Portfóliók
Egy kis érzés
Nagyon nagy idegfeszültségben indult el hazafelé már megint a munkahelyéről. Lerázta a kollégákat, akikkel együtt szokott hazafelé menni. Nem volt kedve most senkihez. A baj csak az, hogy a családjára sem volt kíváncsi. Már régóta rágta magát ezen, és ahogy lenni szokott egy kis dologból lett nagy és mivel nem volt az a kibeszélős fajta, így ma betelt a pohár.
Nem egy konkrét ügyről volt szó, hanem csak úgy az egészről. Egy folyamatról. Elege lett az emberekből az irodában és az unalmas munkájából. Hosszú hónapok teltek el mire erre a pontra ért, de itt van. Haha. Jó vicc. Itt van. Mégis hol? Még ahhoz sincs mersze, hogy felmondjon, mert mi lesz a családjával? Mert a család a legfontosabb. Mindig ezt hallotta már gyerekkorában a szüleitől, és úgy látszik belei is ivódott az elméjébe. Másra sem gondolt csak a gyerekekre és az asszonyra egész nap. Ők tartották a lelket benne a munkahelyén. De most ők sem számítottak.
Már hamar rájött, hogy annyira elüt a kollégáktól, mint a nap az éjszakától, de remélte, hogy sikerül beleolvadni a közegbe, ám ahogy telt az idő egyre jobban érezte, hogy baj lesz, ha nem vált munkahelyet. Nem váltott és most itt tart. Hogy hol? Hát itt, az elkeseredettség és a gyomorgörcs határán. Persze látszólag nem volt semmi baj, hiszen nem mutatattaa kifelé a problémákat. Ezt már régen megtanulta, mert nem volt mellette soha senki, aki igazán meg akarta volna érteni. Nem mutatatta, és ez azt jelentette, hogy belül rágta és elemésztette. Már nem volt menekvés a számára, az elméjét kezdte ki, és úgy rágta, hogy szinte fájt.
Csak ment előre. Már nem gondolt semmire, csak ment. Nem tudta hova, inkább az érzései irányították, egy illat, egy szín… Mikor magához tért már a metro alagútban volt a sínek között. Megértés csillant a szemében és rájött, hol van. Végig futott a testén egy rángás, mely az agyában ért véget és iszonyú félelmet indikált. Egy fény pár kanyarodott felé majd egyenesbe érve egyre csak nőtt. Nemsokára fülsüketítő dudaszót hallatott az a bizonyos fény pár. A családja villant át az agyán. Hogyan fordulhatott el akár egy pillanatra is a családjától? De már a válaszra nem maradt ideje.
Nem egy konkrét ügyről volt szó, hanem csak úgy az egészről. Egy folyamatról. Elege lett az emberekből az irodában és az unalmas munkájából. Hosszú hónapok teltek el mire erre a pontra ért, de itt van. Haha. Jó vicc. Itt van. Mégis hol? Még ahhoz sincs mersze, hogy felmondjon, mert mi lesz a családjával? Mert a család a legfontosabb. Mindig ezt hallotta már gyerekkorában a szüleitől, és úgy látszik belei is ivódott az elméjébe. Másra sem gondolt csak a gyerekekre és az asszonyra egész nap. Ők tartották a lelket benne a munkahelyén. De most ők sem számítottak.
Már hamar rájött, hogy annyira elüt a kollégáktól, mint a nap az éjszakától, de remélte, hogy sikerül beleolvadni a közegbe, ám ahogy telt az idő egyre jobban érezte, hogy baj lesz, ha nem vált munkahelyet. Nem váltott és most itt tart. Hogy hol? Hát itt, az elkeseredettség és a gyomorgörcs határán. Persze látszólag nem volt semmi baj, hiszen nem mutatattaa kifelé a problémákat. Ezt már régen megtanulta, mert nem volt mellette soha senki, aki igazán meg akarta volna érteni. Nem mutatatta, és ez azt jelentette, hogy belül rágta és elemésztette. Már nem volt menekvés a számára, az elméjét kezdte ki, és úgy rágta, hogy szinte fájt.
Csak ment előre. Már nem gondolt semmire, csak ment. Nem tudta hova, inkább az érzései irányították, egy illat, egy szín… Mikor magához tért már a metro alagútban volt a sínek között. Megértés csillant a szemében és rájött, hol van. Végig futott a testén egy rángás, mely az agyában ért véget és iszonyú félelmet indikált. Egy fény pár kanyarodott felé majd egyenesbe érve egyre csak nőtt. Nemsokára fülsüketítő dudaszót hallatott az a bizonyos fény pár. A családja villant át az agyán. Hogyan fordulhatott el akár egy pillanatra is a családjától? De már a válaszra nem maradt ideje.
