Úgy látszik, még mindig trendi a húszas-harmincas éveket tematizálni – belekeverve némi magritte-i szürrealizmust és persze Chaplin Modern idők filmjét –, mert immáron legalább a harmadik ilyen produkcióba futok bele rövid idő alatt. Persze a dolog érthető: fülbemászó zene, sikkes vagy épp csibészes kosztümök, finom erotika, és a jelenünkkel is párhuzamba vonható modernitás: mechanikai csodák, gépuralom, égbe törő metropoliszok. Egyik oldalon a futurizmus diktálta sebesség és fejlődés, másik oldalon a gyárak kiszolgáltatott, robotoló tömegei.

Aki anno találkozott Szeged utcáin a Les Sages Fous tengerkutató hajójával, két kalandvágyó felfedezőjével (Bizarrium:Aquarium) annak nem okozott meglepetést a mostani előadás. Aki viszont erről lemaradt, azt valószínűleg nehezebben szippantotta magába a darab, ha egyáltalán magába szippantotta. Magam a cirkusz szóra kaptam fel a fejem, ezért okozott némi csalódást az este, hiszen színtiszta bábelőadásról van szó. Igaz, az ötletesség, kivitelezés sok pontot jóváír utólag az Árvák cirkuszának a számláján.

A Cirque Mechanics előadására egy nyitóhónap keretében került sor, merthogy április 15-én nyitotta meg kapuit a produkciót vendégül látó intézmény, Budapest új, „multifunkcionális színház és rendezvényterme”, a RaM Colosseum.

Zsótér Sándor rendezéseit vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. Az utóbbihoz tartozó nézők valószínűleg jegyet sem váltanak rá, a fanoknak azonban valódi kis csemege Musset Lorenzacciója a Maladype Színház előadásában.

Aki kicsit is figyeli a híreket, azt nem érhette meglepetésként az a felhajtás, ami a Koreai Nemzeti Táncegyüttes (KNT) Koreai Fantázia című fellépését kísérte, mivel a két ország idén ünnepelte diplomáciai kapcsolatfelvételének húszéves évfordulóját. Így érthető volt a nyüzsgés, a riporterek, követségi tagok és illusztris vendégek (Hillertől a koreai alelnökig) nagy népsűrűsége a Vígszínházban és a körülbelül egyórás késés. De a várakozás megérte.

Aki az elmúlt években figyelemmel kísérte a Természetes Vészek Kollektíva ténykedését (Halál-trilógia: 62 nap, Angyaltár, Pre-actio), gyaníthatta, hogy túl sok vidám élményre nem számíthat. A „sötét oldal” nem áll messze Ágenstől sem (lásd példaként: Tenebrae [Sötétség], Daimón [Lélek], Ira [Düh]). Hát ha még össze is találkoznak a színpadi térben!

Kleist művét ugyan eddig mellőzte a magyar színház, azonban ókori, Shakespeare-korabeli drámát mindig is hálás feladat volt színre – vagy épp mozivászonra – vinni: az élet örök nagy kérdéseinek feszegetésén túl mindig rengeteg játéklehetőséget biztosít az adott társulatnak. Például a dráma nyelvezete még egy „korszerűbb” fordítás esetén is (Márton László) jó kontrasztja lehet a mai világba helyezett cselekménynek.