Portfóliók
A barátnőim és Yvette
Épp a múlt havi tánckritikámat ügettem haza apolgatni, mikor összefutottam Oti barátnőmmel, aki megkérdezte, ráérek-e vele beszélgetni, de én nem értem rá, mert rohantam írni a Bozsik–Frenák előadásról. Oti fanyalgott, és közölte, hogy amióta Bozsik Yvette minden darabjában maszturbál, azóta ő kissé unalmasnak találja. Yvette, a nő, a művész csinálja bátran; Oti, a metanő és nem hétköznapi néző pedig – unja. Túlzó, szélsőséges, amolyan otis véleményként kezeltem barátnőm észrevételét, és kissé háborogva dünnyögtem, hogy a kiemelt esemény csak egy része a daraboknak és nem is mindegyikben… Bár az utóbbiban nagyon is sokat. Annyira felizgatott a dolog, hogy nem átallottam Katalin nevű barátnémnak is kikérni a véleményét.
Katalin szerint is gagyi (vagy egyszerűen humbug?) volt a darab. Katalin jó ízlésű lány, sőt szakember, kértem, mondjon valami pontosabbat. Szar volt – pontosított, és láthatóan nem kívánt többet mondani. Otthon megírtam a kritikát, befolyásolni nem hagyván ennyitől magam. Hamarosan híre ment a városban, hogy jön a következő Bozsik produkció, melynek apropóját a művésznőről készült festmények kiállítása adja.
Mi más juthatott eszembe: akkor ez lesz a maszturbálás maszturbálása, a farkába harapó kígyó (sic!), melynek alanya és tárgya ugyanaz a személy. A biztonság kedvéért Zsuzsi barátnőmet cipeltem el a Műcsarnokba, aki prekoncepcióit tekintve mind a művészethez, mind a világ egyéb dolgaihoz a jóindulat hermeneutikájával közelít.
Az Extázis című produkció egy aprócska, ideiglenes színpadon játszódott egy műcsarnokbéli, belső terem sarkában, a Bozsikról készült hatalmas festmények alatt. Novák Erik képei, melyek valószínűleg fotók alapján születtek, tetszettek, mert a színpadról és a darabokból ismert sokféle arcát mutatták a hazai modern éltáncosnőnek. Bozsik Yvette és azok a táncosok, akik olyan karriert futnak be, mint ő, azok nem csak táncosként kiválóak. Kell, hogy legyenek más adottságaik is, melyekkel kiemelkednek a többiek közül. Bozsik Yvette arca és színészi adottságai nélkül nem lenne az, aki. Ha csak ezeket a vásznakat nézzük is feltűnik: szépség és szörnyeteg egy személyben. Mint kiderült, tehetsége és tudása az est további részében nemcsak nem párosult igényességgel, hanem napvilágra sem került, és a rosszul értelmezett játékosság – mely a performansz műfaja felé vitte a darabot – modoros, érdektelen és élettelen volt.
A festmények alatt a színpadon Yvette művésznő ül. Fehér ruhában, piros gésa hajzattal, maszkkal az arcán mint egy operett-Hókirálynő. Egy villamosszéken kuporog, melynek a háttámlája guillotine-ná alakítható. A háttérben akasztófa, melyen ott himbálózik a szabályosan felfüggesztett és megcsomózott kötél, egy hurokkal.
Akkor ez most egy freudista előadás lesz: szex és halál édestestvérek, ráadásul a megsokszorozódott én-tudat is be fog keverni a buliba – próbáltam meghatározni a koncepciót.
A villamosszékben ülve megindul a halálosztó szék beüzemelésének zajára a combok belső felületének simogatása. A hosszú, fehér ujjak lassan haladnak egyre feljebb, Oti!, mit is mondhatnék. De ekkor, mintha telepatikusan megállítottam volna az eseményeket, lassan a test mozdul meg. Finoman hullámzik, majd rángani kezd, hajaj, pedig ez még csak az előjáték volt! Hiába, mit tud egy villamosszék, a maximumot hozza ki az emberből.
Így indult, és így is maradt. A táncosnőn végigment az összes halálnem, vagy ő ment végig az összesen, nehéz eldönteni és ez talán az egyetlen valamirevaló kérdés a darab kapcsán.
Maszk, megint, paróka alatt újabb (sárga, rövidszőrű), vetkőzés megint. Hókirálynőből közben Piroska lett, milyen édes, pláne a máglyán. Amikor a látvány mozgalmasabbá tételéhez beinog a színpadra két alak, akik asszisztálnak a Jean d'Arc-féle boszorkányégetéshez, azt hiszem méregpoharat is hoznak, de csak két mécses érkezik, a hatás kedvéért.
Yvette a darab alatt szenvelgett. és Ophéliát játszott gyengén, majd ugrabugrált és grimaszolt. Vártam, hogy azért eltáncolja a hattyú halálát vagy egyáltalán valamit, de ehelyett hattyúdal következett, dalocska eltátogása play-back, az elégés vagyis az újabb rángásroham (lásd Oti) előtt. Majd előző darabjaihoz hasonlóan egy videóanyag bejátszása következett: a színpadi szőke kislány hintán megy a mennybe vagy a pokolba. Akkor most ez itt már metafizika?
A mécseshozó alakok ledobják csuklyás ruhájukat és az alóla előbukkanó immáron fehér ruhás (Szabó Győző) és fekete ruhás (Vathy Tamás) angyal keringőt táncolnak. A Jó és a Rossz, akik Egyek, karjukra emelik eztán a megtért kontra elkárhozott szőkécskét, és szentháromságként lejtenek egyet a színpadon, majd a legcikisebb közös kacajt hallatva az angyalok leszállítják Yvette-két a vállukon, talán a végtelenbe.
Ráadásként egy helyes kis áldokumentumfilm következett, melyben Rembrandt ismert festményének beállításában a gyümölcsöket (főként almát) eszegető Bozsik Yvette élőhullája felett különböző pszeudo-interpretátorok elcsámcsogtak az előadásról. Ez a filmecske volt a darab öniróniájának helye.
A videó végén Spitzer Soma csábmosolyával közli a frankót: „Nem bírálni jöttünk, hanem élvezni.” Én viszont bírálni mentem, nem élvezni, bár nem bántam volna, ha egybeesik. Még szerencse, hogy az előadás után összefutottam rég nem látott Ágota nevű barátnőmmel, így máskülönben volt értelme a péntek estének. Zsuzsi barátnőm látván, hogy még fiatal homlokomon a ráncok nagyanyóssá lettek, emígyen összegezte az előadást: „De legalább nem volt hosszú”.
(Bozsik Yvette – Novák Erik: Extázis, festmények és tánc)
Katalin szerint is gagyi (vagy egyszerűen humbug?) volt a darab. Katalin jó ízlésű lány, sőt szakember, kértem, mondjon valami pontosabbat. Szar volt – pontosított, és láthatóan nem kívánt többet mondani. Otthon megírtam a kritikát, befolyásolni nem hagyván ennyitől magam. Hamarosan híre ment a városban, hogy jön a következő Bozsik produkció, melynek apropóját a művésznőről készült festmények kiállítása adja.
Mi más juthatott eszembe: akkor ez lesz a maszturbálás maszturbálása, a farkába harapó kígyó (sic!), melynek alanya és tárgya ugyanaz a személy. A biztonság kedvéért Zsuzsi barátnőmet cipeltem el a Műcsarnokba, aki prekoncepcióit tekintve mind a művészethez, mind a világ egyéb dolgaihoz a jóindulat hermeneutikájával közelít.
Az Extázis című produkció egy aprócska, ideiglenes színpadon játszódott egy műcsarnokbéli, belső terem sarkában, a Bozsikról készült hatalmas festmények alatt. Novák Erik képei, melyek valószínűleg fotók alapján születtek, tetszettek, mert a színpadról és a darabokból ismert sokféle arcát mutatták a hazai modern éltáncosnőnek. Bozsik Yvette és azok a táncosok, akik olyan karriert futnak be, mint ő, azok nem csak táncosként kiválóak. Kell, hogy legyenek más adottságaik is, melyekkel kiemelkednek a többiek közül. Bozsik Yvette arca és színészi adottságai nélkül nem lenne az, aki. Ha csak ezeket a vásznakat nézzük is feltűnik: szépség és szörnyeteg egy személyben. Mint kiderült, tehetsége és tudása az est további részében nemcsak nem párosult igényességgel, hanem napvilágra sem került, és a rosszul értelmezett játékosság – mely a performansz műfaja felé vitte a darabot – modoros, érdektelen és élettelen volt.
A festmények alatt a színpadon Yvette művésznő ül. Fehér ruhában, piros gésa hajzattal, maszkkal az arcán mint egy operett-Hókirálynő. Egy villamosszéken kuporog, melynek a háttámlája guillotine-ná alakítható. A háttérben akasztófa, melyen ott himbálózik a szabályosan felfüggesztett és megcsomózott kötél, egy hurokkal.
Akkor ez most egy freudista előadás lesz: szex és halál édestestvérek, ráadásul a megsokszorozódott én-tudat is be fog keverni a buliba – próbáltam meghatározni a koncepciót.
A villamosszékben ülve megindul a halálosztó szék beüzemelésének zajára a combok belső felületének simogatása. A hosszú, fehér ujjak lassan haladnak egyre feljebb, Oti!, mit is mondhatnék. De ekkor, mintha telepatikusan megállítottam volna az eseményeket, lassan a test mozdul meg. Finoman hullámzik, majd rángani kezd, hajaj, pedig ez még csak az előjáték volt! Hiába, mit tud egy villamosszék, a maximumot hozza ki az emberből.
Így indult, és így is maradt. A táncosnőn végigment az összes halálnem, vagy ő ment végig az összesen, nehéz eldönteni és ez talán az egyetlen valamirevaló kérdés a darab kapcsán.
Maszk, megint, paróka alatt újabb (sárga, rövidszőrű), vetkőzés megint. Hókirálynőből közben Piroska lett, milyen édes, pláne a máglyán. Amikor a látvány mozgalmasabbá tételéhez beinog a színpadra két alak, akik asszisztálnak a Jean d'Arc-féle boszorkányégetéshez, azt hiszem méregpoharat is hoznak, de csak két mécses érkezik, a hatás kedvéért.
Yvette a darab alatt szenvelgett. és Ophéliát játszott gyengén, majd ugrabugrált és grimaszolt. Vártam, hogy azért eltáncolja a hattyú halálát vagy egyáltalán valamit, de ehelyett hattyúdal következett, dalocska eltátogása play-back, az elégés vagyis az újabb rángásroham (lásd Oti) előtt. Majd előző darabjaihoz hasonlóan egy videóanyag bejátszása következett: a színpadi szőke kislány hintán megy a mennybe vagy a pokolba. Akkor most ez itt már metafizika?
A mécseshozó alakok ledobják csuklyás ruhájukat és az alóla előbukkanó immáron fehér ruhás (Szabó Győző) és fekete ruhás (Vathy Tamás) angyal keringőt táncolnak. A Jó és a Rossz, akik Egyek, karjukra emelik eztán a megtért kontra elkárhozott szőkécskét, és szentháromságként lejtenek egyet a színpadon, majd a legcikisebb közös kacajt hallatva az angyalok leszállítják Yvette-két a vállukon, talán a végtelenbe.
Ráadásként egy helyes kis áldokumentumfilm következett, melyben Rembrandt ismert festményének beállításában a gyümölcsöket (főként almát) eszegető Bozsik Yvette élőhullája felett különböző pszeudo-interpretátorok elcsámcsogtak az előadásról. Ez a filmecske volt a darab öniróniájának helye.
A videó végén Spitzer Soma csábmosolyával közli a frankót: „Nem bírálni jöttünk, hanem élvezni.” Én viszont bírálni mentem, nem élvezni, bár nem bántam volna, ha egybeesik. Még szerencse, hogy az előadás után összefutottam rég nem látott Ágota nevű barátnőmmel, így máskülönben volt értelme a péntek estének. Zsuzsi barátnőm látván, hogy még fiatal homlokomon a ráncok nagyanyóssá lettek, emígyen összegezte az előadást: „De legalább nem volt hosszú”.
(Bozsik Yvette – Novák Erik: Extázis, festmények és tánc)
