.

Ritkán, de megesik, hogy egy film Tom Cruise szereplése ellenére kiváló. Ilyen az igaz történeten alapuló Barry Seal: A beszállító című opusz is, amely a címszereplő hetvenes-nyolcvanas évekbeli robbanásszerű meggazdagodását, hidegháborús kalandjait és hatalmas bukását mutatja be. Az amerikai álom kettős arcáról ezúttal olyasvalaki tanúskodik, aki az utolsó cseppig megmártózott benne. Mi több, karrierje felfutását is az amerikai titkosszolgálatoknak köszönheti.

A „teljesen közepes” a megfelelő jelző a Bébibumm című új francia vígjátékra. Kissé sablonos alapötlet, könnyed stílus, átlagos poénok és kitűnő szereposztás. A kicsapongó anya és a felette anyáskodó lány párhuzamos terhességének története Juliette Binoche-t engedi szárnyalni, és olykor nevetésre is készteti a nézőt, összességében azonban elmarad a hasonszőrű komédiák színvonalától.

Nagy várakozások közepette új játékfilmes szuperhős született a tengerentúlon. Hogy a befektetett dollár milliók bőven megtérülnek, semmi kétség, a Wonder Woman bőven túlteljesíti az előzetes elvárásokat, ugyanakkor nem ez a film fogja megváltani a DC-t. A kiszámíthatóság és az unásig nyújtott végső összecsapás mellett a patetikusan csengő közhelyek puffogtatása borzolhatják a nézők idegeit. Ennek ellenére Diana máris rokonszenvesebb, mint szuperhőstársai, a kreatív karakterépítéssel pedig sikerült elérnie az alkotóknak, amire a Marvel mindeddig képtelen volt, árnyalt jellemű hősnőt varázsoltak a vászonra.

James Ponsoldt Dave Eggers regényét adaptáló A kör című új filmje népszerű trendet követ, a virtuális valóság térhódításának veszélyeire hívja fel a figyelmet. Haladó gondolatokat ébresztő és alapvetően izgalmas történetet tár elénk, így a rendszerkritikus darabok kedvelői új élménnyel gazdagodhatnak, bár aligha emelik majd a nagy klasszikusok közé.

Olivier Assayas neve valószínűleg még a művészfilmekre fogékony nézők számára sem túl ismert, jóllehet, számtalan filmje jutott el hazánkba, nem egyet díjaztak is Velencében és Cannes-ban. Így 2016-ban a Kristen Stewart főszereplésével készült A stylist című opuszát is, amit az év legjobb rendezésének ítélt a Nemes Jeles Lászlóval a soraiban felálló zsűri. Assayas spirituális indíttatású horror-midcultját a téma iránt érdeklődők annak minden hibája ellenére kedvelni fogják.