Simon-Mazula Tibor neve egyelőre kevéssé ismert Magyarországon, ellenben San Franciscóban és az öböl környékén annál inkább. Képzőművészeti tanulmányait az USA-ban végezte, aztán festői karrierje is ott indult el. Számos egyéni és csoportos kiállítás, valamint külföldi művészeti díj után most Magyarországon él.

PAF termékeny alkotó és kiállító is, 2000 óta számos csoportos és egyéni kiállításán láthattuk már a képeit. Ezeknek az anyagát is figyelembe véve elmondható, hogy PAF szisztematikusan dolgozta ki műveinek absztrakt kifejezésmódját, melynek sajátos nyelvezete egyrészt konstruktív formai megközelítéseken nyugszik, másrészt gesztusalapú expresszionizmus is jellemzi.

A női test ábrázolása jelentős változásokon ment keresztül az évszázadok során. Mint ismert, sokáig hierarchikus jelenségként tekintettünk rá: a felöltözött férfi, mint a megismerő tudat képviselője, az uralkodó pozícióban lévő alkotó az, aki a látás és megformálás jogát birtokolja. Az akttá váló női test ebben a szituációban alárendelt és a kiszolgáltatottság tapasztalatával terhelt. A kortárs képzőművészet pedig bővelkedik a nők képének újrastrukturálását megcélzó művekben.

Időnként ki vagyok éhezve az intenzív kulturális ingerekre. Szükségem van rájuk valamilyen belső elevenség fenntartása miatt, kellenek a mindig új nézőpontok, a hatások, amelyek kibillentenek olykor a képi jóllakottság tespedt állapotából. Talán emiatt keresem azokat az eseményeket, amelyekben különböző művészeti ágak – akár provokatív módon, saját határaikat sem tartva tiszteletben – beszivárognak egymás közegébe, izgalmas módosulásokat, töredezettséget, különös vegyületeket hagyva hátra maguk után. Péntek este is szerencsém volt: részt vettem a Pica+ nevű programon az Impostorban.

Szász Lilla személyes emlékeinek és családi fotóinak kiállítótérben való bemutatása az alkotó és a befogadó felőli olvasatok összefonódását helyezi előtérbe. A két olvasat egymással való párbeszéde nyitja meg azokat az értelmezési lehetőségeket, melyekben a bemutatott és újragondolt vizuális hagyaték a magánszféra határaira és egy múltidéző narratíva kapcsolatára kérdeznek. A mi házunk című kiállítás az alkotó sajátos művészi látásmódjával megfogalmazott emlékezési tevékenységének „naivan” interpretált lelki vetülete. Tiszta, őszinte fotói a lelassult idő békéjét adják, és nemcsak az intim és publikus rétegeket komponálják egybe, hanem a folyamatos jelen és a befejezett múlt, az öröklét és elmúlás esendő pillanatait is. Nyugvópontokat jelölnek bemutathatóság és befogadhatóság között.