Portfóliók

Guy Ritchie: Úriemberek kritika

A cockney-gengszterfilmek szakértője újabb alkotással örvendeztet meg minket, és ki hinné: egy újabb londoni gengszterfilmmel.

Mindannyian ismerünk olyan zenekarokat, akiknek csupán egy-két dallal sikerült felkerülni a slágerlistákra. A szakírók őket csak one-hit wonderként emlegetik, ami nem túl hízelgő jellemzés, tekintve hogy a dalaik a kaputelefonok dallamáig beleégtek a popkultúránkba. Guy Ritchievel valami hasonló a helyzet, néhány sikeresnek kritikailag és pénzügyileg is sikeresnek mondható kitérő után (Sherlock Holmes, Aladdin) visszatér a régi kaptafához, amihez a legjobban ért.

Újra felcsaptuk tehát a tolvajok könyvét és ezúttal a mese egy londoni marihuána termesztőről szól. Mickey Pearson (Matthew McConaughey) egy nehéz sorsú Twist Olivérből lett az utcák királya. Bár származása szerint amerikai, de a sors különös fintoraként lehetősége nyílt Oxfordban tanulni, így elsajátította az angol felső tízezer kifinomult ízlését és manírjait. Pofás kis bűnszervezetet alakított ki maga körül, amiben hű intézőjének is fontos szerep jut. Ray (Charlie Hunnam) – csak így – egy Burberry reklámból kilépett makulátlan angol hipszter, aki ha teheti, nem vérezi össze az 1500 fontos trench coatját, de így is minden folyamatot a kezében tart. Minden sikeres férfi mellett áll egy sikeres nő, itt ő 150 centis combhosszal büszkélkedő corporate démon, Rosalind (Michelle Dockery). Az a fajta nő, akiről minden erős férfi álmodik, de ha megkapja, hanyatt-homlok menekül előle. Nem így Mickey Pearson.

A bonyodalom ott kezdődik, amikor felborul az erőegyensúly az alvilágban. A fogatlan Akela pozíciójára fenekedni kezdenek az ifjú farkasok. Az egyik legveszedelmesebb a Száraz Szem gúnynéven futó kínai csávó (Henry Golding). További kalamajkát jelent a zsidó maffia beleszólása is az eseményekbe, ugyanis a Matthew nevű arisztokratikus vállalkozó (Jeremy Strong) fel akarja vásárolni Mickey bizniszét, méghozzá áron alul. A szálak aztán összegubancolódnak és a kész a baj, ami Guy Ritchienél rendszerint burleszkszerű gyilkosságokban és tökös gitárzenében szokott tetőzni. Az egész kalamajka persze nem magától tudódik ki: egy dörzsölt tökű magánkopó, Fletcher (Hugh Grant) ajánl üzletet Raynek, hogy nem dobja fel a teljes szervezetet a konkurenciának, ha megveszik tőle a teljes leleplező anyagot 20 millió angol fontsterlingért. Eddig a történet előszava.

 Ami szintén megszokott motívum az angol rendezőnél, hogy kifejezetten multikulti karaktereket szokott összerántani egy balhéra. Ez természetesen jó apropót ad a különböző helyzetkomikumok és kulturális sztereotípiákból álló válogatott szóbeli sértések felvonultatására. Ők meghalnak, mi jól szórakozunk, egyszerű a recept. A Guy Ritchie-filmek elengedhetetlen kellék az ízes dél-londoni akcentus, a cockney szemtelen pörgetése a szereplők szájából. Erre a főhős némileg alkalmat – texasi születésű a szentem -, de egy virtigli képviselője az amúgy ír, de mindig emlékezetes Collin Farrel, aki itt egy külvárosi bokszedzőt alakít. A rendező egy jelenetben még a híres cockney rhyme slanget is megvillantja, ami az nyelvbuziknak, mint jómagam is, igazi csemege. Szándékosan a végére hagytam Hugh Grant laudációját. Véleményem szerint élete legjobb alakítását nyújtja a simlis, csúszó-mászó magándetektív szerepében. Sikerül neki egy szerepben karikíroznia az egész eddig életművét, hovatovább „hughgrantségét”, és teszi mindezt úgy, hogy egy percig nem tűnik erőltetettnek vagy oda nem illőnek a filmben vállalt szerepéhez képest. Az a hebegő, dadogó, ábrándos kék szemű férfi, akit 20 éve próbálnak megerőszakolni a nők, most ledobta volna az álcáját és arcunkba nevet. Jól áll neki, meg is öregedett a nagy leleplezéshez, de maradt neki bőven annyi sármja, ami felidegel egy külvárosi gengsztert, mégha blézert is hord a barbecue partikon. Parádés színészi alakítás, már csak az ő tenyérbemászó affektálása miatt érdemes jegyet váltani a moziban.

Guy Ritchinek újra sikerült szexivé varázsolnia a bűnözést. Dögös nők és szemtelen stricik akarják újra ellopni a szívünket és ezúttal sem vallanak kudarcot. Lehetséges, hogy a rendezőnek nem is kellene már másfajta filmekkel próbálkoznia. Ez az ő filmes anyanyelve, kár volna másfajta műfajokra pazarolnia a drága tehetségét.