Portfóliók

Végre biztonságos helyre ért. Már órák óta futott és teljesen kifulladt. Remegtek a lábai, a tüdeje majd ki szakadt a helyéről és úgy folyt róla az izzadtság, mint a megnyitott vízcsapból a melegvíz. Becsapta maga mögött az ajtót, és kétszer ráfordította a kulcsot. A sötétítő függönyt is berántotta, majd kis gondolkodás után újra elhúzta. Mi sem gyanúsabb, mint a nappal elhúzott függöny. Hülye amerikai filmek… Leült az ágyra és őrült tempóban kezdett zakatolni az agya. Most mi legyen? Adja fel magát? De hát nem ő volt. Még csak nem is volt ott akkor, amikor történt. Utólag ért oda és valamiért őt kiáltották ki bűnösnek. Miért? Azt se tudja hogyan történt. Ott feküdtek holtan.
Osztálytalálkozóra sietett, és mint mindig most is késésben volt. Azt hitte, már javában megy a buli és azon gondolkodott a buszon, hogy mit mondjon, ha kérdeznék, miért késett. Bár úgy gondolta, hogy addigra már mindenki ivott pár pohárral és nem fog feltűnni a késése. De mikor benyitott a terembe legyökerezett a lába. Közel húsz ember feküdt a földön élettelenül. Nem tudta mit tegyen. Először átfutott az agyán, hogy csak egy rossz tréfa, de hamar belátta, hogy messze van attól. Hihetetlen látvány volt, mint egy horror film. Sose szerette a horror filmeket, olyan életszerűtlennek tűntek mindig is.
Ekkor jött be egy nagyobb csoport a szemben lévő ajtón a terembe. Néhány volt tanárát és osztálytársát ismerte fel köztük. El akarta kiáltani magát, de nem jött ki hang a torkán. A csoport észre vette a földön fekvőket, nem nevettek tovább. Nemsokára észre vették őt is. Rohangálni kezdtek az egyik fekvőtől a másikig és közben neveket kiabáltak. Pár perc és felé kezdtek kiabálni.
- Mi történt itt?
- Mi volt?
- Mit csináltál?
Ellenségesen kezdtek el vele kiabálni, és fenyegetően közeledni. Nem tudott válaszolni semmire, záporoztak felé a kérdések. Érezte, hogy bajban van. Sarkon fordult és rohanni kezdett. Hova fusson? Hova? Haza nem jó. Ott fognak először keresni. Szálloda? Igen. Keresek egy olcsóbbat és eldugottat, valami rossz hírű környéken.

Lassan megnyugodott. Eldöntötte, hogy zuhanyozás után kiokoskodja, mit tegyen. Egyet biztosan tudott, még pedig azt, hogy nehéz dolga lesz. Ki fog hinni egy színes bőrűnek, aki elfutott a tett színhelyéről? Arra kell rájönnie, ki tette és miért? Ja és még egyet meg kell tennem. Hálát kell adnom Istennek, hogy elkéstem.

Még törölközve lépett ki a fürdőszobából vizes lábnyomokat hagyva maga után a padlón. Próbálta a tus alatt kiüríteni az agyát, de nem igazán sikerült. Mindig visszatért valamilyen kép az éjszakából. Rengeteg halott és utána meg az őrült rohanás, míg végre úgy érezte, biztonságban van. Ő se tudta pontosan milyen érzések kavarogtak benne, de olyan izgatott lett, hogy azt hitte, szétrobban a feje. Üvölteni tudott volna, de tudta, hogy most jobb, ha meglapul. A rendőrség már őt keresi, sőt lehet, hogy már a hadsereg is. Biztos, hogy tűzparancsot is kaptak. Így hogyan kapja el az igazi gyilkost? Sehogy. Vége van. Örökké itt sem dekkolhat, ráadásul, még az is gyanús. Fogadjunk, hogy egy-két nap és jó pénzért fel is adják őt a rendőrségnek az itt lakók vagy dolgozók közül. El kell menni innen is. De hova? Az utca nem biztonságos, haza nem mehet, a rokonokat megfigyelik… Akkor csak az elhagyatott gyárépültek maradnak.
„Egy napot adok itt magamnak és keresek egyet a külső kerületekben. De ezt sem csinálhatom örökké. Feladni meg nem fogom magam. A családomban sohasem volt börtöntöltelék és én sem leszek az. Főleg nem ártatlanul.”

A tett helyszínén eközben emberek százai nyüzsögtek. A halottakat mind elszállították már, de a rendőrök még ott marasztalták azokat, akik szerintük tudhattak valamit. A nyomozást egy kapitány vezette, aki éppen a népes sajtó seregnek nyilatkozott.
- Nem mondhatok semmit – mondta sok diktafonnak, mikrofonnak és kamerának, – a nyomozás érdekében jobb, ha egyelőre nem kérdezősködnek. Meg fogjuk önöket keresni, amint tudunk valamit vagy a segítségükre lesz szükségünk. Köszönöm.
- Ja. Akkor jók leszünk, mi? – vágta oda az egyik újságíró.
Erre már nem válaszolt a kapitány. Hátat fordított nekik és bement a terembe. Egy hadnagy lépett oda hozzá, mikor beért.
- Nagyjából annyit tudunk, hogy az egyik srác elfutott, mikor bejött az a csoport.
- Aha. És ki az a srác?
- Az is a találkozóra jött.
- És ki az?
Mindent elmondott, amit megtudott a tanuktól. A kapitány azonnal parancsokat kezdett osztogatni.

„Megvan. Megkeresem az egyik srácot azok közül, akik akkor bejöttek a terembe. Ki is volt ott?” Nevek kezdtek sorakozni az agyában, de sokáig eltartott mire olyat talált, akiről biztosan nem egy fekvő test vagy falfehér arc jutott eszébe. „Remélem, ott lakik még, ahol annak idején. De hol is? Ja igen. Az a város másik vége. Oda nem jutok el… talán csak éjszaka. Akkor kivárom az éjfélt. Az még két óra.”
Lefeküdt a földre. Évek óta nem aludt ágyban. Orvosai szerint nem is fog még jó darabig, mert a háta nem bírja. Az ágyba rövid percek telnek el, és hihetetlen fájdalmak törnek rá. Csak a padló és a gyógyszerek azok, amik segítenek rajta. Ha nem sikerül kiderítenie hamarosan, hogy mi történt ma este, akkor nem sokáig lesz problémája a hátával, hiszen ebben az országban tavaly visszahozták a halálbüntetést. Ha bele gondol, összeszorul a gyomra.

Csipogott a mobilja. Éjfél van. Menetkészre öltözve feküdt és várt, úgy hogy csak az arcát mosta meg és indult. Taxi szóba se jöhetett, csak a tömegközlekedés. Olyan régen járt már azon a környéken, hogy először rossz buszra szállt és tennie kellett egy teljes kört vele, hogy a jó járaton utazhasson. Fél kettőre ért a címhez és sötétség várta. Valószínűleg már aludta a háziak. „Azt kell kideríteni, hogy egyedül lakik-e vagy sem. De hogyan? Törjön be, vagy leselkedjen be az ablakon? Megtehetném, hiszen földszinti lakás. Ahogy hallottam a szülei meghaltak már régen és nem tudok feleségről. Persze lehet barátnője, de ez most nem a tuti helyzetekről szól.” Elhatározta, hogy felcsöngeti lesz, ami lesz, de nem kapu telefonon, mert akkor könnyen kiszúrja, hogy ő az és akkor kihívja a rendőröket. Most először sajnálta, hogy színes bőrű. Azonnal bűnbak lett belőle és menekülhetett. Nem bántott senkit soha életében, sőt kicsit még ki is használták túlzott jóhiszeműségét. Tudta ő ezt mindig is, de nem tudott ellene tenni. Nem volt meg a bátorsága a NEM-hez. Jól nevelték a szülei, de ez valahogy kimaradt vagy ő nem figyelt. Mindenesetre az ilyen emberek, mint ő a teljes csőd a mai világban. És tessék bejött. Az emberek szemében tömeggyilkos és mindenki őt üldözi. „Ártatlan vagyok. Ártatlan.”

Eközben az elhunytak családtagjaival készült cikk jelent meg az újságok éjszakai különkiadásában: „Vendeta készül” főcímmel.

Ott állt az ajtó előtt. Izzadt a tenyere és úgy érezte, mintha kicserélték volna a belső szerveit egy nagy, örökké remegő zselére, ami bármikor robbanhat.” Előre kell menekülni.” Megnyomta a csengőt. Hosszan nyomta, hogy felébressze az alvót vagy alvókat, de senki nem nyitott ajtót. Hát persze még a rendőrségen vannak a tanuk. Akkor megvárja. Feljebb ment a lépcsőházban egy emeletet és leült a lépcsőre. Előbb-utóbb haza fog jönni.
A kapu nyikorgására riadt fel. Elaludt. Léptek kopogtak a lépcsőkön majd megállt. Kulcscsörgés hallatszódott és újra cipőkopogás visszhangzott. Amikor lenézett már az ajtó előtt állt a srác. Felpattant, és ahogy nyitotta az ajtót a másik, ő belökte rajta és ő is benn termett a lakásban. A másik felnézett a földről és halálfélelem lett úrrá az arcán, mikor rájött mi történik.
- Mit… akarsz?
- Én mit akarok? Ti mit akartok? Engem bűnbaknak? Szerinted gyilkos vagyok én? Igen? Válaszolj te szemét.
- Láttuk, hogy… ott voltál. Ott. Megölted őket – a végét már csak suttogta.
- Miért tettem volna – üvöltve kérdezte? Miért?
- Nem tudom. Miért tetted?
- Nem én voltam. Értsd meg, hogy nem én voltam.
- De igen.
Ekkor kezdett kirajzolódni benne egy gyanú.
- Ti voltatok. Igaz? Ti voltatok.
- Te bolond vagy. Kik mi? És miért tettük volna?
- Mond meg! Ti tettétek.
A srác nevetni kezdett. Félelmetesen őrült nevetés volt ez.
- Tudod mit igen. Mi voltunk. És? Mit tudsz tenni? Semmit. Nem terveztük, hogy életben maradsz, de rájöttünk, hogy így még jobb. Lesz egy tettes, aki valószínűleg őrült és lesz egy pár „véletlen” túlélő, akik hihetően előadják majd a halálra rémültet. Haha. Tudod mi a helyzet? Fogadtunk a srácokkal, hogy a zsaruk fognak el téged előbb vagy a vendetát hirdető családtagok. Én a zsarukra fogadtam. Haha.
Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó.
- Azt hiszem, ismerjük egymást. A nyomozást irányító rendőrkapitány vagyok és ők ketten kollégáim. Uram ön le van tartóztatva, és meg se próbáljon menekülni. Már nincs értelme.

Másnap ott állt a kapitány előtt az irodájában és a két hadnagy társaságában.
- … és ha nem jut eszükbe újra kikérdezni őt akkor mi van?
- Akkor? Ha szerencséje van mi kapjuk el, ha nincs… na azt inkább hagyjuk.
- Kösz.
- Ma végzik ki őket. Elmegy a börtön elé? Nagy csoportosulás lesz állítólag. Néhány őrült a TV-ben is le akarja adatni.
- Pedig ezt most megnézném.
- Elhiszem. Mit fog tenni?
- Nem tudom.

Kilépett az utcára. Úgy döntött sétálni fog a parkban. Kapott pár nap szabadságot és lazítani fog. „Nem is tudom mikor voltam utoljára ebben a parkban. Nagyon tetszett mindig is és mióta nem voltam csak szépült.” Egyszer csak elé pattant egy idősebb ember.
- Te szemét gyilkos. – kiabálta.
Pisztolylövést hallott és még látta, ahogy elmenekült a férfi. Összeesett.
Rövid percekig magánál volt még, majd soha többé semmi.