Portfóliók

Nem is ütöttem nagyot. Nem. Csak egy kis mozdulat volt, egy pillanat. Megijedtem. Csak odaléptem, hogy hallgass el. Nem ütöttem olyan nagyot. Esküszöm. Minden rendben van.
Csak most olyan furcsa. A nappal és az éjszaka felváltva villan, mintha valaki találomra kapcsolgatná. A naptár sincs átfordítva, ott lóg a konyhában. Azt te szoktad.

Nem tudom. Csak alszol. A kezed a takarón, mint mindig, amikor szundítasz. Csak mélyebben. Biztosan fáradt vagy, Anyuka. Csak pihensz. Mindenkinek ezt mondom. A postás is jött már a nyugdíjjal, és hagyta, hogy aláírjam. Azt mondtam neki, hogy Anyuka alszik.
Mert alszol, ugye? Nem is ütöttem nagyot.

A falióra megállt vagy visszafelé jár. Vagy csak azt hiszem? Lehet, hogy fájt. Talán mégis fájt. De nem mondtad, hogy fájt. Akkor nem fájt, ugye? Mert ha nem mondod, akkor nem fáj. A fejemben egyre lüktet a régi altatódalunk:
Tente baba, tente…
de olyan hangosan, nem tudom elhallgattatni.

A konyhaasztalon a kék virágos bögre, ahol hagytad. A polcon az üvegdísz, amit vízzel töltöttem, hátha csörgedezik majd, mint egy forrás. Összerezzentem, mikor meghallottam a hangod:

– Fiam, mit csinálsz?

Megfordultam, de senki nem volt ott. Csak a hűtő zúgott tovább. Most is itt vagy, ugye? A kendőd a fejedre kötöttem, ahogy piacra szoktunk menni. Mindig apróságokat veszünk, egy csokor petrezselymet, fél kiló krumplit. A holnapra készülve.

– Anyuka, mi lesz most? Elfogyott a tej.
– Mindig van holnap – mondtad.

Most is itt vagy, ugye? Ez csak egy hosszú délután. Mint amikor alszol, és én vigyázok, hogy csend legyen.

Nem is ütöttem nagyot. Nem. Játszottam már kutatóst is. Kerestem valamit, amit hagytál: egy cetlit, egy titkos utasítást. De csak a szürke sálat találtam meg, amit egyszer elvesztettél. Az előbb láttam az árnyékod a folyosón. Utánad mentem, a függöny volt az.

Szeretünk itt kinézni. Az ég sem kék, csak szürke, összegyűrve, mint egy zsebkendő. De a madarak a fán olyan vidámak.

– Semmi sem tart örökké, madárkák – mondom nekik.

Az egyik az ablakpárkányra száll, és csak néz rám. Mintha mondani akarna valamit, de nem tudja, hogyan.

A szobád olyan, mint szokott. Ja, igaz, az ágytakaró kicsit gyűrött, a szekrény ajtaja félig nyitva, mintha valami elbújt volna mögötte. Mikor a zoknidat levettem, az ágy alá gurultak, összegyűrve. De a cipőid a helyükön vannak. Várom, hogy megmozdulj, és azt mondd:

– Te jó ég, mennyi kosz van itt.
– Igen, tudom – válaszolnám.

De minden rendben van, ugye? Nem ütöttem nagyot. Ez csak olyan…

Egy végtelen délután. Ha majd felébredsz, elmegyünk a patikába, veszek neked teát, és mosolyogsz rám, mint azelőtt. Minden rendben van, Anyuka. Megfogom a kezed. Hideg. Talán csak fázik. Állandóan mondod, hogy fáznak a kezeid. Hozok még egy takarót. Ahogy hozzáérek, mintha megmozdulna az ujjad. Egy aprócska szorítás.

Emlékszel, Anyuka, egyszer eldugtad a sütit, hogy meglepj vele. Én meg megtaláltam. Te nevettél, hogy milyen ügyes vagyok. És azon is, hogy nevettünk, amikor a Margit-szigeten a napfény arannyá változtatta a hajad. Azt mondtad, a felhők állatokra hasonlítanak. Az egyik egy kutya volt. Azóta mindig nézem a felhőket, de olyan szépet már nem láttam. Talán azért, mert már nem tudom, hogy keressek.

A telefon a kezemben. A számok villognak. Csak egy gombot kell megnyomni.

Kopogás az ajtón. Hangok a folyosóról. Biztosan megint a szomszéd. De mondtam már neki, hogy alszol. A telefon csörren, kiesik a kezemből, a padlón koppan. Az éles hangra lelassul a világ. Felnézek. Mintha mosolyognál és azt mondanád: minden rendben lesz. De nem mozdulsz. Várok. Nem tudom, mit tegyek.

Nem ütöttem nagyot. Nem akartam. Csak aludj, Anyuka.