Portfóliók
Barbie: Mától kezdve minden másképp volt (?)
Magyar művelődéstörténeti lexikon
(Főszerkesztő: Kőszeghy Péter, Balassi Kiadó)
Élhetünk-e vajon békésen és egészségesen Keczer Ambrus naplóíró munkásságának ismerete nélkül? Miért ne lehetnénk boldogok és elégedettek, anélkül hogy tudnánk, kik azok a kenézek? Hiszen nem nevetséges egy olyan tudás, amelyet leginkább egy tévés vetélkedőben hasznosíthatunk? Meg aztán a múltról egy illusztris lexikon szerzői sem tudják az igazat. Hiába számolnak be kijelentő mondatokban a magyarországi kertművészet történetéről vagy akár Krmann Dániel munkásságáról, a múltról nekik is csak vélekedéseik lehetnek. Igaz, racionálisan is ellenőrizhető vélekedéseik.
A művelődéstörténet (ahogy maga a történetírás is) a regény mostohatestvére. A múlt a jelen kezével (és fejével) íródik. Mint olyan, talán nem is létezik. A történész mikor kézbe veszi az okleveleket, a múlt emlékeit. Hogy mi lesz a múlt emléke, hogy mi lehet dokumentum (hogy mi számít, mi sem), azt ő dönti el. Vagy egy művelődéstörténeti lexikon.
Egy nyolc évszázadot átfogó, már a címében is a közösségi emlékezetre utaló lexikon a legfurcsább esete a kritika-írásban is ismert kánon-teremtésnek. Hogyha volt Dániel mellett Krmann Dorottya is, de az ő neve a tördelő hibájából véletlenül kimaradt, akkor a hölgy halhatatlansági esélyei hiszen lexikonok nem íródnak évente jelentősen csökkennek. A szerkesztők, a szócikk-szerzők minden kötetben neveket ölnek meg, és halottakat támasztanak fel.
Mindenféle múlt a jelenben íródik. A Balassi Kiadó vállalkozása, a Magyar művelődéstörténeti lexikon a régiség, a 11-18. század, a történeti Magyarország emlékezetét öleli fel. Ez egy egynyelvű, többé-kevésbé egységes nézőpontú lexikon, noha tudjuk, a Történelmi Magyarország soknyelvű, a mainál multikulturálisabb társadalom volt. Ezt a nyelvi-szemléleti sokszínűséget (ahol szinte minden nemzetiség őshonosnak tartotta magát, és kidolgozott magának egy reprezentatív eredet-történetet) nem mutatja be a lexikon internetes változata sem.
Persze tudjuk, hogy hiányzik, tágabb hazánk, Kelet-Közép-Európa múltjára vonatkozó ellentmondásos, de azért a különféle álláspontokat is szintetizáló történelemszemlélet. Épp ezért ma egy művelődéstörténeti lexikon nem tükröz(het) rivalizáló véleményeket. Pedig milyen érdekes lenne Bártfa vagy a kassai dóm egy magyar és szlovák művészettörténész szemével! Mégsincs egymásnak mondanivalónk.
Persze nincs történészi objektivitás, és hogy a dolog még rosszabb legyen nálunk hiányoznak a kelet-közép-európai közös emlékezést biztosító társadalmi-politikai és főképp érzületi keretek. Első látásra egy ilyen lexikon (a gyönyörű képanyagot leszámítva) nem ad rögvest katartikus élményt (már csak a tudományos nyelvezet miatt sem) egy történelmet kedvelő, de átlagos műveltségű magyar olvasónak és miért ne gondolkodhatnánk épp egy ilyen ember fejével? Lehetünk boldogok Keczer Ambrus vagy éppen Krmann Dániel ismerete nélkül is.
Ám ez utóbbi nem bizonyos. Mi éltetjük a halottainkat. Egy emlékezettel bíró lény nem olyan sérülékeny (bírjuk mi is, ha ők kibírják), ha a múltat megteremtjük, éppen az állandóan alakuló-teremtődő emlékezet révén gazdagabb életet élhetünk. Akár itt is. Az egynyelvű államokká töredezett Kelet-Európában.
Szép-szép az új források, új nézőpontok, új diszciplínák panoráma-szerű megjelenítése. Szép-szép az imponáló szerzőnévsor. Szép-szép a szerkesztői gondosság, a Balassi Kiadó gazdasági recessziót meghazudtoló heroizmusa. És szép mindegyik kötet. De egy rendszerváltozás utáni országban (ahol igen kevés kérdésről van bármilyen közmegegyezés) egy ilyen vállalkozás lehetséges mentálhigiénés hatásáról sem feledkezhetünk meg.
Valamiért éppen itt vagyunk, ahol vagyunk. Ha már itt vagyunk, jó dolog megismerni, kik laktak előttünk. Kicsit szeretni a helyet, vitatkozni arról, hogyan került egy olvasó nő portréja a gyulafehérvári katedrális oszlopfőjére, csodálkozni azon, és hogy eleink reggelire is levest ettek. Jól érezni magunkat, az időben is berendezkedni. Azt gondolni, van valami dolgunk errefelé, mert ha volt valamikor, akkor ma sem vesztjük el könnyen a reményt. Mert ha a magyar futballválogatott a közeljövőben sem kényeztet el minket győzelmekkel, akkor örüljünk (ideiglenesen) az oszlopfőn olvasgató nőnek.
De vajon érdekel-e ez minket?
Egy közösségben persze nem mindegy, hogy kik írják a múltat, és hogyan. A tudományos és civil közönség azzal fejezheti ki részvételét egy ilyen vállalkozásban, hogy vitatkozik. Hiszen nem hagyhatja szó nélkül. Egy ilyen vállalkozásban mégpedig teljes joggal saját magát is szeretné látni. De a Balassi Kiadónak nem kell egy ilyen társadalmi vitával szembenézni. A Magyar művelődéstörténeti lexikon minden hivatalos és félhivatalos elismerést learatott (Könyvtárosok Fritz József díja, rádió- és tévéinterjúk), és mintha ez az egyöntetű helyeslés fejezné ki a társadalom tompaságát. Nincs számottevő kritikai visszhang. Ők tudják, gondoljuk.
Most próbáljuk meg játékosan számba venni egy normális ország lehetséges kritikai reakcióit. Milyen is lenne egy kritikusabb ország? Ábrándozzunk! Milyen is lenne egy ilyen ország? Legelőször a Kisgazdapárt talpasai és a megyék ébrednének. Hiszen a Művelődéstörténeti lexikon (amelyben a régiók, a fogalmak tényleg kevesebb helyet kapnak) jelen formájában leginkább egy értelmiségi sztár- vagy szaknévsorhoz hasonlít. A mentalitástörténet, a népi kultúra tényleg elenyésző helyet kap benne.
Ha lapozgatjuk a portrékat, úgy érezhetjük magunkat, mintha báró ezmegaz mutogatná a kastélyában a felmenőit. Ráadásul a lexikon (ez a bizonyos tekintetben oly tabudöntő lexikon) a népi hiedelmek bemutatása miatt ősrégi előítéleteket is megerősít. Míg a nemesség haladó módon iskolákat alapít, ipart telepít, addig a parasztság táltosaival és más hiedelemlények társaságában a 18. században is a Vereckei-hágó környékén tanyázik. Igen kevés szó esik a népi innovációról: parasztvármegyék, népi katolicizmus, mezőgazdasági újítások. A lexikon, miközben a 11-18. századról beszél, a máról szól, így hát kár ma már a hagyományőrző parasztság képét tovább sulykolni.
A lexikon elitizmusa mint azt a Kisgazdapárt ideológusai megállapítanák a mű felépítéséből adódik, tehát a vidéki aktivisták dühödten követelhetnék, hogy a tájegységek jelentősége (amely a Rudolf trónörökös-féle Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben c. műben egyfajta spontán demokratizmust eredményezett[1]) haladéktalanul állíttassék vissza. Könnyen követelhetnék, hiszen a lexikon főszerkesztője nem rendelkezik a Rudolf főhercegéhez hasonló tekintéllyel. De ki hallja meg Pesten a mezei hadak zúgását? A kisgazdák (és a velük együtt érzők) kénytelenek regionális (megyei) internetes adatbázisokat építeni, ahol szorgalmas hangyák módjára a helytörténeti adatokat gyűjtik.
Majd ezt szépen össze lehet a klasszikus lexikonnal építeni.
De ez csak messzi zúgás. Távoli moraj. Ennél hangosabbak (de mennyivel hangosabbak) a feministák. Normális ország nem létezhet társadalmi kérdések (tehát a múlt) iránt is felelősséget érző feminizmus nélkül. Kit érdekelnének már a szőkenős-viccek, mikor látható, hogy a legtöbb női portré csak valamilyen ruhadarab vagy luxustárgy bemutatása okán került a kötetbe. Régi magyar divatbemutató. (A kesztyű. Részlet br. Wesselényi Borbála képmásáról.) És ha összehasonlítjuk a hadtörténetről írt szócikkek áradatát a családról, a bábaságról, születésről írottakkal Szörnyű.
A Balassi Kiadó tudományos komolysággal felvértezett szerkesztőbizottsága sokáig ellenállna a női betelefonálóknak (Állítsátok vissza Wesselényi Bori portréját, különben kidobáljuk a köteteket az iskolai könyvtárból !), de aztán a médiából áradó össztűz hatására szépen beadná a derekát. Hiszen ki akarna egy ellen-lexikont? Jobb a békesség. Báró Wesselényi Borbála engesztelően mosolyoghatna egy második kiadásban. És Krmann Dorottya is diadalmaskodik.
Az igazi konzervatív történettudomány szokása szerint csak lassabban ébredezne. Bevárják a többi kötetet is, hogy pálcát törjenek a lexikon valós vagy vélt koncepciótlansága felett. Az ABC-rend demokratizmusa tényleg sok gondolati bizonytalanságot elfed. Nem lévén konzervatív történészek, történelemfilozófusok, nem is tudjuk ezt számba venni, de jó érzés elképzelni, hogy a Mire érdemes emlékezni-vita Megasztárral vetekszik. Nem gond. Valahogy megszülethetne a magyar történelemfilozófia.
De hát nemcsak nyakkendős történészek vannak! A lexikon fiatalabb tudós olvasói nehezményezik, hogy a szerkesztők és szócikk-szerzők minden kérdésben avítt módon valamifajta tudományos megegyezésre törekszenek olyan kérdésekben is, amelyekben semmiféle megegyezés nincs. A lexikon tényleg valamiféle régimódi mindentudás egyeteme. És egyáltalán kérdezhetnék miért kellett stilisztikailag is egymáshoz gyalulni a szócikkeket? Nem lett volna jobb az álláspontok sokszínűsége mellett a nyelvi változatosságot is érzékeltetni? Hiszen ami a stílust illeti, a francia felvilágosodás Enciklopédiájában is különböznek az egyes szócikkek. (A lehetséges ellenválasz: azokat Diderot, Rousseau, D Alembert jegyezte.)
De mindez csak helyi vircsaft, vihar egy pohár vízben. Ahogy sorra jelennek meg a lexikon kötetei, napvilágot lát a szlovákok, románok, szerbek szócikk is. És persze kérdezhetjük miért (szinte) csak magyar közreműködői vannak egy lényegében a régi Kelet-Közép-Európát bemutató lexikonnak? Pozsonyban már senki sem baszkurálna letartóztatott történelemtanárokat, mert látnák, mifelénk sokkal nagyobb a baj. Hogyan is tűrhetnék tovább? Némi diplomáciai jegyzékváltás után árhuzamos lexikonok íródnának Belgrádban, Bukarestben, Pozsonyban, Zágrábban. Kapkodnánk a fejünket. Különösen a szlovák helyzet lenne tűrhetetlen.
És a fiatalok aztán megelégelhetnék ezt az áldatlan, ámbár komikus vitát. Az egyes nemzeti lexikonok lázadói találkozhatnának a komáromi híd közepén, és megállapodhatnának egy egyesült, többnyelvű adatbázis felépítésében is. Csak az ABC önkénye miatt van előbbre Árpád, mint Nagy Mojmir. Ne vesszünk ezen össze, mert a végén nem tudunk majd miről vitatkozni.
De ez csak egy játékos és elfogult kritika erről a kiváló műről, a Magyar művelődéstörténeti lexikonról, melynek a Balassi Kiadó most bocsátja útra a VI. kötetét. Azt a lexikont, amelyet a magyar tudóstársadalom erőfeszítése hozott létre, és amelynek igazi kontextusa, legszélesebb közönsége egy társadalmilag is konszolidálódott, az Egyesült Európában párbeszédképessé vált, a közös múlt iránt is kíváncsi Kelet-Közép-Európa lenne.
Ám ott a ha. De ma már ne fájdítsuk magunkat.
--------------------------------------------------------------------------------
[1] Amely távolról emlékeztet is az Annales-iskola történelemfelfogására (ld. Fernand Braudel Autour de la Méditerranée)
(Főszerkesztő: Kőszeghy Péter, Balassi Kiadó)
Élhetünk-e vajon békésen és egészségesen Keczer Ambrus naplóíró munkásságának ismerete nélkül? Miért ne lehetnénk boldogok és elégedettek, anélkül hogy tudnánk, kik azok a kenézek? Hiszen nem nevetséges egy olyan tudás, amelyet leginkább egy tévés vetélkedőben hasznosíthatunk? Meg aztán a múltról egy illusztris lexikon szerzői sem tudják az igazat. Hiába számolnak be kijelentő mondatokban a magyarországi kertművészet történetéről vagy akár Krmann Dániel munkásságáról, a múltról nekik is csak vélekedéseik lehetnek. Igaz, racionálisan is ellenőrizhető vélekedéseik.
A művelődéstörténet (ahogy maga a történetírás is) a regény mostohatestvére. A múlt a jelen kezével (és fejével) íródik. Mint olyan, talán nem is létezik. A történész mikor kézbe veszi az okleveleket, a múlt emlékeit. Hogy mi lesz a múlt emléke, hogy mi lehet dokumentum (hogy mi számít, mi sem), azt ő dönti el. Vagy egy művelődéstörténeti lexikon.
Egy nyolc évszázadot átfogó, már a címében is a közösségi emlékezetre utaló lexikon a legfurcsább esete a kritika-írásban is ismert kánon-teremtésnek. Hogyha volt Dániel mellett Krmann Dorottya is, de az ő neve a tördelő hibájából véletlenül kimaradt, akkor a hölgy halhatatlansági esélyei hiszen lexikonok nem íródnak évente jelentősen csökkennek. A szerkesztők, a szócikk-szerzők minden kötetben neveket ölnek meg, és halottakat támasztanak fel.
Mindenféle múlt a jelenben íródik. A Balassi Kiadó vállalkozása, a Magyar művelődéstörténeti lexikon a régiség, a 11-18. század, a történeti Magyarország emlékezetét öleli fel. Ez egy egynyelvű, többé-kevésbé egységes nézőpontú lexikon, noha tudjuk, a Történelmi Magyarország soknyelvű, a mainál multikulturálisabb társadalom volt. Ezt a nyelvi-szemléleti sokszínűséget (ahol szinte minden nemzetiség őshonosnak tartotta magát, és kidolgozott magának egy reprezentatív eredet-történetet) nem mutatja be a lexikon internetes változata sem.
Persze tudjuk, hogy hiányzik, tágabb hazánk, Kelet-Közép-Európa múltjára vonatkozó ellentmondásos, de azért a különféle álláspontokat is szintetizáló történelemszemlélet. Épp ezért ma egy művelődéstörténeti lexikon nem tükröz(het) rivalizáló véleményeket. Pedig milyen érdekes lenne Bártfa vagy a kassai dóm egy magyar és szlovák művészettörténész szemével! Mégsincs egymásnak mondanivalónk.
Persze nincs történészi objektivitás, és hogy a dolog még rosszabb legyen nálunk hiányoznak a kelet-közép-európai közös emlékezést biztosító társadalmi-politikai és főképp érzületi keretek. Első látásra egy ilyen lexikon (a gyönyörű képanyagot leszámítva) nem ad rögvest katartikus élményt (már csak a tudományos nyelvezet miatt sem) egy történelmet kedvelő, de átlagos műveltségű magyar olvasónak és miért ne gondolkodhatnánk épp egy ilyen ember fejével? Lehetünk boldogok Keczer Ambrus vagy éppen Krmann Dániel ismerete nélkül is.
Ám ez utóbbi nem bizonyos. Mi éltetjük a halottainkat. Egy emlékezettel bíró lény nem olyan sérülékeny (bírjuk mi is, ha ők kibírják), ha a múltat megteremtjük, éppen az állandóan alakuló-teremtődő emlékezet révén gazdagabb életet élhetünk. Akár itt is. Az egynyelvű államokká töredezett Kelet-Európában.
Szép-szép az új források, új nézőpontok, új diszciplínák panoráma-szerű megjelenítése. Szép-szép az imponáló szerzőnévsor. Szép-szép a szerkesztői gondosság, a Balassi Kiadó gazdasági recessziót meghazudtoló heroizmusa. És szép mindegyik kötet. De egy rendszerváltozás utáni országban (ahol igen kevés kérdésről van bármilyen közmegegyezés) egy ilyen vállalkozás lehetséges mentálhigiénés hatásáról sem feledkezhetünk meg.
Valamiért éppen itt vagyunk, ahol vagyunk. Ha már itt vagyunk, jó dolog megismerni, kik laktak előttünk. Kicsit szeretni a helyet, vitatkozni arról, hogyan került egy olvasó nő portréja a gyulafehérvári katedrális oszlopfőjére, csodálkozni azon, és hogy eleink reggelire is levest ettek. Jól érezni magunkat, az időben is berendezkedni. Azt gondolni, van valami dolgunk errefelé, mert ha volt valamikor, akkor ma sem vesztjük el könnyen a reményt. Mert ha a magyar futballválogatott a közeljövőben sem kényeztet el minket győzelmekkel, akkor örüljünk (ideiglenesen) az oszlopfőn olvasgató nőnek.
De vajon érdekel-e ez minket?
Egy közösségben persze nem mindegy, hogy kik írják a múltat, és hogyan. A tudományos és civil közönség azzal fejezheti ki részvételét egy ilyen vállalkozásban, hogy vitatkozik. Hiszen nem hagyhatja szó nélkül. Egy ilyen vállalkozásban mégpedig teljes joggal saját magát is szeretné látni. De a Balassi Kiadónak nem kell egy ilyen társadalmi vitával szembenézni. A Magyar művelődéstörténeti lexikon minden hivatalos és félhivatalos elismerést learatott (Könyvtárosok Fritz József díja, rádió- és tévéinterjúk), és mintha ez az egyöntetű helyeslés fejezné ki a társadalom tompaságát. Nincs számottevő kritikai visszhang. Ők tudják, gondoljuk.
Most próbáljuk meg játékosan számba venni egy normális ország lehetséges kritikai reakcióit. Milyen is lenne egy kritikusabb ország? Ábrándozzunk! Milyen is lenne egy ilyen ország? Legelőször a Kisgazdapárt talpasai és a megyék ébrednének. Hiszen a Művelődéstörténeti lexikon (amelyben a régiók, a fogalmak tényleg kevesebb helyet kapnak) jelen formájában leginkább egy értelmiségi sztár- vagy szaknévsorhoz hasonlít. A mentalitástörténet, a népi kultúra tényleg elenyésző helyet kap benne.
Ha lapozgatjuk a portrékat, úgy érezhetjük magunkat, mintha báró ezmegaz mutogatná a kastélyában a felmenőit. Ráadásul a lexikon (ez a bizonyos tekintetben oly tabudöntő lexikon) a népi hiedelmek bemutatása miatt ősrégi előítéleteket is megerősít. Míg a nemesség haladó módon iskolákat alapít, ipart telepít, addig a parasztság táltosaival és más hiedelemlények társaságában a 18. században is a Vereckei-hágó környékén tanyázik. Igen kevés szó esik a népi innovációról: parasztvármegyék, népi katolicizmus, mezőgazdasági újítások. A lexikon, miközben a 11-18. századról beszél, a máról szól, így hát kár ma már a hagyományőrző parasztság képét tovább sulykolni.
A lexikon elitizmusa mint azt a Kisgazdapárt ideológusai megállapítanák a mű felépítéséből adódik, tehát a vidéki aktivisták dühödten követelhetnék, hogy a tájegységek jelentősége (amely a Rudolf trónörökös-féle Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben c. műben egyfajta spontán demokratizmust eredményezett[1]) haladéktalanul állíttassék vissza. Könnyen követelhetnék, hiszen a lexikon főszerkesztője nem rendelkezik a Rudolf főhercegéhez hasonló tekintéllyel. De ki hallja meg Pesten a mezei hadak zúgását? A kisgazdák (és a velük együtt érzők) kénytelenek regionális (megyei) internetes adatbázisokat építeni, ahol szorgalmas hangyák módjára a helytörténeti adatokat gyűjtik.
Majd ezt szépen össze lehet a klasszikus lexikonnal építeni.
De ez csak messzi zúgás. Távoli moraj. Ennél hangosabbak (de mennyivel hangosabbak) a feministák. Normális ország nem létezhet társadalmi kérdések (tehát a múlt) iránt is felelősséget érző feminizmus nélkül. Kit érdekelnének már a szőkenős-viccek, mikor látható, hogy a legtöbb női portré csak valamilyen ruhadarab vagy luxustárgy bemutatása okán került a kötetbe. Régi magyar divatbemutató. (A kesztyű. Részlet br. Wesselényi Borbála képmásáról.) És ha összehasonlítjuk a hadtörténetről írt szócikkek áradatát a családról, a bábaságról, születésről írottakkal Szörnyű.
A Balassi Kiadó tudományos komolysággal felvértezett szerkesztőbizottsága sokáig ellenállna a női betelefonálóknak (Állítsátok vissza Wesselényi Bori portréját, különben kidobáljuk a köteteket az iskolai könyvtárból !), de aztán a médiából áradó össztűz hatására szépen beadná a derekát. Hiszen ki akarna egy ellen-lexikont? Jobb a békesség. Báró Wesselényi Borbála engesztelően mosolyoghatna egy második kiadásban. És Krmann Dorottya is diadalmaskodik.
Az igazi konzervatív történettudomány szokása szerint csak lassabban ébredezne. Bevárják a többi kötetet is, hogy pálcát törjenek a lexikon valós vagy vélt koncepciótlansága felett. Az ABC-rend demokratizmusa tényleg sok gondolati bizonytalanságot elfed. Nem lévén konzervatív történészek, történelemfilozófusok, nem is tudjuk ezt számba venni, de jó érzés elképzelni, hogy a Mire érdemes emlékezni-vita Megasztárral vetekszik. Nem gond. Valahogy megszülethetne a magyar történelemfilozófia.
De hát nemcsak nyakkendős történészek vannak! A lexikon fiatalabb tudós olvasói nehezményezik, hogy a szerkesztők és szócikk-szerzők minden kérdésben avítt módon valamifajta tudományos megegyezésre törekszenek olyan kérdésekben is, amelyekben semmiféle megegyezés nincs. A lexikon tényleg valamiféle régimódi mindentudás egyeteme. És egyáltalán kérdezhetnék miért kellett stilisztikailag is egymáshoz gyalulni a szócikkeket? Nem lett volna jobb az álláspontok sokszínűsége mellett a nyelvi változatosságot is érzékeltetni? Hiszen ami a stílust illeti, a francia felvilágosodás Enciklopédiájában is különböznek az egyes szócikkek. (A lehetséges ellenválasz: azokat Diderot, Rousseau, D Alembert jegyezte.)
De mindez csak helyi vircsaft, vihar egy pohár vízben. Ahogy sorra jelennek meg a lexikon kötetei, napvilágot lát a szlovákok, románok, szerbek szócikk is. És persze kérdezhetjük miért (szinte) csak magyar közreműködői vannak egy lényegében a régi Kelet-Közép-Európát bemutató lexikonnak? Pozsonyban már senki sem baszkurálna letartóztatott történelemtanárokat, mert látnák, mifelénk sokkal nagyobb a baj. Hogyan is tűrhetnék tovább? Némi diplomáciai jegyzékváltás után árhuzamos lexikonok íródnának Belgrádban, Bukarestben, Pozsonyban, Zágrábban. Kapkodnánk a fejünket. Különösen a szlovák helyzet lenne tűrhetetlen.
És a fiatalok aztán megelégelhetnék ezt az áldatlan, ámbár komikus vitát. Az egyes nemzeti lexikonok lázadói találkozhatnának a komáromi híd közepén, és megállapodhatnának egy egyesült, többnyelvű adatbázis felépítésében is. Csak az ABC önkénye miatt van előbbre Árpád, mint Nagy Mojmir. Ne vesszünk ezen össze, mert a végén nem tudunk majd miről vitatkozni.
De ez csak egy játékos és elfogult kritika erről a kiváló műről, a Magyar művelődéstörténeti lexikonról, melynek a Balassi Kiadó most bocsátja útra a VI. kötetét. Azt a lexikont, amelyet a magyar tudóstársadalom erőfeszítése hozott létre, és amelynek igazi kontextusa, legszélesebb közönsége egy társadalmilag is konszolidálódott, az Egyesült Európában párbeszédképessé vált, a közös múlt iránt is kíváncsi Kelet-Közép-Európa lenne.
Ám ott a ha. De ma már ne fájdítsuk magunkat.
--------------------------------------------------------------------------------
[1] Amely távolról emlékeztet is az Annales-iskola történelemfelfogására (ld. Fernand Braudel Autour de la Méditerranée)
