Portfóliók

Géza ott állt az általa ismert világ legszélén. Nem volt ez teljesen igaz, hisz átlátott a nagy szürke út túl oldalára, ami sokkal szebbnek és élettel telibbnek tűnt, de még sosem járt ott. Sőt senki olyan nem volt még, akit ismert volna. Egy valakiről hallott csak, de ő se tért vissza. Állítólag néha látni annak az ismeretlen világnak a szélén erre fordulva és mintha kiabálna valamit, de nem értették, hogy mit. „Kik élhetnek ott? Mi lehet ott? Élelem, biztonság vagy állandó menekülés és feszültség ott az élet. De minden szebbnek látszik. A fű szépen hajlik a szélben, nyugalmat áraszt. Itt persze szélcsend van, hőség.” Egy hiányzik csak. A bátorság! Talán el is indulna a hosszú úton, ha nem lenne olyan veszélyes. Fél a haláltól, hisz fiatal még és még annyi terve van az életben. Élni akar, szórakozni… de mi van, ha OTT az élet nem is szól másról, mint szüntelen ünnepről, buliról ő meg itt van, ebben a… ááh, mindegy. Akkor sem mehet, nagypapi azt mondta, mindenki ott boldoguljon, ahová született és ne akarjon több lenni, mint amennyi lehet. De hát épp ez az! Mi van, ha én ott… bármi lehetnék.
- De az út veszélyes és nincs semmi esélyed arra, hogy átjuss – jutottak eszébe testvére szavai.
Megint közeledett egy az úton. Érezte, ahogy beleremeg a föld. Összehúzta magát és várt. Ilyenkor nem szabad mást tenni, mert ha észre vesznek, elragadnak és véged. Mikor a közelebb ért szinte felemelkedett a levegőbe. Ha nem tapadna olyan jól a fajtája a földhöz biztos, hogy elrepülne. Elment. Már nem érzett semmit, újra elengedhette magát.
Lassúak vagyunk ez a mi bajunk.

Már korábban hallotta, hogy közelít valaki hátulról, de abban reménykedett, nem fogja észre venni. Nem volt szerencséje.
- Szevasz! Mi a helyzet? – Ottó volt az. Kicsit megnyugodott, mert őt kedvelte. Nem volt okoskodó és lekezelő, csak azt nem tudta, mit gondol a túl oldalról.
- Szerinted, mi van ott? – kérdezte olyan halkan, mintha csak hangosan gondolkodna.
- Ott? Miért kérdezed?
- Csak. Tudni szeretném, mit gondolsz.
- A szüleid mit mondanak?
- Azt tudom, de én most a Te véleményedre vagyok kíváncsi. Na, szerinted, mi lehet ott?
Ottó körül nézett van-e valaki a közelben, majd közelebb hajolt Gézához.
- Az igazat akarod hallani? Hát persze, hogy azt akarod. Ott a… álmaid földje van. Minden, mit a magadfajta csak kívánhat…
- Magamfajta?
- Tudod… csigák vagyunk, és odaát a mi igényeink szerint van megteremtve minden. Élelem, biztonság és párzás. Érted párzás, ahányszor csak akarod, és nem kell a fajfenntartás törvényéhez alkalmazkodni.
- Csak ez az egy út van Ottó?
- Hohó, min járatod a csiga tekervényeidet Géza? Át akarsz menni?
- Igen. Ha tényleg olyan jó ott, akkor miért kellene itt élnem? Miért ne tennék jót magamnak? Átmegyek és boldogan élek, míg meg nem halok, ha egyáltalán meghalnak ott.
- Végre valaki!! Figyelj, este indulunk. Én is régen akarok már átkelni a szürke úton, de ha ketten megyünk több az esélyünk. Segíthetünk egymásnak, ha…
- De hogy gondolod? – egész beszélgetés alatt le sem vette a szemét a túl oldalról. Akart is menni, de a veszély még mindig ott motoszkált a csápjai mögött és szerette volna a legnagyobb biztonságban tudni magát az úton.
- Sokat nem tehetünk. Elindulunk és lesz, ami lesz. Egyikünk biztos átjut…
- Miért biztos, hogy…
Újra érezte a remegést a földben. A házukban várták ki, míg megszűnik. Ilyenkor mindig félt kicsit, a ház állítólag nem véd meg Tőlük. De ez biztos, hogy nem igaz, mert akkor miért lenne viszont jobb félni, mint megijedni. Ez most kicsit tovább tartott, mint az előző, talán többen voltak, de végül megszűnt a veszély.
- Szóval, miért biztos, hogy egyikünk átjut?
- Mert az.
- Ottó, mivel hülyíted ezt a gyereket? – Lázár bácsi ért melléjük. Ő volt a legendás öregek utolsó élő tagja. Ők vezették ide a családot, még nagyon régen egy helyről, mely már veszélyessé és lelakottá kezdett válni a számukra.
- Nem hülyít Lázár bácsi, csak a túl oldalról beszélünk. – válaszolt Ottó helyett Géza. Ottó próbált volna gyorsan reagálni és enyhíteni a helyzet, mert tudta, mi fog következni, de egy pillanattal lassabb volt.
- Akkor felejtsd el – válaszolt az öreg. – Oda nem lehet átmenni.
- Ezt pont Te mondod? Nem Ti hoztátok át a családot… tudod honnan.
- Az más volt. Kényszer helyzet volt és nem ilyen lehetetlen, mint ez.
- De…
- Nem érdekel. Téma lezárva. Felejtsd el és kész. Ottó, te meg jobban tennéd, ha máshol rontanád a levegőt.
Lázár bácsi elment. Neki mindig volt valami „fontosabb dolga”.

Sokáig csend volt. Egyikőjük se mert megszólalni. Az öregnek hatalmas tekintélye volt a családban. Csak nézték a távoli tájat és tovább vitatkoztak az öreggel, de már csak úgy magukban.
- Este veszélyes? – ocsúdott fel Géza előbb.
Ottó megrázkódott, mint akit épp álmából ébresztenek.
- Mindig az, de éjjel nem annyira, olyankor kevesebben járnak erre.
Újabb, kezdődő rengés vágta ketté a beszélgetést.

Géza érkezett előbb. „Biztos, hogy akarom én ezt? Beszéltem az öcsémmel és ő is rossz ötletnek tartja. Ő mindig megérzi a bajt. De ha meg se próbálom…?”
- Mióta vársz?
- Nem rég óta.
- Akarod még?
- Azt hiszem.
- Mi? Vagy igen, vagy nem. A bizonytalanság veszélybe sodor mind a kettőnket. Nos?
- Akarom.
- Rendben. Akkor… indulás.
De Géza csak állt és nem mozdult. Ottó hátrafordította a szemeit.
- Most mi van, legyökereztél?
- Csak így elmegyünk? El se köszönünk. – könny gyűlt a szemeibe.
- Csak vissza akarnának tartani. Ők nem értenek meg minket. Nekik elég EZ, holott ott van AZ. De nekünk megadatik, hogy átmenjünk egy jobb világba. Tudod rég óta vártam már egy olyan valakit, mint te, aki úgy érez, akár én, és magában belül többet kíván. Aki enged a képzeletének és mer lépni álmai felé. Nem engedem, hogy ezt most elrontsd, azzal hogy visszakozol. Merj lépni Géza. Egész életedben bánni fogod, ha nem jössz velem, mert én megyek. Innen már nekem nincs vissza út és ha jól meggondolod neked sincs. Gyere, ne gondolkodj tovább. Gyere velem.
Géza visszanézett és mikor visszafordult Ottó látta, hogy sír, de nem tette szóvá. Ő már túl tette magát ezen, de tudta mit érez a fiú.
- Menjünk – mondta hangosan. Majd folytatta, de már csak magában. Isten veletek családom. Vigyázz az öcsémre anyám és magadra is. Szeretlek titeket és… ne haragudjatok rám.

Elindultak. Ottó mosolygott a boldogságtól, Géza sírt, de a szemeiben már csillogtak a felfedezés fényei. Most már tudta, hogy jól teszi, amit tesz. Enyém lesz a szebb világ!
Boldogan haladtak a céljuk felé. Fél úton Ottó már énekelt, Géza pedig csak is a legközelebbi fűszálat figyelte. Számára most nem létezett semmi más. Azt kell elérnie és akkor ott lesz a boldogság. Ám ekkor érezni kezdték, azt amitől a legjobban féltek. Remegni kezdett a föld.
- Igyekezz – kiáltott hátra Ottó, de Géza egyedül is tudta, hogy ez a végüket jelentheti.
Nagyon közel jártak, mikor a remegés már a legerősebb volt. Nagyon féltek, de siettek tovább. Most már az életük volt a tét. Ottó egyszer csak a levegőbe emelkedett, mire Géza bénultan lefagyott.
- Menj, menj – hallotta Ottó kiáltását! – Ne állj meg! Menj!
Géza tovább sietett és elérte a fűszálat, majd a következőt és végül beért, ahova mindig is akart. Most viszont Ottó eltűnése beárnyékolta örömét. „Mi van vele?” Hátra nézett és Ott látta Ottót a fűben. Ahonnan indultak. Hogy került oda vagy miért nem tudta volna megmondani, de mégis megkönnyebbült. „Él. Él.” Intett neki a csápjaival, de Ottó csak állt ott és nem mozdult, majd egyszer csak hátra fordult és eltűnt.
„Ottó csalódott lehet. Ez neki rosszabb, mint a halál.” – szomorúan gondolt rá, ám hirtelen villámcsapásként érte a felismerés. Ő viszont elérte azt a bizonyos fűszálat, sőt a többit is. Itt van. Boldog. Ennél boldogabb már nem is lehetne. Gyorsan megfogadta magában, hogy amilyen sűrűn csak tud eljön ide és megpróbál szólni a többieknek, hogy jöjjenek át. Csak akarniuk kell. Igen. Ezt fogom kiabálni nekik.
- Csak akarnotok kell. – kiáltotta bele a csendbe és besétált álmai földjére.