Portfóliók

Engem itt körülfon
tüskés indáival
a szürke vidék,
fülembe susogja
szép altatódalait.

Felszívom friss levegőjét,
fejem a hűs patakba tolom,
s benne tartom, míg el nem ájulok,
térdeim nem tartanak tovább,
szám mosolyra húzza a görcs,
orromon át kristálytiszta víz csorog a tüdőmbe,
nincs már meg a régi reflex,
nincs kedvem egyetlen cseppjét sem
csupán az ösztön miatt elvesztegetni,
Láttalak. Itt bújtál a kövek alatt.

Úgy hittem, semmit sem érsz, eldobtalak,
kaparom a szemem, a körmöm felsérti
az érzékeny hártyát és csak kaparom,
mert láttalak,
fejem mellett robogó bús fekete patak,
itt bújtál a kövek alatt,
nincsen gondja lelkemnek, ne gondold,
ne nézz, ne segíts, ne fordíts hátat, bolond,
ez a remegés nem az a remegés,
e bőr nem attól kék,
fekete a holdfényben a vér.

Lépteidet már akkor hallani lehetett, mikor
a hegynek túloldalán a fenyőknek
sötétjében igyekeztél felfelé, agyalágyult
ópiumtól bűzlő, bágyadt arcú barátom,
és igen belátom, igazad volt,
nem fáj, egy kicsit sem.
Micsoda ravasz mosolyod, de ha tudnád -
oh, nem lennél, oly vidám,
bár most sem vagy, csak
féreg, húsomban csúszó-mászó
legdaliásabb táltos paripám,
kire ráaggattam legszebb ruhám,
úri kalapom, finom cigarettám,
fekete patakban lustán, szerényen
tovacsobognak féltett szép álmaink,
téged nézlek, arcod a harag,

rábólint.

Víz a tested, lepke az árny,
e szárnyak közé veszett mindenem,
benned tüske az oxigén, az idő
megfagyott párája, másodpercek zúzmarája,
léted megszilárdult felszíne alatt
hová csobog e kolduló rút fekete patak?
Tévedés-e itt térdelni, hol e holdfényes
völgynek semmit nem jelent
lelkem keserves fohásza,
ez elhasznált szavak féltett, büszke gyásza...?

Engem itt körülfon
tüskés indáival e szürke vidék,
s el nem enged,

égek.

szép remények koszos cipőtalpán
én vagyok az utca, én vagyok az ének,
nem hallasz meg soha,
felhője az égnek,
meggyilkollak sikítva, sírva, reszketve,

véged.

Úgy is tudod, hogy holnapra újjászületünk…