Orváth Orsolya: A mi Katánk
(Tisza Kata, Reváns)
És a lány bedől. Először. Aztánmásodszor. És sokadszor. Ugyanannak a férfinak, majd másiknak, és sokadiknak. Több diplomával a háta mögött hogy' lehet ilyen ostoba?! Persze mindig úgy indul, hogy most majd ő lesz az okosabb. De a férfi csak mondja, mondja azokat az édes szavakat a kiemelkedő képességről, a kivételes tehetségről, meg az egyéni látásmódról Nem mond ő semmit testről és vágyról. Ja! De: Kit érdekel a melled? Az agyadra gerjedek." S a szellem leányából lassan kiszáll minden szellem, csak a test marad, csurig töltve hálával és odaadással."
Ha már egy kisvárosi olajfinomító üzemi lapjában is tiszakatáznak, az már jelent valamit. Mert bár tonnaszámra hozzák ki az ügyesen megírt, de bulvártémákra mozduló, az irodalom határvidékén mozgó köteteket, mégsem lett minden szingliregény-szerző produktumából Tiszakata.
Tudniillik, Tisza Kata nem azonos (tehát nem is keverhető össze) Tiszakatával. Az előbbi ugyanis egy objektív és szubjektív jellemzőkkel többféleképpen is megragadható és jellemezhető hús-vér személy, konkrétan egy bölcsész végzettségű, fiatal és alapvetően rokonszenves írónő, aki, nem kétséges, érti a szakmáját (annak egy bizonyos részét legalábbis). Utóbbi ellenben egy -- kétségtelenül önéletrajzi alapokra építkező, ugyanakkor mégis főként az írói fantázia és a média mechanizmusa által kreált -- a jól felfogott gazdasági érdekekhez igazított, és elsősorban eladásra szánt termék, amelynek penetrációs rátája irigylésre méltóan magas, és kétségtelenül jó eladási mutatókat produkál. Előrebocsátom, ez a cikk nem Tisza Katát, az írónőt és az ő munkásságát fogja taglalni, hanem Tiszakatát, a készterméket, és az ő hatásmechanizmusát.
Mi tagadás, bárki is rakta össze Tiszakatát, jól dolgozott. A könnyű kézzel megírt, spontán módon odavetettnek ható mondatok, az első szám egyes személy, a szubjektív stílus megteszi a hatását. Tiszakatának hiszünk, már az első percben a bizalmunkba fogadjuk, és legszívesebben elkérnénk a számát, meghívnánk egy cappuccinóra, és együtt vennénk vele sorra az összes pasit, aki valaha is kitolt velünk -- vagy éppen legszívesebben vonatra pattannánk, és ha történetesen időközben nem költözött volna Budapestre, meg sem állnánk Kolozsvárig, hogy az arcába ordítsuk, hogy te büdös kurva, és nyomatékul szétrúgjuk a feszes kis hátsóját és ebben az a tény, hogy Tiszakata, mint olyan, fizikailag valójában nem létezik, egy cseppet sem zavar bennünket.
A dolog szemlátomást működik. Nézik a műsort, veszik a könyveket, borzolódnak az idegek -- ami a mai világban, amikor minden háztömbre jut egy szuperhős, és minden nemzeti ünnepre egy apokalipszis, egyáltalán nem kis teljesítmény. Egy mezei celebritás láttán már arcizmunk sem rándul. Az egykori szupererős, szupergyors, szuperintelligens szuperhősök kora lejárt. Egyszerűen nem érdekelnek senkit.
Korunk emberének nincs már szüksége hősökre és példaképekre, rég belefáradt abba, hogy holmi piedesztálok irányába nyújtogassa a nyakát. Korunk emberét nem érdekli, hogyan lehetne még jobban csinálni: ő csak azt szeretné, hogyha valaki őt biztosítaná arról, hogy hogy ő nagyszerű, és hogy ő jól csinálja. Nem csak egyszerűen szeretné. Görcsösen kapar utána. Éppen azért, mert valójában egyáltalán nincs erről meggyőződve. Érzi ő, nagyon is érzi, hogy valami itt egyáltalán nincs rendben, hogy valami hiányzik, hogy valamit nagyon elrontott, hogy az ember nem azért született halhatatlan lélekkel a világra, hogy azt végül multilevelmarketing-hálózatok építésére fecsérelje, és végül kiontott béllel akadjon fönn a kicsinyes ármánykodások szögesdrótján. De arra, hogy tudatos önvizsgálatot tartson, se ereje, se kedve, se ideje. Egyetlen dolog segíthet már csak rajta, ha egyszer csak leszól hozzá a magasból egy visszhangeffektekkel turbósított égi hang, és megnyugtatja: nyugi, apa, nem te basztad el. Veled minden rendben van.
Korunk hőstípusa, az instant lúzer pedig pont ezt a boldog tudatot biztosítja. Elég bekapcsolnia a tévét, és megpillantania az éppen aktuális győzikét vagy pákót, és emberünk boldog, ellazult állapotba kerül. Arcán kisimulnak a ráncok, kiegyenesedik a napi megaláztatásokban meggörnyedt gerinc, kidülled a mell, és melegséggel telik meg a lélek. Nézd már ezt a balfaszt, mondja magában, gondolatban megveregeti a szegény kis untermensch vállát, rámosolyog a sokat tudó felnőttek mosolyával, és máris nagyszerűnek és emelkedettnek érzi magát. Egyszeriben megfeledkezik a főnök packázásairól meg a közelgő adóemelésről. Rájön, valójában nem felpanaszlania kellene balszerencséjét, hanem ellenkezőleg, hálásnak lenni, hogy az ég ilyen kegyes hozzá. Örülhet, hogy csak ilyen problémái vannak. Hiszen lehetnék akár hátrányos helyzetű is, vagy az ember, akinek pöcs nőtt a háta közepére -- gondolja magában. Vagy szerencsétlen agyhalott, akit tévéműsorokban mutogatnak, és a nyomorult még büszke is rá.
A független és önálló nő", közismertebb nevén a szingli figurája az instant lúzer kifejezetten nők számára kifejlesztett változata, a Tiszakata pedig ennek a hazai provinciális és szájszagú viszonyokhoz optimalizált ápdéjtje. A felszín ugyan persze móka-kacagás, csinos arcocska, trendi rucik és saját szoba, de a nem túl kacskaringós dramaturgia az utolsó szöszi callcenteres számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy a törpök élete nem csak játék és mese. Hiszen függetlennek és önállónak lenni veszélyes dolog. Mert végül hiába ész, erő, és oly szent akarat, végül az ember mindig ugyanúgy a kanapén köt ki, mackógatyában, kisírt szemmel, szipogva, ölében, nagy vödör fagylalttal, azon keseregve, hogy miért, miért mindig ő? Akár csinosnak születik, akár nem, akár megszerzi a diplomát, akár nem. Ha érvényesülni akarsz, kislány, akkor bizony mindenképp térdelned kell, de minek térdelnél le mindenféle idegen előtt, amikor neked már ott van a sajátod? A legjobb, ha befogod a pici szádat, és szépen beállsz (betérdelsz) a sorba, abból nem lehet semmi baj.
Az egyszeri lány, így vagy úgy, két kézzel kap az instant felmentés után. Vérmérsékletétől függően órákig csámcsog Tiszakata magánéletének ügyesen tálalt zaftos részletein. A vaskalaposabbja nagy hangon büdöskurvázik, közben a tradicionális értékekről meg a család szentségéről papol, lám-lám, az erkölcstelen szinglihordák szétverik a családokat, bezzeg nekem mennyi örömöm telik a két kis dundi gyerekemben, állapítja meg, a kisvárosi meg nem értett művészlélek ügyes kritikát kanyaríthat a könyvről az olajfinomító lapjába -- okosakat szól, és veretes szavakkal állapítja meg, mekkora egy szerencsétlen hülye liba is ez a Tisza Kata, akit persze összekever Tiszakatával, fürdőzik ennen bölcsességében, és remegő szívvel várja a kefelevonatot. Az igazi nagyvárosi szinglik pedig megnyugodhatnak, lám, az élet tényleg nem habostorta.
Egy biztos, az agy hátsó kamrájában motoszkáló gyanús és veszélyes balsejtelem, hogy mindez netán lehetne másképpen is, hogy az életben nem szükségképpen fonódik körénk a hétköznapi frusztrációk kiismerhetetlen és fojtogató hálója. Hogy létezhet olyan párhuzamos univerzum, ahol az ebédlőasztalnál nem azzal a tudattal szembesülünk, hogy ez a vörösfejű és testszagú izé, aki szuszogva tömi magába a gyorsrizst, már egy életen át ott marad, és bár mostanra már a látványától is rosszul vagyunk, esély sincs rá, hogy valaha is megszabaduljunk tőle nos, mindezek a kellemetlen kételyek mindörökre szertefoszlanak. Tiszakata nemzedékünk nőinek bokszzsákja, mellette egyszeriben hős anyának és erkölcsös nőnek érezzük magunkat, fellángol a lelkünkben az égi szikla, meg a szent öröm, bármi légyen is az, és végtelen hálát érzünk az univerzum iránt, aki ím, gyönyörű otthonnal, két egészséges gyerekkel, egy aránylag rendszeresen tisztálkodó, és jobbára hűséges józsival és hatékony ügyfélkapcsolati munkával ajándékozott meg minket. Hiszen a mi Katánk megmutatta, lehetne ennél rosszabb is. Lehetnénk egyedül is. Végigmehetett volna rajtunk a fél tömegkommunikációs tagozat, és megeshetett volna, hogy még így se jön össze az álomkarrier, és most ülhetnénk megcsalatva és zokogva egy halom üres üveg és egy teli hamutartó fölött.
Legyünk hálásak Tiszakatának. Nem is tudjuk, valójában mennyit köszönhetünk neki.
És a lány bedől. Először. Aztánmásodszor. És sokadszor. Ugyanannak a férfinak, majd másiknak, és sokadiknak. Több diplomával a háta mögött hogy' lehet ilyen ostoba?! Persze mindig úgy indul, hogy most majd ő lesz az okosabb. De a férfi csak mondja, mondja azokat az édes szavakat a kiemelkedő képességről, a kivételes tehetségről, meg az egyéni látásmódról Nem mond ő semmit testről és vágyról. Ja! De: Kit érdekel a melled? Az agyadra gerjedek." S a szellem leányából lassan kiszáll minden szellem, csak a test marad, csurig töltve hálával és odaadással."
Ha már egy kisvárosi olajfinomító üzemi lapjában is tiszakatáznak, az már jelent valamit. Mert bár tonnaszámra hozzák ki az ügyesen megírt, de bulvártémákra mozduló, az irodalom határvidékén mozgó köteteket, mégsem lett minden szingliregény-szerző produktumából Tiszakata.
Tudniillik, Tisza Kata nem azonos (tehát nem is keverhető össze) Tiszakatával. Az előbbi ugyanis egy objektív és szubjektív jellemzőkkel többféleképpen is megragadható és jellemezhető hús-vér személy, konkrétan egy bölcsész végzettségű, fiatal és alapvetően rokonszenves írónő, aki, nem kétséges, érti a szakmáját (annak egy bizonyos részét legalábbis). Utóbbi ellenben egy -- kétségtelenül önéletrajzi alapokra építkező, ugyanakkor mégis főként az írói fantázia és a média mechanizmusa által kreált -- a jól felfogott gazdasági érdekekhez igazított, és elsősorban eladásra szánt termék, amelynek penetrációs rátája irigylésre méltóan magas, és kétségtelenül jó eladási mutatókat produkál. Előrebocsátom, ez a cikk nem Tisza Katát, az írónőt és az ő munkásságát fogja taglalni, hanem Tiszakatát, a készterméket, és az ő hatásmechanizmusát.
Mi tagadás, bárki is rakta össze Tiszakatát, jól dolgozott. A könnyű kézzel megírt, spontán módon odavetettnek ható mondatok, az első szám egyes személy, a szubjektív stílus megteszi a hatását. Tiszakatának hiszünk, már az első percben a bizalmunkba fogadjuk, és legszívesebben elkérnénk a számát, meghívnánk egy cappuccinóra, és együtt vennénk vele sorra az összes pasit, aki valaha is kitolt velünk -- vagy éppen legszívesebben vonatra pattannánk, és ha történetesen időközben nem költözött volna Budapestre, meg sem állnánk Kolozsvárig, hogy az arcába ordítsuk, hogy te büdös kurva, és nyomatékul szétrúgjuk a feszes kis hátsóját és ebben az a tény, hogy Tiszakata, mint olyan, fizikailag valójában nem létezik, egy cseppet sem zavar bennünket.
A dolog szemlátomást működik. Nézik a műsort, veszik a könyveket, borzolódnak az idegek -- ami a mai világban, amikor minden háztömbre jut egy szuperhős, és minden nemzeti ünnepre egy apokalipszis, egyáltalán nem kis teljesítmény. Egy mezei celebritás láttán már arcizmunk sem rándul. Az egykori szupererős, szupergyors, szuperintelligens szuperhősök kora lejárt. Egyszerűen nem érdekelnek senkit.
Korunk emberének nincs már szüksége hősökre és példaképekre, rég belefáradt abba, hogy holmi piedesztálok irányába nyújtogassa a nyakát. Korunk emberét nem érdekli, hogyan lehetne még jobban csinálni: ő csak azt szeretné, hogyha valaki őt biztosítaná arról, hogy hogy ő nagyszerű, és hogy ő jól csinálja. Nem csak egyszerűen szeretné. Görcsösen kapar utána. Éppen azért, mert valójában egyáltalán nincs erről meggyőződve. Érzi ő, nagyon is érzi, hogy valami itt egyáltalán nincs rendben, hogy valami hiányzik, hogy valamit nagyon elrontott, hogy az ember nem azért született halhatatlan lélekkel a világra, hogy azt végül multilevelmarketing-hálózatok építésére fecsérelje, és végül kiontott béllel akadjon fönn a kicsinyes ármánykodások szögesdrótján. De arra, hogy tudatos önvizsgálatot tartson, se ereje, se kedve, se ideje. Egyetlen dolog segíthet már csak rajta, ha egyszer csak leszól hozzá a magasból egy visszhangeffektekkel turbósított égi hang, és megnyugtatja: nyugi, apa, nem te basztad el. Veled minden rendben van.
Korunk hőstípusa, az instant lúzer pedig pont ezt a boldog tudatot biztosítja. Elég bekapcsolnia a tévét, és megpillantania az éppen aktuális győzikét vagy pákót, és emberünk boldog, ellazult állapotba kerül. Arcán kisimulnak a ráncok, kiegyenesedik a napi megaláztatásokban meggörnyedt gerinc, kidülled a mell, és melegséggel telik meg a lélek. Nézd már ezt a balfaszt, mondja magában, gondolatban megveregeti a szegény kis untermensch vállát, rámosolyog a sokat tudó felnőttek mosolyával, és máris nagyszerűnek és emelkedettnek érzi magát. Egyszeriben megfeledkezik a főnök packázásairól meg a közelgő adóemelésről. Rájön, valójában nem felpanaszlania kellene balszerencséjét, hanem ellenkezőleg, hálásnak lenni, hogy az ég ilyen kegyes hozzá. Örülhet, hogy csak ilyen problémái vannak. Hiszen lehetnék akár hátrányos helyzetű is, vagy az ember, akinek pöcs nőtt a háta közepére -- gondolja magában. Vagy szerencsétlen agyhalott, akit tévéműsorokban mutogatnak, és a nyomorult még büszke is rá.
A független és önálló nő", közismertebb nevén a szingli figurája az instant lúzer kifejezetten nők számára kifejlesztett változata, a Tiszakata pedig ennek a hazai provinciális és szájszagú viszonyokhoz optimalizált ápdéjtje. A felszín ugyan persze móka-kacagás, csinos arcocska, trendi rucik és saját szoba, de a nem túl kacskaringós dramaturgia az utolsó szöszi callcenteres számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy a törpök élete nem csak játék és mese. Hiszen függetlennek és önállónak lenni veszélyes dolog. Mert végül hiába ész, erő, és oly szent akarat, végül az ember mindig ugyanúgy a kanapén köt ki, mackógatyában, kisírt szemmel, szipogva, ölében, nagy vödör fagylalttal, azon keseregve, hogy miért, miért mindig ő? Akár csinosnak születik, akár nem, akár megszerzi a diplomát, akár nem. Ha érvényesülni akarsz, kislány, akkor bizony mindenképp térdelned kell, de minek térdelnél le mindenféle idegen előtt, amikor neked már ott van a sajátod? A legjobb, ha befogod a pici szádat, és szépen beállsz (betérdelsz) a sorba, abból nem lehet semmi baj.
Az egyszeri lány, így vagy úgy, két kézzel kap az instant felmentés után. Vérmérsékletétől függően órákig csámcsog Tiszakata magánéletének ügyesen tálalt zaftos részletein. A vaskalaposabbja nagy hangon büdöskurvázik, közben a tradicionális értékekről meg a család szentségéről papol, lám-lám, az erkölcstelen szinglihordák szétverik a családokat, bezzeg nekem mennyi örömöm telik a két kis dundi gyerekemben, állapítja meg, a kisvárosi meg nem értett művészlélek ügyes kritikát kanyaríthat a könyvről az olajfinomító lapjába -- okosakat szól, és veretes szavakkal állapítja meg, mekkora egy szerencsétlen hülye liba is ez a Tisza Kata, akit persze összekever Tiszakatával, fürdőzik ennen bölcsességében, és remegő szívvel várja a kefelevonatot. Az igazi nagyvárosi szinglik pedig megnyugodhatnak, lám, az élet tényleg nem habostorta.
Egy biztos, az agy hátsó kamrájában motoszkáló gyanús és veszélyes balsejtelem, hogy mindez netán lehetne másképpen is, hogy az életben nem szükségképpen fonódik körénk a hétköznapi frusztrációk kiismerhetetlen és fojtogató hálója. Hogy létezhet olyan párhuzamos univerzum, ahol az ebédlőasztalnál nem azzal a tudattal szembesülünk, hogy ez a vörösfejű és testszagú izé, aki szuszogva tömi magába a gyorsrizst, már egy életen át ott marad, és bár mostanra már a látványától is rosszul vagyunk, esély sincs rá, hogy valaha is megszabaduljunk tőle nos, mindezek a kellemetlen kételyek mindörökre szertefoszlanak. Tiszakata nemzedékünk nőinek bokszzsákja, mellette egyszeriben hős anyának és erkölcsös nőnek érezzük magunkat, fellángol a lelkünkben az égi szikla, meg a szent öröm, bármi légyen is az, és végtelen hálát érzünk az univerzum iránt, aki ím, gyönyörű otthonnal, két egészséges gyerekkel, egy aránylag rendszeresen tisztálkodó, és jobbára hűséges józsival és hatékony ügyfélkapcsolati munkával ajándékozott meg minket. Hiszen a mi Katánk megmutatta, lehetne ennél rosszabb is. Lehetnénk egyedül is. Végigmehetett volna rajtunk a fél tömegkommunikációs tagozat, és megeshetett volna, hogy még így se jön össze az álomkarrier, és most ülhetnénk megcsalatva és zokogva egy halom üres üveg és egy teli hamutartó fölött.
Legyünk hálásak Tiszakatának. Nem is tudjuk, valójában mennyit köszönhetünk neki.