Portfóliók
Szelekkel, tengerrel benőtt sziget
SZELEKKEL, TENGERREL BENŐTT SZIGET
(Bánki Éva új könyvéről)
Számlálgattam a csodákat. Abba kell hagynom. Az olvasó betéved egy könyvbe, és néhány lap után arról győzködi magát, hogy álmodik. Vagy egy kölyökkori mesét hall, olvas, él át. Vagy valami időcsapdába került. Vissza a történelembe. Abba a korszakba, amikor (magyar) elődeink már készülődtek a Kárpátok felé. Kis lovaik zabláját nyugatnak fordították. És még nem ismerték az ideáti jövőt.
Bánki Éva könyvének, A Fordított időnek hősei is gyakran változtatják a helyüket, és olyik-másik megtapasztalja, hogy emlékezni a jövőre is lehet. Sok szó esik ugyan az időről, néha nem is hinné az olvasó, hogy fantasy került a kezébe, inkább bűnügyi regényre gyanakszik, amely az időt nem is Proust, Joyce, Krúdy szerint, nem Semprun módjára kezeli, inkább a gótikus regény, kísértettörténet-írás útját járja, ami egy másféle, mondhatjuk szorongásban fogant társadalmi tapasztalatot közvetít. A csoda definíciója a természetet alávető természetfölöttiben körvonalazódik, és itt a természeti törvényekkel ellentétes dolgok bősége figyelmeztet, hogy nem csupán történelmi reminiszcenciák, hanem bővérű mese-motívumok is csordogálnak a regény fejezeteiből. (A mű egyik helyén például hét égtájat „használnak” a tájékozódáshoz, másutt örökös fény világítja meg a királyi könyvtárt.)
Vajúdásokkal aztán gyilkossággal kezdődik a regény. Az egyik szülő asszonyt meggyilkolják, az újszülöttet elrabolják. A viskóból a királyi palotába átszületett Riolda, a főszereplő (neve királynőt asszociáltat) halott édesanyja nevét viseli. A királyságban hosszú ideje nem született gyerek. Az újszülött sorsát az elöregedő udvar vonja magához. Születésétől követhetjük, szülőhelyéről-szigetéről való elszöktetésétől az oda visszatértéig, első gyermeke megszületéséig, túl azon: az (angol)szászokat szigetére invitáló leveléig. Vörösmarty Délszigetéhez hasonlóan allegória a szülőhely, a szerző Bánki Éva szerint ez a: „...semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett.” Mindannak a gócpontja, ami kisiklatja a történelmi időt. A főhősnő szemszögéből viszont a létezés köre, így írja le a szerző, fokuszálva Riolda életének „románját”, meséjét, történetét a szigethez való viszonyára. Szigethez, ahol a kezdet és a végpont egybe esik az elbeszélésben. Hűséges hűtlenség, mondhatnánk, ha a májusok nem érnének össze azon a kopár, tengerrel benőtt földdarabon.
Baj van a mértékegységekkel. Nem csak a modernitás torzít, érdekeivel egyező óraigazítást kényszerítve téli és nyári hónapokra. A regény cselekménye Krisztus után az első évezred végén játszódik. Az idő mértékegységével, a történeti évekkel kezdeményezett a Chelsea-i zsinat (783-ban) egységes és globális számítást. Krisztus születéséhez kötve. Ennek a VIII. századi törekvésnek, zsinati határozatnak csak évszázad elteltével tudtak érvényt szerezni. A Fordított ídő cselekménye – vélhetjük – erre a históriai időszakra esik. Illighaen, a regény tudós krónikása szerint az idő betegeskedik, rongálódott, javításra szorul. És Illighaen úgy gondolja, „...a zavar a fejekben kezdődött el.”. A kereszténységen túljutott a „mérhető világ”, annak időszámítása immár „alig érvényes”. A keresztény vallás megszilárdulása, olykor regresszióba, néha teljes háttérbe kerülése reflexív magatartást vált ki már a korai (európai) századok írástudóinál, gondolkodói rétegeinél is. A hit és az idő kapcsolatául álljon ugyancsak a normann krónikás véleménye itt: „Nem éri meg a Nyugat a következő évet. Nincs hite, nincs tartása, nincs gerince.” Ez a krizeológiai állítás, jövendölés folyamatos, vagy ha úgy tetszik : örök jelen, mióta Európa Európa. A hit azonban közléscserére, az eszmevilág egymáshoz viszonyítására, a különbözőségek feltárására is alkalmat kínál. Itt újfent Illighaenre hivatkozhatunk. Ugyanis a normann krónikás Cádizba vetődve, immár áttért muszlimként szemléli a mórok birodalmát, részesül arabra fordított görög szerzők gondolataiból, muzulmán étkek, gyümölcsök, italok, szokások tüneményes sokaságából. A vallásváltás oka Illighaennél az életének mentésén túl „néhány északi babona” értelmének feltárása volt. Az egyformaságban rejlő erő megkérdőjeleződik, mihelyt felpillant a toledói piac, utcák, asszonyok, gyümölcsök, illatok áradására. Vagy csupán illúzió mindez? A neofita normann krónikás a vallást a megismerés próbájaként alkalmazza, illeszkedni és kételkedni igyekszik: a középkori értelmiségi nem üt el a maitól. Az iszlám csak az illeszkedést, a rajt, a bolyt ismeri el saját kaptárában. Mialatt az öregek bölcselkednek, a „...fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy idétlen kiáltásokat rikoltozva elessenek a hit védelmében.” Íme, az egyszer használatos életek!
De Allah ezermestere, Hákim állatpreparátor és a normann Illighaen dialógusából is – akár mai életmód-szemfényvesztőket hallanánk – épülhetünk a keleti és nyugati ezotéria elméletein, csodáin. (Itt jól jelzi a történet légkörét Bánki Éva, mikor a tudományos kérdéseket vallásiakkal szövi egybe a két vitapartner eszmecseréje során.) A tisztázások, a definíciók a regényben folyamatosak. A szerző eltekint a tudóskodástól, a részekre bontástól, a meghatározások alkalmazkodnak a regényvilág hangvételéhez: naivak, képszerűek, líraiak. Ez már az Aranyhímzés című regényében sem ismeretlen stílussajátosság: „Minden szöveg varázslat...” (Bánki É.: Aranyhímzés. 101. p.) De lássunk néhány példát a recenzált műből! Az időről: „A dolgok megfelelő rendje.” – állítja. A történelemről: „Történelemnek – olvashatjuk a regénybeli definíciót – a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amelyből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet.” Naiv, képszerű, lírai azonban a szigeten talált titokzatos kódex, az N. herceg verseit rögzítő Rendetlen eső versgyűjteménye is. Illighaen elborzadva teszi félre, hogy aztán mégse tudjon szabadulni a mágikus soroktól. Mert a versek merész képváltásai, kockázatos asszociációi vagy mértéktelen sormértéke az idő zavarait kutató normann tudósnak igen távoli jövő, mondjuk a mi szürrealizmusunk beköszöntét jelzik. A sziget lánya (és királynője!) is egy ilyenféle „szabadverssel” emlékezik a jövőre, azaz tulajdon kislánykorára.
Rioldát udvarról udvarra veti sorsa, vérében az ír katona és a szorg anya vére keveredik, ez a metafora is érzékeltetni engedi a hősnő életének fordulatosságát. (Lábjegyzet következik: „Minden test üzenet.” Az állítást személyes életünkre is vonatkoztatva feltolul a másik, s kategórikus imperativuszként kínálja magát: „Fogózkodjatok össze!” „Ha összekapaszkodtok, akkor nem fagytok meg!”) Miközben a főhősnő Riolda egyre közelebb kerül a felismeréshez, hogy – immár Sjönnel, a kedvesével – vissza kell térniük a szigetre és ott megszülni gyermekét. Illighaent betegsége és gyógyulása a személyes élethez köti, saját halálát éli az ibériai félsziget csücskében. Hierarchiája, rangja – gondoljuk csak el! – van a halálnak is. Idős krónikásunknak utolsó alkalma az igazsággal, vagy a tévedéssel mint sajátjával találkozni. A víz felé lépkedve nem térhet vissza a fordított idő tér-darabjára. A sziget, ahol megzavarosodott az idő, s annak, aki ott született – az egy Rioldát kivéve – nincs menekvése onnan, változatlanul „a képzelet szegélyén” áll. Ott (a képzelet szegélyén) viszont zavartalanul bukkan fel az örök visszatérés (Nietzsche) kései ideája. Amely ugyan történetfilozófiai állításként nem, regénypoétikai törekvésként, motívumként figyelembe veendő. A mű időkeretében a kereszténység és az iszlám „versenyez” vallásként. A klérust, a „papokat” hol elűzik, hol visszafogadják a szekuláris udvarok. Amúgy, kereszténység normandiai kiiktatása után: „Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.” Szabad és imádkozni itt akként konnotálódik, hogy szabályozottan a transzcendens, azaz Isten felé fordulva.
Csoda akkor jön létre, amikor a természetfölötti fentről és kívülről áttöri a természetit. A sziget a normann krónikás szerint „a józan ész botránya”. Talán a papok elűzése miatt, talán már elkövethetetlen bűnök penitenciájaként, talán a rabszolgaságba süllyesztett bennszülött szigetlakók, a szorgok átkától süllyesztve mélyre, ám lehet: éppen ezek (együttesen) tartották meg tenger, szelek, hódítások örökös ostroma közepette. Riolda királynő a szigetre tévedt (angol)szászokkal meghívó sorokat küld királyuknak. A fordított idő szigete a jövőt az emlékezés tárgyává teszi. És Riolda illetékessége felülmúlja a Helené szőtte bíbor szövet eseménysorát (Iliász), hiszen innentől nem elszenvedője, hanem alakítója is a hősnő a szigeti királyság időszámításának, jövőjének.
Középkori sorsok, élethelyzetek bemutatásával Bánki Éva tagadhatatlanul korunknak szól.
(Jelenkor Kiadó, 2015)
