Portfóliók
Dósa Eszter: Édes Otthon...
(Bódis Kriszta, Kemény vaj, Magvető, 2003.)
Mennyit ér egy ember? Nem erkölcsileg és nem spirituálisan. Komolyan. Mennyi pénzt hoz egy emberi test? Bódis Kriszta kegyetlenül őszinte regénye egy olyan lány életének nyolc-tíz éves korszakáról szól, akit elad a családja a jobb élet reményében a fővárosba. De senkinek sem lesz ettől jobb az élete.
Horváth Sára, a könyv elbeszélője nem beszél, nevét is véletlenül tudjuk meg. Az események körülötte történnek, de ő maga nem érdekes. Bepillantást enged a barakkiak életébe, majd az intézetben lakók világába, a városiakat is megismerjük, majd a striciket, a szállásadókat és a cellatársakat is sorra veszi. Sára egy néma kukucskálódoboz, az eseményeket az ő saját hangján, kizárólag a saját elbeszélése nyomán követjük. Olyannyira személyes a hang, hogy a szöveg helyesírási hibáktól tarkított, de ezek nem hibák, a lány agyában így jelennek meg a szavak. Sára nem néma igazából, csak "görcs van a nyelvében", nem akar beszélni. Az emberek szólnak hozzá, de igazából választ nem is várnak tőle.
A barakkban ismerősei, családtagjai, szomszédjai eseménydús életet élnek, pénzek forognak, életek változnak, párok alakulnak és szakítanak, emberi életek mennek tönkre, remények születnek, a világ forog Sára körül, közben egyetlen fix pont a nagymama, aki tradicionális roma családból származik és jártas a varázslatokban, átkokban és áldásokban, és akiből Sára a későbbi életében is erőt merít.
A barakkiak szegénységben, élhetetlen körülmények közben élnek, Sárát el is viszik a hatóságok egy intézetbe, ahol a folyamatos lelki és testi megalázások sem törik meg, mindvégig józan képes maradni. Nem bolondul meg, nem keres magának pótcselekvéseket, látszólag végigmegy a tortúrákon, de ép lélekkel (?). Egyetlen boldogság - ha létezhet itt ilyen - számára Simon, az a fiú, aki elveszi a szüzességét. Utána abortusz, a megalázottság netovábbja, az orvos és az iskolaigazgató PEDIG ÍGY ítél: "ezek mind ilyenek, nem bírnak a vérükkel". Sára visszacsöppen a barakkba, ahol éppen dúl a harc a barakkiak és a város között. A demokráciát itt a korrupt, zsarnokoskodó, lányokkal fizető kisebbségi képviselőben és a barakkiakat lesajnáló, a médiát is kezében tartó polgármesterben merül ki. Íme az esélyegyenlőség-politika.
Egy nap megérkezik fehér Mercedesen a nagybácsi, a városi gazdag rokon, aki felajánl Sárának egy jobb életet a fővárosban, cserébe csak dolgoznia kell. Sárát itt sem halljuk beleegyezni semmibe, véleményét sem kérték talán, a szülei döntenek, Sára felkerül a városba, ahol is pillanatok alatt a kedves nagybácsi prostituáltja válik belőle. Innen pedig nincs megállás, újabb terhesség, sikeres szülés és a gyermek elszakítása, majd vissza az utcára. egy kis demokratikus közjáték a prostituáltak jogaiért, majd jön a börtön
Sára sorstársait itt, a börtönben ismerjük meg. Ahányan vannak, annyifélék. Mindenki mást mond, mindenki mást szeretne, mindenki másért csinálja, legalábbis ilyenkor még azt hiszi. Sárát is kedvelik a "vendégei", hiszen fiatal, szép, okos a tekintete és legfőképp nem beszél feleslegesen. Egyáltalán nem. Egyik kliense, András (Kígyó) kiemelné a nyomorból, rendesen bánna vele, szinte, mint egy kapcsolatban. Sára ismét az utcára kerül, Andráson kell segíteni. Sára az öngyilkosságba menekül, de megmenti egy nővér, aki Angellel ugyanahhoz a rendhez tartozik. Bújtatják a kórházban, de András mégiscsak rátalál. A zárójelentben András és Sára megérkezik a barakkba, Sára terhes, a férfi bemutatkozik a szülőknek, barátságos hangulatban leülnek enni. Ahogyan egy rendes lány bemutatja otthon udvarlóját a szüleinek. Édes otthon. Minden rendben is van. A szülők megnyugodhatnak, hiszen kislányuk élete elrendeződött, méghozzá milyen jól: kocsi, egy rendes fiú és jön a baba. Micsoda boldogság.
Sára története nem szokatlan, nem új történet, csak sokkal érzékenyebben érint meg bennünket. Bemutathatjuk a prostituáltak életét külső nézőpontból, ahogyan a tévében látjuk. És lehet így írni, ahogyan Bódis Kriszta tette. Nem az írón átszűrődött valóságot olvassuk, hanem tényleg kukucskálódobozzá válik Sára feje, tényleg ott vagyunk a cellában, és tényleg érezzük a barakk nedvességét és halljuk az embereket. Az alakok típusok, undorítóak, szánni valók, naivak, egyszerűek, ismerjük őket, de nem tudjuk elhinni (mert nem akarjuk), hogy tényleg létezhetnek a valóságban is.
Nem teljes, nem jól megszerkesztett mondatokkal találkozunk, hanem töredékes szövegekkel, amelyek a maguk egyszerűségében találóak, maximálisan odavalóak és valóságosak. A regény nyelvében keveredik a jogi szaknyelv, a vulgársajtó nyelve, szleng, roma rítusszövegek, imák, brazil tévésorozatok mondatfoszlányai, hisztis nők nagymonológjai.
A mondatok a töredékesség és Sára gondolatcsapongásai miatt gyakran zavarosak, és idő kell, hogy kitisztuljanak, de ettől még hitelesebbé válik az illúzió, hogy Sára fejében vagyunk, aki körül beszélnek az emberek és ő maga közben gondolkodik.
A Kemény vaj ötvözi a társadalmi kérdéseket tematizáló regényt a lírai, személyes hangú énregénnyel. Egy anti-karrierregény, amely a mesteri lélekábrázolás ellenére "kínos" társadalmi kérdéseket feszeget. A rengeteg nyelvi bravúr ellenére mégsem vizsgálhatjuk a művet pusztán nyelvi-stilisztikai szempontból. Tudjuk, a jó író mindenről jól ír? Tényleg nem fontos, hogy miről ír? Ebben a regényben nem tekinthetünk attól, hogy a nyelv (a szenvedés vagy ártatlanság nyelve) milyen társadalmi valóságban konstruálódik.
Az író célja általában lehet a puszta nyelvteremtés is. Ám Bódis Krisztánál a nyelv csak hitelesít, a mondanivaló szinte felülemelkedik a szövegen.
És nemcsak a társadalmi felelősség kérdése fogalmazódik meg a regényben, hanem az ideológia szerepe is újrateremtődik. A Sára történetét bemutató Bódis Kriszta felveti a gondviselés szerepének kérdését is. Sárát egy Angel nevű szerzetes "váltja meg". Igazán vallásos emberek - én nem vagyok - nyugtatgathatják önmagukat és másokat azzal, hogy igen, ez tényleg szörnyű, de türelem, várni kell a megváltást, az isteni segítséget, mert ha az illető reménykedik és Istennek illő dolgot tesz, majd megmenekül. Aztán vannak a szemellenzősek, akik eleve úgy gondolják, hogy a teljesen ártatlan talán mégsem ártatlan, aki szenved, az bizonyára is.
Tényleg lehet még ilyen helyzetben hinni a megváltásban? De tényleg létezhet Isten, ha ez a töménytelen szenvedés megtörténhet? Kire lehet számítani, amikor a túlélés a tét? Egymásra? Önmagunkra? Egyedül nem jutunk sokáig. Akkor mégis miért nem fognak össze ezek a lányok? Ennyire kiveszett volna a szolidaritás egymás iránt? Igen, hiszen ezt már kiölték belőlük. Sára mégis szolidáris... Segíteni próbál, figyel másokra. De egyedül van.
Sára némasága több mindent is jelent. Néma, nem hallani a hangját, mert amit mond, nem lenne érdekes. Nem érdekelne senkit, ő is csak egy "lyány", igazából személyiség nélküli testként tekintenek rá. Néma, nem hagy nyomot ebben a világban. Másrészt az, hogy nem beszél, segít neki gondolkodni. Azzal, hogy nem nyitja ki a száját, nem nyit kaput arra a világra, ami körülötte van, így védi meg magát attól, hogy a borzalmak teljesen bekebelezzék, magukba szippantsák, felőröljék. A testét ellophatják, de a szavait, a gondolatait nem. Kemény, mint a vaj. Kívül vajpuha, belül kőkemény.
Mennyit ér egy ember? Nem erkölcsileg és nem spirituálisan. Komolyan. Mennyi pénzt hoz egy emberi test? Bódis Kriszta kegyetlenül őszinte regénye egy olyan lány életének nyolc-tíz éves korszakáról szól, akit elad a családja a jobb élet reményében a fővárosba. De senkinek sem lesz ettől jobb az élete.
Horváth Sára, a könyv elbeszélője nem beszél, nevét is véletlenül tudjuk meg. Az események körülötte történnek, de ő maga nem érdekes. Bepillantást enged a barakkiak életébe, majd az intézetben lakók világába, a városiakat is megismerjük, majd a striciket, a szállásadókat és a cellatársakat is sorra veszi. Sára egy néma kukucskálódoboz, az eseményeket az ő saját hangján, kizárólag a saját elbeszélése nyomán követjük. Olyannyira személyes a hang, hogy a szöveg helyesírási hibáktól tarkított, de ezek nem hibák, a lány agyában így jelennek meg a szavak. Sára nem néma igazából, csak "görcs van a nyelvében", nem akar beszélni. Az emberek szólnak hozzá, de igazából választ nem is várnak tőle.
A barakkban ismerősei, családtagjai, szomszédjai eseménydús életet élnek, pénzek forognak, életek változnak, párok alakulnak és szakítanak, emberi életek mennek tönkre, remények születnek, a világ forog Sára körül, közben egyetlen fix pont a nagymama, aki tradicionális roma családból származik és jártas a varázslatokban, átkokban és áldásokban, és akiből Sára a későbbi életében is erőt merít.
A barakkiak szegénységben, élhetetlen körülmények közben élnek, Sárát el is viszik a hatóságok egy intézetbe, ahol a folyamatos lelki és testi megalázások sem törik meg, mindvégig józan képes maradni. Nem bolondul meg, nem keres magának pótcselekvéseket, látszólag végigmegy a tortúrákon, de ép lélekkel (?). Egyetlen boldogság - ha létezhet itt ilyen - számára Simon, az a fiú, aki elveszi a szüzességét. Utána abortusz, a megalázottság netovábbja, az orvos és az iskolaigazgató PEDIG ÍGY ítél: "ezek mind ilyenek, nem bírnak a vérükkel". Sára visszacsöppen a barakkba, ahol éppen dúl a harc a barakkiak és a város között. A demokráciát itt a korrupt, zsarnokoskodó, lányokkal fizető kisebbségi képviselőben és a barakkiakat lesajnáló, a médiát is kezében tartó polgármesterben merül ki. Íme az esélyegyenlőség-politika.
Egy nap megérkezik fehér Mercedesen a nagybácsi, a városi gazdag rokon, aki felajánl Sárának egy jobb életet a fővárosban, cserébe csak dolgoznia kell. Sárát itt sem halljuk beleegyezni semmibe, véleményét sem kérték talán, a szülei döntenek, Sára felkerül a városba, ahol is pillanatok alatt a kedves nagybácsi prostituáltja válik belőle. Innen pedig nincs megállás, újabb terhesség, sikeres szülés és a gyermek elszakítása, majd vissza az utcára. egy kis demokratikus közjáték a prostituáltak jogaiért, majd jön a börtön
Sára sorstársait itt, a börtönben ismerjük meg. Ahányan vannak, annyifélék. Mindenki mást mond, mindenki mást szeretne, mindenki másért csinálja, legalábbis ilyenkor még azt hiszi. Sárát is kedvelik a "vendégei", hiszen fiatal, szép, okos a tekintete és legfőképp nem beszél feleslegesen. Egyáltalán nem. Egyik kliense, András (Kígyó) kiemelné a nyomorból, rendesen bánna vele, szinte, mint egy kapcsolatban. Sára ismét az utcára kerül, Andráson kell segíteni. Sára az öngyilkosságba menekül, de megmenti egy nővér, aki Angellel ugyanahhoz a rendhez tartozik. Bújtatják a kórházban, de András mégiscsak rátalál. A zárójelentben András és Sára megérkezik a barakkba, Sára terhes, a férfi bemutatkozik a szülőknek, barátságos hangulatban leülnek enni. Ahogyan egy rendes lány bemutatja otthon udvarlóját a szüleinek. Édes otthon. Minden rendben is van. A szülők megnyugodhatnak, hiszen kislányuk élete elrendeződött, méghozzá milyen jól: kocsi, egy rendes fiú és jön a baba. Micsoda boldogság.
Sára története nem szokatlan, nem új történet, csak sokkal érzékenyebben érint meg bennünket. Bemutathatjuk a prostituáltak életét külső nézőpontból, ahogyan a tévében látjuk. És lehet így írni, ahogyan Bódis Kriszta tette. Nem az írón átszűrődött valóságot olvassuk, hanem tényleg kukucskálódobozzá válik Sára feje, tényleg ott vagyunk a cellában, és tényleg érezzük a barakk nedvességét és halljuk az embereket. Az alakok típusok, undorítóak, szánni valók, naivak, egyszerűek, ismerjük őket, de nem tudjuk elhinni (mert nem akarjuk), hogy tényleg létezhetnek a valóságban is.
Nem teljes, nem jól megszerkesztett mondatokkal találkozunk, hanem töredékes szövegekkel, amelyek a maguk egyszerűségében találóak, maximálisan odavalóak és valóságosak. A regény nyelvében keveredik a jogi szaknyelv, a vulgársajtó nyelve, szleng, roma rítusszövegek, imák, brazil tévésorozatok mondatfoszlányai, hisztis nők nagymonológjai.
A mondatok a töredékesség és Sára gondolatcsapongásai miatt gyakran zavarosak, és idő kell, hogy kitisztuljanak, de ettől még hitelesebbé válik az illúzió, hogy Sára fejében vagyunk, aki körül beszélnek az emberek és ő maga közben gondolkodik.
A Kemény vaj ötvözi a társadalmi kérdéseket tematizáló regényt a lírai, személyes hangú énregénnyel. Egy anti-karrierregény, amely a mesteri lélekábrázolás ellenére "kínos" társadalmi kérdéseket feszeget. A rengeteg nyelvi bravúr ellenére mégsem vizsgálhatjuk a művet pusztán nyelvi-stilisztikai szempontból. Tudjuk, a jó író mindenről jól ír? Tényleg nem fontos, hogy miről ír? Ebben a regényben nem tekinthetünk attól, hogy a nyelv (a szenvedés vagy ártatlanság nyelve) milyen társadalmi valóságban konstruálódik.
Az író célja általában lehet a puszta nyelvteremtés is. Ám Bódis Krisztánál a nyelv csak hitelesít, a mondanivaló szinte felülemelkedik a szövegen.
És nemcsak a társadalmi felelősség kérdése fogalmazódik meg a regényben, hanem az ideológia szerepe is újrateremtődik. A Sára történetét bemutató Bódis Kriszta felveti a gondviselés szerepének kérdését is. Sárát egy Angel nevű szerzetes "váltja meg". Igazán vallásos emberek - én nem vagyok - nyugtatgathatják önmagukat és másokat azzal, hogy igen, ez tényleg szörnyű, de türelem, várni kell a megváltást, az isteni segítséget, mert ha az illető reménykedik és Istennek illő dolgot tesz, majd megmenekül. Aztán vannak a szemellenzősek, akik eleve úgy gondolják, hogy a teljesen ártatlan talán mégsem ártatlan, aki szenved, az bizonyára is.
Tényleg lehet még ilyen helyzetben hinni a megváltásban? De tényleg létezhet Isten, ha ez a töménytelen szenvedés megtörténhet? Kire lehet számítani, amikor a túlélés a tét? Egymásra? Önmagunkra? Egyedül nem jutunk sokáig. Akkor mégis miért nem fognak össze ezek a lányok? Ennyire kiveszett volna a szolidaritás egymás iránt? Igen, hiszen ezt már kiölték belőlük. Sára mégis szolidáris... Segíteni próbál, figyel másokra. De egyedül van.
Sára némasága több mindent is jelent. Néma, nem hallani a hangját, mert amit mond, nem lenne érdekes. Nem érdekelne senkit, ő is csak egy "lyány", igazából személyiség nélküli testként tekintenek rá. Néma, nem hagy nyomot ebben a világban. Másrészt az, hogy nem beszél, segít neki gondolkodni. Azzal, hogy nem nyitja ki a száját, nem nyit kaput arra a világra, ami körülötte van, így védi meg magát attól, hogy a borzalmak teljesen bekebelezzék, magukba szippantsák, felőröljék. A testét ellophatják, de a szavait, a gondolatait nem. Kemény, mint a vaj. Kívül vajpuha, belül kőkemény.
