Portfóliók
Eső
Az ember kilépett a kapun az utcára. Beleszippantott a levegőbe és egyből jó kedve kerekedett. Ősz volt, de az a lanyha, kedves, finom levegős. Ez az évszak évről évre bizonyítja több arcúságát, de az embernek ez tetszett a leginkább. A tavasz első szellőire hasonlított, épp csak a madárcsicsergés és a rügyezés hiányzott. Hullottak a levelek, kopár volt minden, de mégis ilyenkor, mikor lélekmelengető őszi az idő az ember másképp látja még a világot is. Feldobódik és világmegváltó gondolatai támadtak. Ma mindenre képes csak, hogyan fogja ezt bizonyítani, mert ha nem sikerül, akkor nap végére átcsap szomorúságba a kedve. Mit csináljon? Elindult ezzel a furcsa bizsergető érzéssel, bár tudta, hogy semmi felemelő nem tervezett mára, csak egyszerű sétát, mégis bizakodott valamiben…
Emberek mentek el mellette és közben arról álmodozott, hogy egy széles, végeláthatatlan mezőre varázsolódik, ahová csak ez az ősz kíséri el. Bármerre néz csak a magas és zöldellő füvet látja felette a kéklő éggel. Belehuppan a fűbe, csak bámulja a fel-felbukkanó fehér bárányfelhőket és csak néz, nem csinál semmit, nem gondol semmire. Mindig is valami hasonlóra vágyott, bár tudta, ez csak álom marad. Álom, hisz ez az ősz nem marad meg, csak ma mutatja ilyennek magát és holnap visszatér a nedves, hideg és szeles arca. Bárcsak holnaptól jönne a tavasz, azzal a vérpezsdítő atmoszférájával és szerelemre buzdító csicsergéseivel.
Megint emberek jöttek szembe, majd el is mentek mellette anélkül, hogy ránéztek volna.
Hohó, nem is lenne jó, ha így követnék egymást, hisz akkor eltűnne az újdonság és az egyediség varázsa. Nem varázsolná el az embert időnként, és nem adna reményt egy ilyen szerencsétlen egyedülállónak... nem is vagyok szerencsétlen, csak reménytelenül egyedül vagyok… mióta is... huh… lassan több, mint egy éve. Akkor ma lesz a napja, hogy megtalálom életem párját. Talán ő?
Egy csinos nő közeledett, hosszú hajjal és tökéletesnek tűnő alakkal, ám mikor közelebb ért látszott az arcán az évek és az utcai munka súlya. Oda szólt neki valamit, pontosan nem is értette mit, ő pedig reflexszerűen válaszolt valami közhelyet.
Pedig ma párt fog találni magának, hiszen nem ronda és nem régen olvasta egy tudományos újságban, hogy több nő van a Földön, mint férfi. Nők reszkessetek, mert jövök és a legszebb megkaphat. Elnevette magát. Na persze. Értem fognak harcolni, sőt sztrájkot hirdetnek, míg meg nem kapnak. Majd összevesznek és nem sokára verekednek is… nem, birkóznak. Először a felsőik szakadnak le, majd a melltartók kerülnek a földre… állj. Kezd elharapózni a fantáziám és itt állok a… a hol is vagyok? Megvan, bár nem tudom, hogy kerültem ide, mert legalább két órás gyalogolás egy huzamban. Apropó érzem, ahogy bizsereg a talpam, mint ha egy bazi nagy hegyre másztam volna fel. Nőt viszont nem találtam.
Mi ez víz? Cseperegni kezdett az eső és azt érezte az arcán. A lelke megnyugodott és elpárolgott az eddigi felkavaró érzése. Már csak szexre vágyott. Arca is megváltozott és már nem az a csodaváró kifejezés tükröződött róla, hanem egy akció hősé. Sarkon fordult és sietősen megindult visszafelé.
- Na hol az a nő? Remélem olcsó.
Emberek mentek el mellette és közben arról álmodozott, hogy egy széles, végeláthatatlan mezőre varázsolódik, ahová csak ez az ősz kíséri el. Bármerre néz csak a magas és zöldellő füvet látja felette a kéklő éggel. Belehuppan a fűbe, csak bámulja a fel-felbukkanó fehér bárányfelhőket és csak néz, nem csinál semmit, nem gondol semmire. Mindig is valami hasonlóra vágyott, bár tudta, ez csak álom marad. Álom, hisz ez az ősz nem marad meg, csak ma mutatja ilyennek magát és holnap visszatér a nedves, hideg és szeles arca. Bárcsak holnaptól jönne a tavasz, azzal a vérpezsdítő atmoszférájával és szerelemre buzdító csicsergéseivel.
Megint emberek jöttek szembe, majd el is mentek mellette anélkül, hogy ránéztek volna.
Hohó, nem is lenne jó, ha így követnék egymást, hisz akkor eltűnne az újdonság és az egyediség varázsa. Nem varázsolná el az embert időnként, és nem adna reményt egy ilyen szerencsétlen egyedülállónak... nem is vagyok szerencsétlen, csak reménytelenül egyedül vagyok… mióta is... huh… lassan több, mint egy éve. Akkor ma lesz a napja, hogy megtalálom életem párját. Talán ő?
Egy csinos nő közeledett, hosszú hajjal és tökéletesnek tűnő alakkal, ám mikor közelebb ért látszott az arcán az évek és az utcai munka súlya. Oda szólt neki valamit, pontosan nem is értette mit, ő pedig reflexszerűen válaszolt valami közhelyet.
Pedig ma párt fog találni magának, hiszen nem ronda és nem régen olvasta egy tudományos újságban, hogy több nő van a Földön, mint férfi. Nők reszkessetek, mert jövök és a legszebb megkaphat. Elnevette magát. Na persze. Értem fognak harcolni, sőt sztrájkot hirdetnek, míg meg nem kapnak. Majd összevesznek és nem sokára verekednek is… nem, birkóznak. Először a felsőik szakadnak le, majd a melltartók kerülnek a földre… állj. Kezd elharapózni a fantáziám és itt állok a… a hol is vagyok? Megvan, bár nem tudom, hogy kerültem ide, mert legalább két órás gyalogolás egy huzamban. Apropó érzem, ahogy bizsereg a talpam, mint ha egy bazi nagy hegyre másztam volna fel. Nőt viszont nem találtam.
Mi ez víz? Cseperegni kezdett az eső és azt érezte az arcán. A lelke megnyugodott és elpárolgott az eddigi felkavaró érzése. Már csak szexre vágyott. Arca is megváltozott és már nem az a csodaváró kifejezés tükröződött róla, hanem egy akció hősé. Sarkon fordult és sietősen megindult visszafelé.
- Na hol az a nő? Remélem olcsó.
