Portfóliók
Távozás a kolostorból
Lindisfarne, 793. június 7.
A lenyugvó Nap vörösre festette a nyugati horizontot. A tenger tompán visszatükrözte a vérző égbolt képét, s a látóhatár peremén vörös-arany izzásban találkozott vele. Enyhe szél fodrozta a víztükröt, és dél felé tolta a lomhán mozgó, apró felhőket. Keleten már fel-feltünedeztek a korán kelő csillagok, és álmos pislogásukkal intettek búcsút nyugaton vöröslő testvérüknek.
Lindisfarne szigete apró, zöld békaként kuporgott az alkonyati pompába öltözött égbolt alatt, alig ötven mérföldnyire északkeletre Kaledónia partjaitól. A hullámok habos csillogással ostromolták az északi oldalát, míg a lenyugvó Nap az utolsó sugaraival végigsimogatta az erdőket, mezőket és a százötven éves kolostort.
Pislákoló fények gyulladtak az épületek ablakaiban. A kápolna tornyában rekedt hangú harang szólalt meg, és lassú, monoton dallama átjárta a csendes sziget minden részét.
Egy zöld, buja fövennyel borított dombon, mely az északnyugati part mellett emelkedett, két alak feküdt meztelenre vetkőzve, s alakjukat körülölelte a vörös-arany csillogás. A lány a fiú fölé hajolt, és lágyan megcsókolta, majd a szürke vászonruha után nyúlt, melyet minden kolostori cselédnek viselnie kellett.
- Mennünk kell. – mondta halkan, miközben magára öltötte egyszerű ruházatát.
- Nem miattunk harangoznak. Maradj még! – a fiú még mindig a földön fekve a kezét nyújtotta a lánynak, de ő hátrébb lépett, és kissé komolyabb arccal válaszolt:
- Ha nem érünk vissza sötétedésig, gyanakodni fognak. A harangszó után mindenkinek mennie kell a kápolnába imádkozni, úgyhogy siess, és öltözz fel!
A fiú érezte, hogy nem ellenkezhet tovább. Gyorsan inget és nadrágot kapott magára, lábára csizmát húzott, és fejét átbújtatta a halványbarna szerzetesi csuha nyakán. Fiatal volt még, ez volt a tizenötödik nyara, ám már most is szikár, erős testalkatú férfiúnak tűnt. Arcán nyoma sem volt a barátokra oly jellemző békés, nyugodt vonásoknak.
- Csak azt nem értem, miért mondja meg nekem folyton egy cseléd, hogy mit csináljak. – mosolyogva lépett közelebb a szőke lányhoz, és átölelte.
- Bocsánat, Aidan úrfi. – színpadiasan lesütötte a szemét, és remegő hanggal folytatta: - Ígérem, többet nem fordul elő. De most már siessünk, mert tényleg elkésünk.
- Már megint! Látod, Marian, nem bírod ki, hogy ne parancsolgass! – nevette el magát Aidan, és megcsóválta a fejét. – Nem is tudom, miért tűröm el ezt…
A lány nem válaszolt, csak elindult lefelé a dombon, az erdei ösvény irányába. Puhán lépdelt a zöld pázsiton, és a szél hullámzó aranytengerré változtatta hosszú, szőke haját. A szürke ruha fodrozódása kiemelte Marian karcsú alakját, és a vöröslő nap fényében egy ősi, pogány istennőhöz hasonlított.
Aidan nem ment utána. Még az első, kolostoron kívüli találkozásukkor megbeszélték, hogy külön-külön, néhány perc eltéréssel indulnak vissza az áldott falak közé, nehogy a barátok és a pletykás, vén cselédek megsejtsenek valamit. Igaz, a fiúra nem várt volna semmi büntetés, hiszen apja, a britanniai Hallgerd befolyásos földesúr volt, és megeskette a szerzeteseket, hogy mindenáron jámbor hívőt faragnak legkisebb fiából.
Aidan átkozta a napot, amikor az apja két testvérével együtt magához hívta a nagyterembe. Ritkán fordult elő, hogy Hallgerd úr a fiaihoz szólt, és akkor is inkább megrovás és fenyegetés hagyta el a száját, mintsem nevelő, bátorító atyai szó. Leültek a kandalló mellé, és egy ideig csak hallgatták az égő fahasábok pattogását, és figyelték az ablakok előtt hullámzó fali szőttesek árnyait. Végül a legidősebb testvér szólalt meg:
- Tudjuk, mit akarsz mondani, apám. Hallottunk róla, hogy Skóciába kell utaznod az unokatestvéredhez, és biztosíthatlak afelől, hogy vigyázunk a birtokra a távollétedben.
Hallgerd úr csendben nézte elsőszülött fiát, aki átlagos termetű, eszes férfiúvá érett alig húsz év alatt. Értelmes tekintete csillogott a kandalló fényénél.
- Csak te fogsz vigyázni a birtokra. – mondta az apja a szokott, rekedtes hangján.
- Tessék? Apám, de hiszen… - a másodszülött testvér, aki három évvel volt idősebb Aidannál, hirtelen felpattant. Mozdulata izgatottságot és felháborodást fejezett ki. – És velem mi lesz? Megtagadod tőlem, hogy bizonyítsam hűségemet?
- Te velem jössz.
- Skóciába?
- Igen. Nyughatatlan vagy, és indulatos. A nagybátyád kiváló harcost fog nevelni belőled. Ezt ígérte, ha segítünk neki kiverni a földjéről az istenverte skótokat.
Aidan szíve hevesebben kezdett verni. Ő is szívesen ment volna katonának. Bátyjával ellentétben nem volt hirtelen haragú, sem indulatos, de vágyott csatába indulni, és kereste a kalandokat. Legidősebb fivérét egyértelműen örökösének szánta az apja, a másodszülött katona lesz, Aidan pedig…
- Aidant az Úrnak adom. Lindisfarne szigetére fog menni, ahol a barátok Isten szolgálatára nevelik. Sokra viheted még, fiam, ha hű leszel az Egyházhoz. – Hallgerd úr hangja határozott volt, s ahogyan mindig, most sem tűrt ellenvetést.
A legkisebb fiú elméjében a nagyterem, és a kandallóban táncoló lángnyelvek képe elhalványultak, s újra a sziget zöld fövenyes dombján találta magát. A nap már csak a neki búcsút intő felhőket ajándékozta meg vörös-sárga ragyogással, mely még épp elég fényt biztosított Aidannak a hazatérésre. Sietve indult meg azon az ösvényen, melyen Marian puha léptű szűzként távozott.
* * *
Éjjeli árnyak kezdtek előkúszni nappali rejtekükből, ahogy a hold és a csillagok átvették az uralmat a világ ege fölött. A sziget csendbe burkolózott, s csupán a szél suhogott az erdő fái, és a gabonatáblák aranyló kalászai között. Éjjeli lények neszezését lehetett hallani a bokrok alatt, és talán a szentek is suttogtak a kolostor felszentelt falai között. Újra és újra elmesélték egymásnak a kelta szerzetesek történetét, akik Szent Columba szigetéről hajóztak Lindisfarne földjére százötvennyolc évvel ezelőtt, és megkezdték szent küldetésüket: követ kőre halmozva felépítették az itteni kolostort és a hozzá tartozó kápolnát. Hamarosan önellátó földművelésbe és gazdálkodásba fogtak, s szabad idejükben kódexek másolásával adóztak az Úr nevének. Nyugodt életüket nem zavarta meg semmi, csak ritkán – talán évente egyszer – tévedt ide utazó vagy zarándok, s ők is csak rövid ideig élvezték a barátok vendégszeretetét.
Egy évvel ezelőtt viszont megváltozott a kolostor élete. Egy idős, szakállas férfi, kinek köpenyén szokatlan címer volt – zöld és vörös keresztsávos mezőn álló, csőrében buzogányt tartó fekete sas – kikötött hajójával a sziget nyugati öblében. Egyetlen kísérővel szállt partra, egy fiúval, kit ruházata alapján apródnak véltek a barátok. De, mint később kiderült, a szakállas úr fia volt, akit az apja Isten szolgálatára szánt, és a szerzetesek gondjaira bízta. Nemes és bölcs gondolat. Az ifjú Aidant alázatra és békés, hívő emberhez méltó életre tanították, de hamarosan rájöttek, hogy a Mennyei Atya igen nehéz próba elé állította őket, mivel Aidan nem volt oly állhatatos, mint amilyennek egy papnövendéknek lennie kellett volna. Gyakran ábrándozott más életről, bár ezt sosem mondta el senkinek, kivéve egy fiatal kolostori cselédet, akit Mariannak hívtak. Tizenhét éves volt a lány, és igen szemrevaló, bár ez természetesen a barátok számára nem jelentett semmit. Ők inkább átoknak, mint áldásnak tekintették a szépséget, és gondoltak is rá, hogy elküldik a fiatal lányt a szigetről, mert a sátán is előszeretettel testesül meg szalmasárga hajú, formás fehérnépként, s bűnös utakra viszi az óvatlan férfiakat.
Aidant viszont nem érdekelték a balga szerzetesek intelmei, és örömmel volt együtt a lánnyal – már amikor ezt megtehette. Gyanakvó szempároktól, kíváncsi fülektől messze élték meg a mézédes szerelmet. Majdnem minden este, mikor a kolostor lakói csendes sétálgatással és elmélkedéssel búcsúztak a nappal utolsó sugaraitól, ők összeforrasztották fiatal testüket a szent sziget hűs rétjein, ott, ahol csak a természet hallotta, ahogy Marian halkan nyög Aidan szerelmétől. A lány a nagyanyjától tanult vajákos receptnek köszönhetően nem esett teherbe.
Marian saját akaratából jött Lindisfarne szigetére. Ha kérdezték, azt mondta, az Istenhez közeli élet reményében költözött a kolostorba, de nem ez volt az igazság. Tizenhat éves korában az apja hozzá akarta adni egy nála talán harminc évvel is öregebb kereskedőhöz, a család érdekeit szem előtt tartva. Marian inkább a szűzi életet választotta, mint az erőltetett nászt, és megszökött otthonról az első hajóval, mely a szigetre indult. Majdnem egyazon időben érkezett ő is, mint Aidan, és a magányos szüzek életét sem sokáig kellett élnie – szerelmük hamar kibontakozott.
A szent szigeten egy új, gyönyörű, ám bűnös és tiltott érzelem született kettejük találkozásakor. Kérdéses volt, meddig tűri még a Mennyei Atya, hogy újra és újra világi élvezettel mocskolják be felszentelt birodalmát.
* * *
Síri csend ülte meg a kolostor könyvtárát. Egyedül egy hófehér lúdtoll sercegése hallatszott a sárga papíron, és egy kövér, borotvált arcú szerzetes szuszogása. Rozoga írópadnál ült, polcokkal és poros könyvekkel körülvéve. Hosszú lángnyelv imbolygott a vaskos méhviasz gyertya fölött, mely ellátta a könyvmásoló barátot a munkájához szükséges fénnyel. Óvatos mozdulatokkal rótta a betűket a borjúbőr kötéses kódex lapjaira, és sűrűn mártogatta írószerszámát a faragott tintatartóba. Odakintről szélzúgás hallatszott, és a baromfik nyugtalanságukat jelezve heves kotkodácsolásba kezdtek. A kódexmásoló barát felemelte tekintetét a papírról, és hegyezni kezdte a fülét. Valami állat járhat odakint – gondolta. A szél süvítése nem hagyott alább, és a tyúkok is egyre idegesebben karattyoltak. Nem, biztos csak a szél zavarja őket – nyugtatgatta magát a szerzetes, és egykedvűen folytatta a munkáját. A könyvtár szűk ablakát záró zsalugáter hirtelen nagy csattanással kicsapódott, és a barát ijedtében beverte a térdét az írópadba, melynek eredményeként a tintatartó kiborult, és a fekete tinta ráfolyt a kódexre.
- Az Isten verje meg! – káromkodta el magát a barát, és gyorsan felpattant, hogy mentse a menthetőt.
- Ne olyan hangosan, Rimbert! – lépett be a vaskos tölgyfaajtón egy ősz hajú szerzetes. – És főleg ne ilyet! – tette hozzá bozontos szemöldökét összehúzva.
- Bocsánat, Harald… csak látod… kezdhetem elölről az egész kódex másolását! – panaszkodott a kövér barát, karjaival erősen gesztikulálva.
- Akkor az Úr akaratából elölről kezded. Így jár az, aki ijedős, és nem imádkozik eleget, hogy lelki megnyugvásra találjon. – az öreg hangja megrovó és gunyoros is volt egyszerre, de Rimbert túl mérges volt ahhoz, hogy felvegye a sértéseket.
- Honnan tudod, hogy megijedtem? – kérdezte.
- A folyosón hallottam, hogy a szél csapkodja a zsalugáteredet, s utána megütötte fülemet az éktelen szitkozódásod. – Harald leült az egyik könyvespolc mellé egy padra. – Ha nem lenne olyan tompa az elméd, magad is kitaláltad volna.
Rimbert halkan mormogott valamit, és egy ronggyal a kifolyt tintát kezdte feltörölni. Nem szerette a kolostor vezetőjét, ezt a Harald nevezetű vénembert. Mindig olyanokat mondott neki, hogy együgyű, tudatlan, ostoba, meg hasonlók, pedig ő, a nagy Rimbert volt az, aki a legszebb betűket és iniciálékat tudta festeni az egész szigeten. Mindenki kedves volt hozzá, csak ez az öreg nem.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Rimbert gyanakvóan. – Megint elszúrtam valamit?
- Te mindig elrontasz valamit. – sóhajtott fel az öreg, és szánakozva végigmérte az esetlenül takarító barátot. – Egyébként nem tartozom neked magyarázattal. Jöttem, mert úgy tartotta a kedvem.
Hallgattak. Rimbert nem értette, mit akarhat tőle Harald ilyen késői órában. Biztos nem olvasni jött, és nem is a zsalugáter hangja miatt nézett be a könyvtár poros termébe.
- Nem akarod becsukni az ablakot? – kérdezte Harald egykedvűen. – Még egy széllökés, és a papírokat is szedegetheted.
Rimbert szó nélkül letette a rongyot, és az ablakhoz lépett, hogy becsukja. Kinézett a kolostor udvarára, de csak mélysötét árnyakat látott, na meg a cselédek szobáiból kiszűrődő, vékony fénypászmákat, melyek kissé megvilágították az ablakok alatt hajlongó virágokat. Az égbolt felhős volt, s csak itt-ott lehetett feltekinteni a mennyei szférákban pislákoló csillagokra.
- Szoktál mostanában beszélgetni Aidannal? – Harald hangja kizökkentette a kövér barátot a bámészkodásból.
- Néha szoktam. Azt mondja, én vagyok itt a legjobb barátja. – mondta Rimbert büszkén, miután becsukta az ablakot. – Azt is szokta mondani, hogy én mindig meghallgatom őt, bármit is mond. De megígértem, hogy ezeket a dolgokat nem mondom el senkinek. – a pocakos barát leült az írópadja mögé, és onnan nézte a vén vezető kíváncsi tekintetét.
- Igen, Rimbert, ez nagyon szép dolog tőled. – Harald nyugodt, lágy hangon szólt, olyan hangon, mely bizalomgerjesztő és szimpatikus volt az együgyű barát számára. – De tudod… vannak a barátságnál sokkal fontosabb dolgok is.
- Például? – kérdezte Rimbert érdeklődve.
- Például az Úr szolgálata. Vagy a békés, állhatatos kolostori élet. És ezeket a dolgokat szabályok irányítják, és a szabályokat mindig be kell tartani.
- Nem értem…
- Aidan sajnos lehet, hogy megszeg egynéhány szabályt. Tudsz ilyenekről?
- Aidan nem csinál semmi olyat, ami tilos lenne! – Rimbert kissé megemelte a hangját, hogy barátja védelmére keljen.
- Rimbert, én nem akarom megbüntetni a fiút! Inkább csak meg akarom védeni attól, hogy az ördög megkörnyékezze. – Harald lassan beszélt, hogy a másik megnyugodjon. – El kell mondanod nekem, ha tudsz valamit arról, miért szoktak Mariannel egyszerre eltűnni esténként.
- Erről nem szokott beszélni…
Harald érezte, hogy a kódexmásoló nem hazudik. Aidannak több esze volt annál, mint hogy kifecsegjen bármi fontosat is ennek a szerencsétlennek. Sóhajtott egyet, és felállt.
- Jó volt veled beszélgetni, Rimbert. – az öreg kinyitotta a könyvtár ajtaját, és halkan kilépett rajta. Az együgyű barát hallotta iménti beszélgetőpartnere lépteit a folyosón, majd egy ajtó nyikorgását, és végül újra csend lett, s csak a lúdtoll sercegett egy új kódex első lapján.
* * *
Sötét fellegek takarták el a napot. Vízen úszó sárkányok közeledtek a sziget felé, és orrlyukaikból tüzet fújtak minden irányba. A tenger fortyogott alattuk, és égig érő hullámok csapdosták a sziget partjait. A sárkányok gyomrából szőke és vörös hajú óriások ugráltak ki, és hatalmas fejszéikkel úgy aprították fel a menekülő szerzeteseket, ahogy a tűzifát szokás. Hatalmas tüzeket, roppant máglyákat gyújtottak, melyeknek fekete füstje az egekig ért, és a viharos szél égett emberhús szagát vitte magával.
Aidan verítékezve riadt fel a rémálomból. Szíve veszett vadkanként dübörgött mellkasában, és kapkodva nyelte a levegőt. Körülnézett: cellája a megszokott, kopár összképet mutatta. A szobában csak egy egyszerű ágy, egy láda és egy íróasztal volt a lakótársa, melyeket most egyedül az ajtó alatt, a folyosóról beszűrődő, halovány fáklyafény világított meg. A szikár kőfalak hidegek voltak, mint egy temetői kripta falai – Aidan most is úgy érezte, mintha már régóta szenvedne bezárva, jéghideg magányban és tehetetlenségben. A rémálom emlékképei még mindig szemei előtt táncoltak, és emberi halálhörgéseket vélt kihallani torkában dobogó szíve gyorsritmusú tam-tamjából.
Nyugodtságot próbált magára erőltetni: mélyeket lélegzett, és megdörzsölte szemeit. Felállt, és kinyújtózott – elgémberedett hátán jólesően remegtek meg az izmok. Felhúzta lábbelijét, és halkan kinyitotta cellája ajtaját. A folyosó fényessége szinte elvakította a benti félhomály után, de szeme néhány pillanat alatt megszokta az új fényviszonyokat. Aidan halk léptekkel indult a könyvtár felé, s közben azon töprengett, vajon ébren találja-e még Rimbertet. Kedvelte a nem túl eszes, ám jó szándékú és segítőkész barátot. Ő legalább elfogadta olyannak, amilyen, és nem próbálta erőszakos módon megváltoztatni gondolatait. Igen, Rimbert azon kevés emberek közé tartozott, akikkel Aidan nyugodtan szót értett, és nem kellett attól tartania, hogy unalmas prédikációba torkollik beszélgetésük. Csendben haladt el a szerzetesek cellái előtt, mígnem elérkezett a könyvtár vaskos tölgyfaajtajáig. Nesztelenül nyitotta ki, majd lesett be a kis résen.
Rimbert álmatag főtartással ült az írópad fölött, kezében a penna eldőlt, és egyenletes szuszogása megrezegtette a fehér lúdtoll szálait.
- Ébredj, te mormota! – szólt Aidan az alvó barátnak, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Te… tessék? – Rimbert felemelte a fejét, és körbenézett. Miután az édes álom köde szertefoszlott, meglátta barátját és elmosolyodott. – Jó estét, Aidan. Vagy már reggel van?
- Nem, de már hamarosan pirkad, ha jól sejtem. Rémálom gyötört, és felébredtem. Reméltem, hogy még itt talállak. – a fiú leült a baráttal szemben egy padra.
- Csak nem félsz a celládban egyedül amiatt az álom miatt? – Rimbert gúnyos mosolyra húzta a száját. – Azt hittem, már kinőttél ebből a butaságból. Akarsz beszélni róla?
- Nem. És nem is az álmom miatt jöttem… csak úgy sétálni támadt kedvem, és gondoltam, meglátogatlak.
- De azért elmondod, mi volt az a szörnyű dolog, amit alvás közben láttál? – a kövér barát érdeklődve várta, hogy Aidan kifejtse lidércnyomásának részleteit.
- Csak egy szokásos álom volt. A kolostor elpusztult és mind meghaltunk. Ez amolyan visszatérő dolog, éjszakánként gyakran kísért ez a kép. – Aidan az öklére támasztotta az állát, és úgy nézett fel Rimbertre. – Nem érdekel különösebben.
- No, hát akkor engem sem. Majd elmúlnak a rémálmaid, ha megszereted végre a kolostort!
A fiú halkan felkacagott, ám hangjában több volt a keserűség, mint a vidámság.
- Szerintem sosem fogom megszeretni. Én nem vagyok idevaló, Rimbert. Nem illek közétek, és ezt a szerzetesek is tudják, csak félnek megmondani az apámnak! Nem vagyok itt boldog… olyan, mint egy börtön, hideg és élettelen. Utazni szeretnék, és nem akarok egy átkozott szigeten megöregedni!
- Én nagyon jól megvagyok itt. – Rimbert vállat vont, és körülnézett a könyvtárban. – Megvan minden, ami kellhet. Lehet enni, inni, sétálni az erdőben meg a parton, és közben még olvashatsz is, hiszen tele van érdekes kódexekkel ez a terem! Igaz, hogy nem értem mindegyiket, de másolás közben sokat tanulok. Te is másolhatnál, Aidan.
- Kevés lenne hozzá a türelmem. Látod ezt? – Aidan felemelte tenyerét, mely már így tizenöt éves korában is nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint a harmincat rég betöltött barát keze. – Ezek a kezek nem tollforgatásra valók! Kardot illene fognom, vagy legalább fejszét, és lóháton beutaznám a vidéket, hogy hírnevet és birtokot szerezzek, mint hajdan a nagyapám.
- De az apád más sorsot szánt neked, és te elfogattad. – Rimbert kezdte unni ezt a beszélgetést. Mindig ugyanaz: Aidan a sorsáról panaszkodott, ő pedig nyugtatgatta. De ha egyszer ez egy jóbarát dolga…
- Nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett, a fenébe is! – Aidan az öklével saját térdére csapott, és a tompa puffanás után pár szívdobbanásnyi ideig mindketten hallgatásba burkolóztak.
Még egy óra volt pirkadatig, s most már az éjszaka minden vadja pihenni tért, és vackában várta, hogy az első kakasok köszöntsék a felkelő napot. Végül Rimbert törte meg a csendet:
- Képzeld, naplemente után nem sokkal meglátogatott Harald! Nem tudom, miért jött… biztos csak beszélgetni akart.
Aidan önkéntelenül elmosolyodott, mert tudta, mennyire szerették a szerzetesek ugratni a balga barátot. Főleg a kolostor vezetője volt hozzá néha túl szigorú, és olykor súlyosan megrótta oktalansága miatt, mintha Rimbert tehetne arról, hogy az Úr agyafúrtság helyett hiszékenységgel és naívsággal ajándékozta meg.
- És miről beszélgettetek? – kérdezte Aidan, bár igazából nem volt rá túl kíváncsi.
- Rólad kérdezgetett.
- Rólam? – a fiú arcáról eltűnt a mosoly, és őszinte csodálkozással kérdezte: - Miről akart tudni?
- Tudod, fél, hogy bajba kerülsz, és megszeged a kolostor szabályait.
- Ugyan mivel?
- Gondolom, azzal, hogy sokat vagy Mariannel. Tudom, hogy csak barátok vagytok, de Harald attól tart, hogy szerelmesek lesztek egymásba.
Aidan felállt, és idegesen járkálni kezdett. Tudta, hogy az öreg nem nézi jó szemmel, hogy sok időt tölt a lány társaságában, s annak végképp nem örülne, ha kiderülne kettőjük viszonya. Ebben az esetben Mariant biztos elküldenék az első hajóval, és akkor nem látná többé viszont.
- Ez ostobaság. – nyugtatta meg Aidan a barátot. – De ha még így is történne, mit merne Harald tenni? Hallottam, a cselédektől, hogy fiatalabb korában bizony ő is követte a ruhákat mosó nőket a folyóhoz, és ott hempergett velük! Ahogy az összes többi képmutató barát is! Az vesse ránk az első követ…
- Ilyet ne mondj, kérlek! – Rimbert komoly arccal nézett a fiú szemébe. – Ez egy tiszta és szent hely, és soha sem lehet bemocskolni ilyen erkölcstelenséggel!
Aidan legszívesebben harsányan felnevetett volna, de inkább hagyta, hagy szajkózza félkegyelmű barátja azokat a mondatokat, melyeket a kétszínű szerzetesek tömtek a fejébe. Ő maga a légynek sem ártana, és szent meggyőződése, hogy az egyházi erkölcs szent és sérthetetlen.
A fiú tudta, hogy ezentúl jobban kell vigyázniuk, és kevesebbet kell mutatkoznia Mariannel a nyilvánosság előtt legalább addig, míg Harald gyanúja alább hagy. Mereven állt a könyvtár közepén, s azon gondolkozott, hogyan értesítse a lányt a veszélyről.
- Én most visszamegyek a cellámba, és alszom egy kicsit. – mondta végül Aidan, és a barát vállára tette a kezét. – Jobban tennéd, ha te is lefeküdnél egy kicsit. Nem tesz jót neked, hogy mindig ezt a poros levegőt lélegzed.
- Igazad lehet. – dünnyögte Rimbert, majd nehézkesen felállt, és az ajtó felé indult. Aidan követte, s megvárta, hogy barátja eltűnjön cellája ajtaja mögött, majd a cselédek szállása felé vette az irányt.
* * *
Marian ablaktábláján egy kavics koppant. A lány félálomból ébredve nyitotta ki szemeit, és mozdulatlanul nézte a vaksötétet. Hamarosan még egy koppanást hallott, s ekkor már biztos volt benne: Aidan valami őrültséget csinál. Felkelt, eligazgatta magán hálóköntösét, és kinyitotta a zsalugátert. Az ablaka kelet felé nézett, így láthatta, hogy a horizont lassan mélyfeketéből sötétkékre vált. A csillagok kezdtek eltünedezni, és egy rekedtes hangú kakas válaszolt a mezőkről érkező pacsirtadalra. Egy bokor mögött éles kontúrú árny mozgott – alighanem egy ember keze, aki neki integet. Marian nagyot sóhajtott, majd csendben kimászott az ablakon.
- Mit művelsz te itt? – kérdezte a vigyorgó Aidantól. – Én elhiszem, hogy rajongásod és szerelmed határtalan, de ez akkor is kockázatos!
- Neked is jó reggelt, kedvesem! – Aidan szája a füléig ért. – Igen, vágyam irántad oly forró, hogy vasat lehetne izzítani mellemen, de most nem azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Jobban kell vigyáznunk, mert Harald gyanakszik.
- Épp ezért nem kéne itt lenned most! Ha Harald gyanakszik, biztos megfigyelteti a cselédszállást is!
- Tudom, de ezt most kellett elmondanom! Egy hétig ne nagyon szóljunk egymáshoz, hátha ez elaltatja az öreg figyelmét. – Aidan nem gondolta volna, hogy ki tudja mondani ezeket a szavakat. Egy hét Marian szerelme nélkül rettenetesen hosszú idő volt számára ezen az istenverte helyen.
- Rendben. – mondta Marian rövid habozás után. – Mit gondolsz, meddig maradhat még titokban?
- Nem tudom. De én csak addig élek, amíg szerethetlek. Ha te nem lennél, már rég hagytam volna, hogy az óceán sós könnytengere magába fogadjon örökre. – Aidan megfogta a lány kezét, és ajkához emelte. – Csak egy hét…
- Attól tartok, egy kicsit több lesz! – Harald érces hangja villámként csapott közbe; váratlanul, és kegyetlenül.
- Hogy… - Marian nem tudott szólni a döbbenettől, ahogy az öreg előlépett az épület sarka mögül. Szíve vadul vert mellében, és nem tudta elhinni, hogy a vén szerzetes hallott mindent.
- Hogy kerülsz ide? – mondta ki Aidan azt a kérdést, mely szerelme torkán akadt. A fiú tekintete dühtől és kétségbeeséstől izzott, ám ezt a félhomályban Harald nem láthatta. Az öreg mosolyogva kezdett beszélni:
- Láttalak, amint bementél Rimberthez a könyvtárba. Mint ahogy valószínűleg a tudomásodra jutott, felőletek érdeklődtem nála. Sejtettem, hogy ezt neked elmondta, és mivel a fiatalok igen kiszámíthatóak, tudtam, mi lesz a következő lépésed: figyelmezteted a lányt, hogy sejtek valamit. Akár meg is várhattalak volna a folyosón, és amint kijöttél, követhettelek volna idáig, de fölösleges kockázat lett volna. Inkább bíztam megérzésemben, és elrejtőztem itt a fal mögött. – Harald önelégülten húzta ki görbe hátát, és szélesen elmosolyodott.
- És most mit tervezel? – kérdezte Marian gyanakvóan. – Tán ellenedre van, ha titokban szeretjük egymást?
- De még mennyire! – kiáltotta az öreg, és bozontos szemöldöke alatt szúrósan nézett a lányra. – Megígértem ennek a suhanc apjának, hogy szerzetest nevelek belőle, és ki hallott már szerelmes szerzetesről? Mi csak Isten iránt érezhetünk szerelmet.
- Képmutató! – kiáltotta Aidan dühösen.
- Talán az vagyok, de téged szentéletűnek kell neveljelek, fiam! A lányt feltesszük az első erre járó hajóra.
- Ezt nem teheted! – Aidan ökölbe szorította a kezét, és megindult Harald felé. Az öreg tudta, a fiú nem merné megütni, mégis önkéntelenül hátrált néhány lépést.
Ebben a pillanatban harang szólalt meg a kápolna tornyában. A korai időre való tekintettel csak valami fontos esemény miatt jelezhetett a toronyőr.
- Vitának nincs helye! – jelentette ki Harald. – A lány menni fog és kész. Most pedig megnézem, miért harangoznak. Majd szólok néhány testvérünknek, hogy figyeljenek titeket, és ne engedjenek egymás közelébe, amíg nem érkezik egy hajó.
* * *
- Vitorlákat látni északkelet felől, Harald. – tájékoztatta a kolostor vezetőjét a kistermetű, beesett arcú szerzetes, aki a harangtorony karbantartásával volt megbízva. – Felmásztam a toronyba, hogy megnézzem a napfelkeltét, és akkor láttam, hogy öt darab vitorla bukkan fel a látóhatár peremén.
- Ezért kondítottad meg a harangot? – kérdezte Harald.
- Igen… nem kellett volna? Semmi kétség, itt akarnak kikötni. Biztos ivóvízért jönnek, vagy a hajóik megrongálódtak egy viharban, és fára van szükségük.
- Igazad lehet. Mindenesetre az Úr küldte őket. Magukkal viszik a lányt.
- Milyen lányt?
- Mariant. Rájöttem, hogy Aidan szerelmes belé.
- És csak ezért kell száműzni a lányt a szigetről? – a barát kérdésére egy szúrós tekintet volt a felelet.
A hajók hátszéllel érkeztek, és meglepően gyorsan haladtak. Nemsokára a vitorlákon kívül már a hajótestet is látni lehetett. Furcsa, vörös orrdíszük volt, de ennek formáját még nem tudták kifigyelni a bámészkodó szerzetesek.
Az esemény hírére az összes szerzetes a kápolna elé gyülekezett, hogy meghallgassák a vezető utasításait. Az északkeletről fúvó hűvös szél viharfelhőket cipelt a hátán, és fenyegetően sodorta a sziget felé sötétlő terhét. A nap keleten már magasabbra hágott, és a felhők között átjutott sugarai meglovagolták az egyre jobban fodrozódó víztükröt. A barátok izgatottan toporogtak a kápolna hideg köveinek árnyékában, és a harmatos fű átáztatta csuhájuk alját, és csizmájuk talpát. Egyszerre két esemény rombolta szét töretlen nyugalmukat: esőfelhők és utazók is érkeznek.
- Reméljük, a hajósok hamarabb ideérnek, mint azok a fellegek! – próbálta túlharsogni Harald a fecsegő barátokat. – Ha partra szállnak, tárgyalni fogunk velük.
- De milyen népek ezek? – szólt közbe Rimbert, és a többiek halk mormogással jutalmazták a helyénvaló kérdést.
- Még nem tudjuk, Rimbert. Keletről jönnek, tehát lehet, hogy frankok.
- Egyáltalán nem olyan hajóik vannak… - jegyezte meg egy másik szerzetes.
- Nos, ha nem frankok, akkor más népek. De biztos, hogy békés utazók, és kereskedők. Készítsünk nekik hordóba friss ivóvizet, és néhány zsák lisztet is hozzatok a malom pincéjéből! Ha elered az eső, akkor néhányan lemegyünk a partra az üdvözlésükre, és valahogy megegyezünk a cserében. Ők elviszik a lányt a skót partokig, mi pedig adunk nekik friss élelmet, vizet, meg amire szükségük lehet.
A szerzetesek bambán néztek egymásra, majd Haraldra, hiszen nem értettek ebből semmit.
- Milyen lányt visznek el? – kérdezte Rimbert aggódva.
- Mariant. – válaszolt Harald kurtán. – Aidannal vétettek a kolostor rendszabálya ellen.
A vezető kijelentése értetlen mormogást váltott ki a tömegből. Igazából egyikük sem ismerte túlságosan a lányt, de elképzelhetőnek tartották, hogy bájaival könnyen elcsavarhatja a fiatal, óvatlan fiú szívét. Ebben az esetben megérthető Harald szigorú döntése.
- De ez biztos nem igaz, mert Aidan maga mondta nekem, hogy nem vétenek! – próbálta Rimbert védeni barátját.
- Akkor hazudott! – vágta rá az öreg. – Látjátok, testvéreim, a lány miatt még hazudott is nekünk a fiú. Mától fogva minden este a fiú lelkéért fogok imádkozni, hogy visszanyerje elvesztett tisztaságát.
- Mi is! – mondták még néhányan utána.
* * *
Marian a cselédszálláson várta, hogy történjen valami. Némán ült az ágyán, és hallgatta a lassan eleredő eső kopogását a zsalugáteren. Félénk könnycseppek gördültek végig a szép arcon, és hullottak a szürke cselédruhára. „A lányt feltesszük az első erre járó hajóra.” – zúgott a fülében még mindig a vénember mondata. Mérhetetlen keserűséget érzett a szívében, pedig mikor ide érkezett, úgy gondolta, ennél rosszabb már nem lehet az élete. Tévedett. A Mennyei Atya mindig fonhat a jelenleginél is feketébb szálakat életünk fonalába.
Mikor először tette a lábát Lindisfarne áldott földjére, nem is sejthette, hogy az igaz szerelemre itt fog rátalálni. A hosszú, esemény nélküli hónapok alatt megszerette a magányos fiút, s az is őt. És most hirtelen el kell válniuk. Aidan beláthatatlan ideig a sziget fogja marad, Mariant pedig kiszámíthatatlan hajósok gondjaira bízzák a barátok. A lány nem tudta eldönteni, melyikük kapta a nagyobb büntetést.
- Kislányom, hajók közelednek! – lépett be Marian szobájába egy vörös képű, pufók cseléd. – Harald úr utasított, hogy szóljak neked. Úgy látszik, máris menned kell, drágaságom. Csomagolj össze mielőbb!
- Időm sem lesz elbúcsúzni. – a mélykék szemek megteltek könnyekkel.
- A Jóisten akarata ez, gyermekem.
Marian a kezeibe temette arcát, és suttogva felelt:
- Nem, ez az ördög akarata!
A kövér cseléd némán állt egy ideig az ajtó mellett, majd becsukta maga mögött, és a folyosón várta, hogy a lány összeszedje magát.
* * *
Hűvös szél csapta Aidan arcába a bánatos égbolt könnyeit. A fiú merev arccal állt a domb tetején, és nézte a fehértaréjú hullámokon érkező hajókat, melyek egy hattyú kecsességével siklottak a sziget felé. Tehát ezért szólalt meg hajnalban a harang! Hogy lehet, hogy Harald átka ilyen hamar beteljesül? Honnan tudták ezek a hajósok, hogy pont most kell érkezniük, ha szét akarnak választani két fiatalt örökre? Aidan dühös volt. Dühös volt mindenre és mindenkire, dühös volt a világra és… igen, Istenre is. Ebben a pillanatban, mikor az esőben, merev arccal figyelte a könnyed vitorlásokat, közel állt ahhoz a lelki állapothoz, melyet eleddig sikerült elkerülnie. Kétségbeesés. Igen, ez volt az az érzés, melyet Aidan az Úr 793. esztendejének június havának nyolcadik napján érzett.
A hajók már csak félmérföldnyire voltak a sziget partjától. Úgy tűnt, az utazók nem bíznak a természet kiszámíthatatlan erőiben: lazítottak a vitorlákon, és hosszú evezőket eresztettek a hullámzó tengerbe, majd lassú, ám erőteljes és összehangolt csapásokkal lendítették előre hajóikat. A szél halk, ütemes dobszó hangjait sodorta Aidan felé. A szürke égbolt ontotta magából a hűvös esőt, és a fiú egyre jobban kezdett fázni. Egész teste remegett, ám ez nem volt fogható lelke reszketéséhez, melyet a bánat és a magány érzése okozott.
Aidan látta, hogy öt szerzetes a sík, kavicsokkal és fűvel borított tengerpart felé indult. Harald nem volt köztük; öreg volt már, és nem tett volna neki jót, ha a hideg esőben álldogál a tengerparton, várva, hogy az idegen hajósok végre kikössenek, és elmondják, miért is jöttek. Aidan nem lett volna meglepve, ha az utazók vezetője így szólna: „A Mennyei Atya küldött minket, hogy elvigyük Mariant, és Hallgerd úr fiát az örök magányba taszítsuk ezen az elátkozott szigeten.”. Ez nem volt túl valószínű, de Aidan úgy élte meg ezt a napot, mint egy lidércnyomást, és egy lidércnyomásba pompásan beleillene egy ilyen motívum is.
A hajósok közelebb értek a parthoz, és leengedték a horgonyt. Nem mertek közelebb menni a szigethez a magas hullámok miatt, s nem is ismerték a part közelében heverő, pengehátú zátonyokat. Aidan úgy döntött, leereszkedik a dombról, egészen a parti fövenyre, hogy onnan mérje fel a helyzetet. Gyors léptekkel indult lefelé a domb északi oldalán, vékony fatörzsekbe és kiálló gyökerekbe kapaszkodva, nehogy megcsússzon a sáros talajon. Az erdő csendes volt, s csak az eső kopogását lehetett hallani a mélyzöld leveleken. Aidan izgatott volt. Ahogy lefelé sietett a domboldalon, egy új remény fészkelte be magát lelkébe – talán ő is elszökhet. Ha nem tartják szemmel, ha a szerzetesek túlontúl el lesznek foglalva az üzleteléssel és egyezkedéssel… ő megszökik. Talán sikerül elkötnie egy halászcsónakot, és azzal kievez csendben és észrevétlenül az idegen hajókhoz, melyek alighanem Mariant is el fogják vinni. Arra nem gondolt, hogy mi lesz utána, ha esetleg megtalálják. Talán eladják szolgának, talán a tengerbe dobják, de Aidan azzal a sorssal is meg lett volna elégedve, csak ne kelljen a szigeten maradnia, és még egy kis időt a szerelme közelségében tölthessen.
Mire leért a dombról, karja és lábai sártól voltak mocskosak, s csuhája is kiszakadt több helyen a nagy sietségben. A parttól már csak egy kis szántóföld választotta el, melyen keresztül egy csendes patak folydogált. Futva indult meg a szekérúton, átkelt a fából eszkábált hídon, és kelet felé fordult, a tengerhez vezető útra. Először a barna csuhás szerzeteseket vette észre, kik mereven álltak, a hajókat bámulva, egymás mellett mind az öten, mint egy elfuserált szoborcsoport. A hajóknak csak a körvonalai látszódtak a sűrű esőben, de egy-egy kürtszó, és néhány kiáltás elárulta: a partraszálláshoz készülődnek.
Aidan lassított a léptein, és csendben közeledett a szerzetesek felé. Csizmája arasznyi mélyre süppedt az út sarába. A férfiak halkan beszélgettek, de szavaikat a fiú nem értette; hangjuk elvegyült a vízcseppek kopogásában és az óceán felől jövő kiáltásokban.
- Siethetnének… kezdek fázni. – vacogta egy apróbb termetű barát, s megrázta vállig érő, csatakos haját.
- Már leeresztették a csónakokat: nincs sok hátra. Ha ideérnek mindannyian karlendítéssel üdvözöljük őket, és megkérdezzük, beszélnek-e latinul vagy valamilyen szász nyelven. – rendelkezett egy középkorú, szakállas szerzetes, aki már többször tárgyalt idegen hajósokkal. Hangja nyugodt volt, ám bozontos szemöldöke alól bizonytalan tekintet fürkészte a partot. Soha életében nem látott még ilyen kecses, sárkányfejes hajókat, és nem hallott ehhez hasonló kürtöket. Nyugtalanította, hogy az utazók északkelet felől jöttek. Az arrafelé elterülő partok pogány népek hazája volt, olyan népeké, melyekről a keresztény világ tudomást sem akart venni. Rémmesék keringtek a nép ajkain vad, hatalmas emberekről, kik élve nyúzzák meg ellenségeiket, és tövestől tépik ki a százéves fenyőket, vagy éppen két tenyerük között morzsolják szét a roppant sziklákat. Ezek az utazók viszont pompás hajókkal jöttek, melyeknek megépítéséhez nem kevés szakértelem, fegyelem és összetartás kellett. Nem, ilyen hajókat barbár pogányok nem képesek építeni, annyi szent!
Aidan némán álldogált a szerzetesek mögött néhány lépésnyire. Semmi szüksége nem volt arra, hogy újból kioktassák, amiért a vendégek üdvözlésére küldött barátokat megzavarta, így inkább egy sziklacsoport mögé telepedett le, s onnan várta, hogy történjen valami. Háta mögött hatvan-hetven lépésnyire az erdő fürdött a nyári esőben.
- Itt vannak. – suttogta társainak a fázós barát, és idegesen simította ki egyik hajtincsét a szeméből.
Tágas csónakok siklottak Lindisfarne szigetének partjára. Aidan másfél tucatot számolt össze, de mintha dél felé is látott volna vízen sikló alakokat – alighanem ott is partra szállt néhány csónaknyi ember. Szálfa termetű, szakállas alakok vetették meg lábukat a kavicsos talajon. Hajuk színe vörös, szőke, avagy ezeknek kombinációja volt. Némelyeknek sisak fedte a fejét, melyekre barmok tülkét erősítették két oldalt. Öltözetük posztó ingből és nadrágból, szegecselt tunikából és északi állatok prémjéből állt, melyet átvetettek széles vállaikon.
- Ezek harcosok! – kiáltotta idegesen egy szerzetes, és önkéntelenül tett két lépést hátra.
- Maradj a helyeden! Nem fognak bántani. – szakállas testvére maga sem hitte el iménti kijelentését, mégis bízott… és hitt. Szája mögül a Miatyánk néma szavai törtek elő.
Mindegyik csónakból tíz ember szállt partra. A barátok egy diplomatát vagy papot sem láttak közöttük, mindannyian harcosnak öltözött tengerészek voltak. Miután az összes csónak kiürült, majd’ százötven messzi földről jött katona indult lassú léptekkel Lindisfarne keresztény szerzetesei felé. Lépteik dobogása túlharsogta a kövér esőcseppek kopogását a sziklákon és fém vértek és fegyverek csörgése kísérte a roppant csizmák tamtam-ját. Aidan körbenézett; biztos akart lenni benne, hogy rejtekhelye tökéletes, és a jövevények nem fogják észrevenni, amíg ő azt nem akarja. Terve, hogy egy csónakkal kievez a hajókhoz meghiúsult, mikor tudatosult benne, hogy ezekkel a hatalmas lélekvesztőkkel egymaga nem boldogulhat.
A hajósok üdvözlésére küldött szerzetesek néhány tétova lépést tettek előre, majd megálltak, és köszöntésre emelték jobbjaikat. Az idegenek soraiból egy kiáltás hallatszott ismeretlen nyelven, majd az embertömeg egyszerre megállt, és három harcos lépett elő közülük. Öltözetük díszesebb és gazdagabb volt, mint a többieké – alighanem valamiféle urak vagy vezetők lehettek. Nyugodt léptekkel tették meg a mintegy negyven lépésnyi távolságot, mely köztük és a szerzetesek között volt.
- Üdvözlünk titeket Lindisfarne szigetén. Miben lehetünk szolgálatotokra, jó utazók? – kérdezte a szakállas barát latin nyelven.
A három harcos közül csak egynek a tekintetén lehetett látni, hogy értette a hozzájuk intézett beszédet. Ő a középen álló, őszülő férfi felé fordult, és ismeretlen szavakon szólt hozzá, melynek hanghordozását és ritmusát a barátok felettébb furcsának találták. Az őszes férfi elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. Csend következett. Eme néhány szívdobbanásnyi idő alatt a barátok úgy érezték, éveket öregednek, és lelküket a félelem és a kétely démonai marcangolják. Végül a harcosok főnökének szürke és átható tekintete a szakállas barátra szegeződött. Az öreg újfent elmosolyodott, és leemelte a hátára erősített csatafejszéjét.
* * *
Harald egyre izgatottabban várta, hogy az utazók üdvözlésére küldött szerzetesek visszaérjenek. Úgy számította, hogy a négy-öt hajó legénységének elég lehet egy tucat hordónyi tiszta ivóvíz, valamint néhány zsák liszt, hogy Skócia partjaihoz kényelmesen eljussanak. Biztos volt benne, hogy amíg ki nem tisztul az idő, nem fogják az idegenek elhagyni a szigetet, úgyhogy gondoskodnia kellett a kapitányaik és uraik méltó megvendégeléséről is. Erre a célra a kolostor ebédlőjét díszíttette fel faliszőnyegekkel és értékes gyertyatartókkal, melyeket csak magas rangú vendég érkezésekor szoktak elővenni rejtekhelyeikről.
A nap már magasan járt az égen, de csak itt-ott tudott a sötét esőfellegek mögül előbújni, hogy fényével ragyogásba borítsa az ázott szigetet. Marian a cselédszállás teraszán állt, és az égboltot figyelte. Arca merev volt, s csak kék szeme tükrözött mérhetetlen bánatot. Nem sírt immár; kezdett beletörődni elkerülhetetlen sorsába, és minden gondolatát az kötötte le hogyan is kellene elbúcsúznia Aidantól. De hogyan is búcsúzhatna el szerelmétől? Milyen szavakkal lehet egy több hónapja lángoló szerelmet lezárni, eltemetni, hogy az emlékek és maga a búcsúzás ne fájjanak annyira? A lány titokban még mindig egy csodára várt. A remény nem halt ki teljesen a szívéből, hiszen ezen a szigeten a remény tartja életben azokat, akik nem éreznek végtelen szerelmet Isten iránt, és nem akarják egész életüket Úrnak szentelni. Marian még reménykedett benne, hogy valami még közbejöhet… talán Isten egyik angyala leszáll közéjük, hogy megbocsássa bűneiket, és talán áldását is adja, hogy mindketten a szigeten maradhassanak… vagy együtt mehessenek egy jobb helyre.
A lány lépteket hallott, és megfordult.
Egy pufók cseléd biztatóan a vállára tette a kezét.
- Bátorság, gyermekem! Isten színe előtt megvigasztalódnak a szenvedő lelkek, és örök boldogság vár rájuk a Mennyek Országában.
- Igen, igazad lehet. – sóhajtott Marian, és a piros arcú cseléd szemébe nézett – De én a földön is boldog akartam lenni. És ezért kell szenvednem a halálomig? Nem lehetünk hát boldogok éltünkben… és aztán? Ki tudja, igaz-e mindaz, amit most elmondtál, és amit neked elmondtak, és amit a Biblia elmond mindnyájunknak?
A lány hangja egyre ingerültebbé vált, s egyre hevesebben beszélt; a kövér cseléd megijedt.
- Na de miket beszélsz, lányom! – kiáltotta tágra nyílt szemekkel, és keresztet vetett. – Úgy látom, ez a világi, bűnös boldogság elszakított a hitedtől is! Talán nincs is több hely számodra ezen a szigeten…
- Ha Aidan nem lett volna nekem, már rég itt hagytam volna ezt a nyomasztó helyet.
Marian hátat fordított a cselédnek, és a terasz korlátjára támaszkodott. Az égre tekintett, és a bánattól elhomályosult zafír szeméből egy könnycsepp gördült le hófehér arcán.
- Hát most itt hagyhatod Lindisfarné-t, kívánságod szerint! – a cseléd hangjából csöpögött a megvető gúny. Néhány szívdobbanásnyi ideig még ott állt Marian mögött, és titokban csodálta a lány bátorságát, ám végül sarkon fordult, és szidalmakat mormogva elsietett.
A lány ismét egyedül maradt a gondolataival. Szinte látta maga előtt, ahogy hajója távolodik a gyűlölt, s egyben imádott szigettől, és látta Aidan alakját, amint az egyik magaslat peremén integet neki – majd leveti magát a mélybe. Igen, talán Marian attól félt a legjobban, hogy a fiú nem lesz képes elviselni a magányt, és véget vet az életének, vagy esetleg megőrül, netán maga is olyanná válik, mint az együgyű Rimbert – naphosszat csak a könyvtárszobában ül, magában beszél, és kódexeket másol.
Mariannek nem volt ideje, hogy elmerüljön gondolatainak tengerében, és hogy bánata óceánján hánykolódjon… kiáltásokat hallott az erdő felől. A szél idegen szavakat repített a hátán, és a lány megdermedve hallgatózott. Léptek zaja is elérte a fülét… vaskos, nehéz lépteké. És fegyverek csörgése. Lelkes kurjantások, mély férfitorkokból. És közeledtek. Alighanem leendő társai, akikkel együtt fog hajózni az ismeretlenbe. Alighanem leendő gazdái, akiket rabszolgaként fog szolgálni. Minden bizonnyal közöttük van az az ember is, akinek majdan az ágyasa lesz. Talán ott van, akinek a gyermekét a szíve alatt fogja hordani. A lányra ilyen vad gondolatok törtek rá hirtelen, de ezek a gondolatok rózsaszín leányálmoknak tűntek, miután a fegyveres, szakállas, hatalmas férfiak előtűntek az erdei ösvényről, és rikoltozva a kolostor épületének rontottak.
* * *
Harald nem hitt a szemének. Egy ördögi banda… nem, egy démoni sereg támadt a békés kolostorára! Eddig még sohasem történt ehhez fogható csapás, hiszen a keresztény világ számára Lindisfarne szigete szent hely volt. Ám ezeknek a vadembereknek csupán egy kőből épült kincsestár, egy arany- és rabszolgalelőhely.
A barbárok elérték a terményraktárt, és 15-20 tagbaszakadt férfi meg is kezdte a gabona zsákokban történő elhordását, míg társaik fegyvereiket lóbálva a kincseket ígérő kolostornak rontottak. Harald a harangtorony mellett állt, de a támadó horda elől futásnak eredt. Kilenc szerzetes rontott ki a plébánia ajtaján, és imára kulcsolt kézzel siettek az óriások elé. Hármójuk feje vért fröcskölve hullott a sáros földre, egy barátnak a lábait csonkolta vörös hajú ellenségének roppant pallosa. Egy szerzetesnek a mellkasában állt meg egy súlyos csatabárd. Kilencből négy élte túl az első találkozást, de őket is letiporták a földre, és kezüket-lábukat összekötözve maguk után vonszolták a barbárok. Esélyük sem volt, hogy megvédjék magukat a harcosokkal szemben, így hát imádkozni próbáltak. De ez sem sikerült most nekik. A pánik sötét féregként mélyen befúrta magát a szívükbe, és csak jajgatni és átkozódni tudtak, de ezen a hatalmas férfiak csak mély, öblös hangjukon kacagtak. Ezalatt a támadók többsége elérte a kolostor szent épületét, és nagy erővel berúgták az ódon tölgyfaajtót. Az oltár előtt hat szerzetes térdepelt, és buzgón imádkoztak, ám Isten láthatóan nem segített nekik – a barbárok hármójukat megölték, és három barátot foglyul ejtettek. Az oltáron lévő díszes gyertyatartókat és kelyheket zsákokba hajigálták, s a két méter magas faragott fenyőfa feszületet rádőltötték az oltárra. Két barbár nagyot kurjantott, mikor észrevették a vasreteszekkel bezárt vastag fenyőajtót, mely az altemplomba vezetett. A reteszek csak kis ideig tudtak ellenállni a szálfatermetű óriásoknak – egy harci kalapács ütésétől recsegve engedtek, az ajtó nagy puffanással bedőlt. Kis idő múlva vigyorgó, szakállas rablók jöttek ki az altemplomból, értékes kegytárgyakat szorongatva karjaik között. Hatalmas ricsaj közepette a barbárok módszeresen szétverték a templom fa bútorzatát, majd néhány flaska olajjal körbelocsolták és felgyújtották Isten házát. Kint állva, vigyorogva nézték a pokol lángjait, amint kicsapnak a templom szűk ablakain, és bekormozzák a szent falakat. A tető recsegve-ropogva beszakadt, a nyugati fal hatalmas robajjal összeomlott, s néhány gerenda rádőlt a cselédszállásra, melyből hangos sikolyok, és kacagás hallatszott. A barbárok erőszakot követtek el szinte az összes cseléden, majd elvágták a torkukat vagy – gondolva a jövőre – megkötözve, mezítelenül a vállukra vették a szebb és fiatalabb nőket, és a hajókhoz cipelték őket.
Marian nem volt köztük.
A lány idejében elmenekült, hiszen hallott már meséket a vad északi emberekről, akik éppen ebben az időben kezdtek ébredezni jéggel borított hazájukban. Állítólag vikingeknek nevezték magukat. Hogy mit jelentett a név, azt senki sem tudta, ám nem is érdekelte az embereket. Legalább annyiszor lehetett hallani a viking szót egy keresztény szájából, mint mondjuk Belzebúb, vagy Lucifer nevét.
Marian a domb felé menekült, oda, ahol Aidannal szoktak együtt lenni. Nem tudta, miért pont oda fut, hiszen a dombról nem vezet másfelé út, csak vissza a kolostorhoz. Ott nem rejtőzhet el, és a barbárok minden bizonnyal megtalálják. Mégis úgy érezte, biztonságban lesz. Talán azt remélte, hogy ott lesz Aidan is, és vele együtt valahogy elszökhet ezek elől a vademberek elől… hiszen ketten együtt sokkal erősebbek… és talán Isten is segít nekik… vagy ha ő nem, hát majd a Sátán! Vagy bármi, ami nem tekinti bűnnek a szerelmet!
* * *
Aidan látta, ahogy az utazók üdvözlésére küldött szerzetesek egyenként esnek áldozatul a barbárok pengéinek. Rejtekhelyéről végignézte, ahogy az idegenek megindulnak a kolostor felé, és tudta, hogy véres órák következnek. Ezt látta hát az álmában, ezt akarta megüzenni neki a Túlvilág!
A tehetetlenség dühe szinte szétrobbantotta.
Körülnézett – mögötte erdő, szembe vele a part, a csónakokkal, és a parttól nem messze, az óceánon táncoló hajók. Eszébe jutott a terve. Talán mégis elköthetne egy csónakot, és nagy nehezen eljuthatna benne az egyik hajóhoz. Ott elbújhatna, míg ki nem kötnek valahol. Ha viszont észreveszik… Vagy megölik, vagy rabszolgának megtartják. Nem, inkább most jöjjön a biztos halál, mint később a bizonytalan!
Futva indult meg a kolostor felé. Az erdő vadcsapásain rohant végig, nem merészkedett ki a nyitott ösvényre – ott talán még idő előtt megölhetik, és nem láthatja utoljára Mariant! És nem köpheti le még egyszer Lindisfarne kolostorát, és Haraldot… Igaz, az öreg talán már nem is él – gondolta Aidan. Ez a gondolat megmagyarázhatatlan kielégüléssel töltötte el, és ezen ő maga is meglepődött. Ilyen sötét, bűnös gondolatok szennyezik be a lelkét? Elcsodálkozott saját romlottságán. Ezek szerint tényleg elfuserált döntés volt, hogy az apja pont őt akarta papnak adni, hiszen ilyen bűnös gondolatokkal csupán a Kárhozat papja lehetett volna.
A fiút tovább futott, szíve kalapált, a tokra kiszáradt, a szeme előtt a világ elsötétült, és groteszk másává vált önmagának. Halványan látta maga előtt apja kastélyát, melyben testvéreivel együtt felnevelkedett – ocsmány és gyűlöletes viskónak tűnt most neki. Látta Lindisfarne békés szigetét, mely otthont adott neki hónapokon át – lángoló pokol, semmi több! Látta magát a kolostort, a harangtornyot, a virágzó kerteket és a békésen legelésző juhokat – Lucifer kínzókamrája. És látta Mariant, szőke haját, zafír szemeit, karcsú alakját, kedves mosolyát – a mennyekből leszállt angyalnak tűnt most neki, szépsége fényesebben tündökölt a napnál is, és hangja mint egy angyali kórus szózata… Igen, már csak miatta van életben. És ha teheti, megmenti, ha kell, a saját élete árán. Aidan elszánt volt, és olyan bátorság lobogott a szívében, amit csak egy, a férfikor hajnalát élő fiú mondhat magáénak.
Aidan nehezen szedte a levegőt, mire kiért az erdőből. A füstöt és az égett emberhús bűzét már messziről érezte, de a látvány így is sokkoló volt számára. Szakállas, vassisakos barbárok futkostak a lángoló épületek között, némelyiknek egy zsák, egy bárány, vagy egy-két asszony volt a vállán. A földet a legtöbb helyen förtelmes halált halt szerzetesek holttestei borították, vagy épp most vívták elkeseredett haláltusájukat.
A fiú Mariant kereste a szemével, de nem látta sehol. A cselédszállásra nézett, mely már romokban hevert, és csak a vastagabb gerendái parázslottak. Ugye nem halt meg? – kérdezte magában Aidan, de ő sem tudta, hogy kihez intézte a kérdését. Istenhez? Nem, ő lenne az utolsó, akihez szólna.
Úgy döntött, jobb lesz még takarásban maradni, legalább addig, míg rá nem jön, hogy szerelme él-e még. Próbálta kitalálni, hol lehet most a lány… Ha elmenekült biztos az erdőbe ment, mert ott a legkisebb a valószínűsége, hogy ráakadhatnak. Ott viszont Aidan sem találhat rá. Talán maga sem tudta, miért, a fiú a zöld domb felé indult a fák rejtekében, nagy ívben elkerülve a kolostort körülvevő nyílt terepet. Talán a dombon megtalálja a lányt, vagy ha mégsem, ott fog meghalni. Jobb helyet amúgy sem találhatna a halálra, mint azt, ahol élete legszebb perceit töltötte.
* * *
Marian tétován állt a domb tetején. Fölötte a szürke égbolt – újabb esőfelhők jelentek meg az égen, a napot teljesen eltakarva – alatta pedig a távolban zúgott a tenger. A sziget most már csendes volt, a barbárok mindenkit megöltek vagy a hajóikra vonszoltak. A lány azt hitte, csak ő maradt életben, bár még bízott benne, hogy Aidan is átvészelte a támadást. Marian nem is sejtette, hogy az egyik bokorban Harald lapul, és minden mozdulatát figyeli. Az öreg is a dombra menekült, mert gondolta, hogy erre a vademberek sem jönnek, mivel úgysem találnak semmit, csak füvet, na meg pazar kilátást.
Rosszul számított.
Öt fegyveres barbár caplatott felfelé a domboldalon a kolostor felől. Ruházatukon a leölt szerzetesek és cselédek vére vöröslött, szemük a harc tüzében égett, és a fosztogatás mámorától vigyorogtak. Az őszes hajú vezér, és két kísérője haladtak elől, egyszerű ruházatú harcos társaik pedig követték őket. A vezér minden bizonnyal meg akarta szemlélni ilyen magasról is pusztításának eredményét.
Marian rémülten figyelte a közeledő embereket. Most már nem volt kétsége: itt a dombon fog meghalni. Igen, meg fog halni, mert nem fogja engedni, hogy a barbár vademberek magukkal vigyék, vagy esetleg itt helyben a kedvüket töltsék rajta.
Az öreg vezér balján haladó harcos vette észre először a domb tetején álló lányt. Marian ereiben megfagyott a vér, mikor látta, hogy a többi tekintet is rá szegeződik, és a férfiak gyorsabb léptekkel, mosolyogva indulnak meg felé. Harald bentebb húzódott a bokorban, és várta, hogy mi fog történni. Marian hátrált néhány lépést, és felkészült rá, hogy levesse magát a domb meredekebbik oldalán, ahonnan legurulva biztosan halálra zúzná magát a kiálló sziklákon és a gyéren növő fák törzsein. Hirtelen azonban meglátta Aidant a férfiak mögött. A fiú is észrevette a lányt, és csendben osont a harcosok mögött. Úgy érezte, szembe tud szállni öt hatalmas óriással is a szerelméért, mert tudta, hogy ha nem lép közbe, a lányt megerőszakolják, megölik vagy magukkal viszik. Felvett egy vastagabb ágat a földről, és eltervezte a támadását: a két hátul haladó harcos között előreugrik, és hatalmas ütést mér az öreg fejére, akinek remélhetőleg betörik a koponyája, mivel nem viselt sisakot. A többiek ennek láttára biztosan megzavarodnak, és ezalatt ketten el tudnak menekülni. Ez volt hát Aidan terve, mely oly nagyszerűnek tűnt számára abban a pillanatban… ám nem sikerült kiviteleznie. Futva indult a vezér felé, és az egyik harcos meghallotta a fiú lépteit. A barbár alkarjával iszonyatos ütést mért a rohamozó fiú mellkasára, amitől Aidan hanyatt vágódott, és levegőért kapkodott. A harcosok mind megfordultak, és ki nevetve, ki szitkozódva nézett a pórul járt Aidanra. Az egyik férfi a vállánál fogva felrántotta a földről, és egy kést szegezett a torkához. Marian szíve oly hevesen dobogott, hogy azt hitte, nyomban elájul. A szeme láttára fogják a szerelme torkát elvágni, ő pedig nem tehet semmit… azaz talán mégis. Ha sikerül elvonnia a figyelmüket a fiúról, Aidan talán elszökhet. A lány sebesen vetkőzni kezdett; először levetette szürke vászonköntösét, majd alsóruháját, s végül cipőit is lerúgta a lábáról. Így állt a füves dombon, meztelenül, mint egy pogány szobor. Szőke hajába belekapott a szél, fehér bőre márványként csillogott. És ebben a pillanatban a nap sugarai utat törtek maguknak a felhők között, földöntúli ragyogásba burkolva a lány testét. A barbárok ezt meglátták, és szájukat tátva álltak a domboldalon, szinte mozdulatlanul, csak egyikük kezében rángatózott Aidan dühében. Marian látványa szemmel láthatóan megbabonázta őket. A harcos, aki a fiút tartotta, robosztus öklével leütötte Aidant, aki eszméletét vesztve rogyott a nyirkos fűre. A barbárok elindultak a lány felé, szemüket le nem véve róla. Marian teste továbbra is márványként ragyogott a napsütésben, szőke fürtjei arany fonalakként táncoltak a szélben. Olyan arányos idomai voltak, olyan dús keble és olyan fenséges tartása, akár egy istennőnek. Ahogy a harcosok tíz-tizenöt lépésnyire megközelítették, térdre borultak előtte, és ismeretlen nyelven valamiféle imát kezdtek kántálni. Talán Marian hasonlított valamelyik pogány istennőjükre, vagy azt hitték, a lány egy valkűr, aki megjutalmazza a harcosokat a dicső csata után… nem tudni. Mindenesetre a lány terve bevált, hiszen a férfiak mosolyogva és vidáman felálltak, sarkon fordultak, és lefelé indultak a dombon, még néhányszor visszanézve istennőjükre. Mikor már látóhatáron kívül értek, Marian összeroskadt és elájult. Sok volt ez neki, nem bírta tovább a félelmet, és az izgalmakat. Harald természetesen az egészet látta.
* * *
Aidan kábultan, sajgó fejjel ébredt az egyik épen maradt raktárban. Biztos idehoztak a barátok, miután elmentek a rablók – gondolta. Tehát többen is túlélték! Talán Marian is! A remény új erőt öntött belé, és gyorsan felállt. A hirtelen rátört szédülést gyorsan leküzdötte, és izgatottan lépett ki a raktárból. A kolostor romjai előtt épp egy kisebb máglyát építettek a szerzetesek. Köztük volt az együgyű barát, Rimbert is. Hát ő is túlélte! – Aidan elmosolyodott.
Közelebb érve látta, hogy a máglya közepén egy oszlopot helyeztek el… ilyet csak akkor szoktak építeni, ha valakit máglyahalálra ítélnek.
- Mi folyik itt? – lépett Aidan Rimberthez, és tekintete választ követelt.
- Harald parancsára megégetjük a boszorkányt.
Az ostoba barát hangja olyan nyugodt, olyan semmitmondó volt, hogy Aidan legszívesebben Rimbertet kötözte volna a máglyára.
- Milyen boszorkányt? – a fiú szinte ordított, mert valami megmagyarázhatatlan balsejtelem férkőzött a szívébe, ám a barát továbbra is a nyugodt, beletörődő hanggal válaszolt:
- A boszorkányt, aki a te fejedet is elcsavarta. Harald szerint ő hozta ránk a pokol seregét.
Aidannak hirtelen a fejébe tódult a vér, és keze ökölbe szorult. Tehát él a szerelme, és most meg akarják égetni!
- Harald!! – a fiú úgy teli torokkal kiáltotta az öreg nevét, arca elvörösödött, és a tekintete úgy lángolt, mint egy tébolyulté.
- Itt vagyok!
Az öreg egy farönkön ült, és maga elé bámult. Szemmel láthatóan nem esett baja a támadás alatt.
- Miért akarod megölni Mariant?
- Te nem láttad, fiam, de a lány maga az ördög! Azt hitte, nem vagyok ott, de láttam! Láttam, Aidan, ahogy a kedvesed pogány szuka módjára levetkőzik a démonok előtt, és azok térdre borulnak előtte, majd felállnak, és távoznak! Elhagyták a szigetet, és elvittek mindent, amink csak volt. Sokan meghaltak, sokakat elraboltak, és ez mind csak Marian akaratából! Ő hívta ide az ördögöket, mert lepaktált a sátánnal!
- Ez nem igaz! – mondta Aidan dühösen. – Ahogy hallom, ő vette rá a barbárokat, hogy távozzanak, tehát megmentett mindnyájunkat.
- Aki ördögnek parancsol, az a sátán. Vagy legalábbis a sátán szövetségese. És mint ilyennek, pusztulnia kell! Hozzátok a lányt!
Két szerzetes előráncigálta a félig még mindig öntudatlan lányt a cselédszállás romjai mögül. Fehér ruhát adtak rá, amilyet a boszorkányok viselnek, mielőtt megégetik őket. Aidan dühösen megindult a két barát felé, akik a vesztőhelyre cipelték kedvesét.
- Fogjátok meg! – dörgött Harald hangja, és a fiúra mutatott. Három szerzetes ugrott Aidan után, és lefogták. – Nézze csak végig, ahogy szénné ég a boszorkány szerelme! Hátha ezzel elűzzük a lelkéből a rontást, amit ez az átokfajzat leány plántált bele.
- Legyetek átkozottak! – kiáltotta Aidan, és féktelen dühében alig tudták hárman visszafogni.
Mariant felvitték a máglyára, és a még mindig félájult lányt szorosan az oszlophoz kötözték. Két szerzetes olajjal locsolta le a fahasábokat, Harald pedig egy szentírást és egy keresztet vett a kezébe.
- Gyújtsátok meg! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
A barátok engedelmeskedtek.
A máglya lángra lobbant, Marian pedig az égő olaj bűzétől felébredt. Csak egy sikoly hagyta el rózsás ajkait, mikor tudatosult benne, hol is van. Szemével Aidant kereste.
- Neee!! – kiáltotta Aidan, és úgy rángatózott a szerzetesek kezében, hogy alig bírták tartani.
- Szeretlek.
Marian a fiúra mosolygott, majd a felcsapó lángok és a hőtől hullámzó levegő eltakarta a lány szenvedését. Harald önelégült mosollyal tartotta a máglya felé a keresztet, s közben a Bibliából olvasott.
Aidan tébolyult dühe végre eredményt ért el: kiszabadult a barátok szorításából. Első gondolata az volt, hogy kiszabadítja Mariant a lángok közül, ám ez már lehetetlen volt – a lány biztos nem élné túl az égési sérüléseket. Másodjára Haraldra gondolt… meg akarta ölni. Ám ezzel mit érne el? Szerelme úgyis meghal, és ő egyedül fog tovább raboskodni ezen a szigeten, alighanem egy rideg cellában, ahova bezárják a gyilkosság miatt. Harmadik gondolatát találta a legjobbnak. Marianért nem tehet már semmit, hacsak azt nem, hogy a karjaiban hal meg… igen, egymást ölelve.
A fiú néhány szökkenéssel felugrott a lángoló máglyára, és szorosan átölelte kedvesét. Még utoljára érezte a lány közelségét, szívének egy dobbanását, mielőtt a lángok az utolsó gondolatukat is elemésztették.
Hogy mi volt az utolsó gondolatuk?
Végre együtt elhagyják Lindisfarne szigetét.
A lenyugvó Nap vörösre festette a nyugati horizontot. A tenger tompán visszatükrözte a vérző égbolt képét, s a látóhatár peremén vörös-arany izzásban találkozott vele. Enyhe szél fodrozta a víztükröt, és dél felé tolta a lomhán mozgó, apró felhőket. Keleten már fel-feltünedeztek a korán kelő csillagok, és álmos pislogásukkal intettek búcsút nyugaton vöröslő testvérüknek.
Lindisfarne szigete apró, zöld békaként kuporgott az alkonyati pompába öltözött égbolt alatt, alig ötven mérföldnyire északkeletre Kaledónia partjaitól. A hullámok habos csillogással ostromolták az északi oldalát, míg a lenyugvó Nap az utolsó sugaraival végigsimogatta az erdőket, mezőket és a százötven éves kolostort.
Pislákoló fények gyulladtak az épületek ablakaiban. A kápolna tornyában rekedt hangú harang szólalt meg, és lassú, monoton dallama átjárta a csendes sziget minden részét.
Egy zöld, buja fövennyel borított dombon, mely az északnyugati part mellett emelkedett, két alak feküdt meztelenre vetkőzve, s alakjukat körülölelte a vörös-arany csillogás. A lány a fiú fölé hajolt, és lágyan megcsókolta, majd a szürke vászonruha után nyúlt, melyet minden kolostori cselédnek viselnie kellett.
- Mennünk kell. – mondta halkan, miközben magára öltötte egyszerű ruházatát.
- Nem miattunk harangoznak. Maradj még! – a fiú még mindig a földön fekve a kezét nyújtotta a lánynak, de ő hátrébb lépett, és kissé komolyabb arccal válaszolt:
- Ha nem érünk vissza sötétedésig, gyanakodni fognak. A harangszó után mindenkinek mennie kell a kápolnába imádkozni, úgyhogy siess, és öltözz fel!
A fiú érezte, hogy nem ellenkezhet tovább. Gyorsan inget és nadrágot kapott magára, lábára csizmát húzott, és fejét átbújtatta a halványbarna szerzetesi csuha nyakán. Fiatal volt még, ez volt a tizenötödik nyara, ám már most is szikár, erős testalkatú férfiúnak tűnt. Arcán nyoma sem volt a barátokra oly jellemző békés, nyugodt vonásoknak.
- Csak azt nem értem, miért mondja meg nekem folyton egy cseléd, hogy mit csináljak. – mosolyogva lépett közelebb a szőke lányhoz, és átölelte.
- Bocsánat, Aidan úrfi. – színpadiasan lesütötte a szemét, és remegő hanggal folytatta: - Ígérem, többet nem fordul elő. De most már siessünk, mert tényleg elkésünk.
- Már megint! Látod, Marian, nem bírod ki, hogy ne parancsolgass! – nevette el magát Aidan, és megcsóválta a fejét. – Nem is tudom, miért tűröm el ezt…
A lány nem válaszolt, csak elindult lefelé a dombon, az erdei ösvény irányába. Puhán lépdelt a zöld pázsiton, és a szél hullámzó aranytengerré változtatta hosszú, szőke haját. A szürke ruha fodrozódása kiemelte Marian karcsú alakját, és a vöröslő nap fényében egy ősi, pogány istennőhöz hasonlított.
Aidan nem ment utána. Még az első, kolostoron kívüli találkozásukkor megbeszélték, hogy külön-külön, néhány perc eltéréssel indulnak vissza az áldott falak közé, nehogy a barátok és a pletykás, vén cselédek megsejtsenek valamit. Igaz, a fiúra nem várt volna semmi büntetés, hiszen apja, a britanniai Hallgerd befolyásos földesúr volt, és megeskette a szerzeteseket, hogy mindenáron jámbor hívőt faragnak legkisebb fiából.
Aidan átkozta a napot, amikor az apja két testvérével együtt magához hívta a nagyterembe. Ritkán fordult elő, hogy Hallgerd úr a fiaihoz szólt, és akkor is inkább megrovás és fenyegetés hagyta el a száját, mintsem nevelő, bátorító atyai szó. Leültek a kandalló mellé, és egy ideig csak hallgatták az égő fahasábok pattogását, és figyelték az ablakok előtt hullámzó fali szőttesek árnyait. Végül a legidősebb testvér szólalt meg:
- Tudjuk, mit akarsz mondani, apám. Hallottunk róla, hogy Skóciába kell utaznod az unokatestvéredhez, és biztosíthatlak afelől, hogy vigyázunk a birtokra a távollétedben.
Hallgerd úr csendben nézte elsőszülött fiát, aki átlagos termetű, eszes férfiúvá érett alig húsz év alatt. Értelmes tekintete csillogott a kandalló fényénél.
- Csak te fogsz vigyázni a birtokra. – mondta az apja a szokott, rekedtes hangján.
- Tessék? Apám, de hiszen… - a másodszülött testvér, aki három évvel volt idősebb Aidannál, hirtelen felpattant. Mozdulata izgatottságot és felháborodást fejezett ki. – És velem mi lesz? Megtagadod tőlem, hogy bizonyítsam hűségemet?
- Te velem jössz.
- Skóciába?
- Igen. Nyughatatlan vagy, és indulatos. A nagybátyád kiváló harcost fog nevelni belőled. Ezt ígérte, ha segítünk neki kiverni a földjéről az istenverte skótokat.
Aidan szíve hevesebben kezdett verni. Ő is szívesen ment volna katonának. Bátyjával ellentétben nem volt hirtelen haragú, sem indulatos, de vágyott csatába indulni, és kereste a kalandokat. Legidősebb fivérét egyértelműen örökösének szánta az apja, a másodszülött katona lesz, Aidan pedig…
- Aidant az Úrnak adom. Lindisfarne szigetére fog menni, ahol a barátok Isten szolgálatára nevelik. Sokra viheted még, fiam, ha hű leszel az Egyházhoz. – Hallgerd úr hangja határozott volt, s ahogyan mindig, most sem tűrt ellenvetést.
A legkisebb fiú elméjében a nagyterem, és a kandallóban táncoló lángnyelvek képe elhalványultak, s újra a sziget zöld fövenyes dombján találta magát. A nap már csak a neki búcsút intő felhőket ajándékozta meg vörös-sárga ragyogással, mely még épp elég fényt biztosított Aidannak a hazatérésre. Sietve indult meg azon az ösvényen, melyen Marian puha léptű szűzként távozott.
* * *
Éjjeli árnyak kezdtek előkúszni nappali rejtekükből, ahogy a hold és a csillagok átvették az uralmat a világ ege fölött. A sziget csendbe burkolózott, s csupán a szél suhogott az erdő fái, és a gabonatáblák aranyló kalászai között. Éjjeli lények neszezését lehetett hallani a bokrok alatt, és talán a szentek is suttogtak a kolostor felszentelt falai között. Újra és újra elmesélték egymásnak a kelta szerzetesek történetét, akik Szent Columba szigetéről hajóztak Lindisfarne földjére százötvennyolc évvel ezelőtt, és megkezdték szent küldetésüket: követ kőre halmozva felépítették az itteni kolostort és a hozzá tartozó kápolnát. Hamarosan önellátó földművelésbe és gazdálkodásba fogtak, s szabad idejükben kódexek másolásával adóztak az Úr nevének. Nyugodt életüket nem zavarta meg semmi, csak ritkán – talán évente egyszer – tévedt ide utazó vagy zarándok, s ők is csak rövid ideig élvezték a barátok vendégszeretetét.
Egy évvel ezelőtt viszont megváltozott a kolostor élete. Egy idős, szakállas férfi, kinek köpenyén szokatlan címer volt – zöld és vörös keresztsávos mezőn álló, csőrében buzogányt tartó fekete sas – kikötött hajójával a sziget nyugati öblében. Egyetlen kísérővel szállt partra, egy fiúval, kit ruházata alapján apródnak véltek a barátok. De, mint később kiderült, a szakállas úr fia volt, akit az apja Isten szolgálatára szánt, és a szerzetesek gondjaira bízta. Nemes és bölcs gondolat. Az ifjú Aidant alázatra és békés, hívő emberhez méltó életre tanították, de hamarosan rájöttek, hogy a Mennyei Atya igen nehéz próba elé állította őket, mivel Aidan nem volt oly állhatatos, mint amilyennek egy papnövendéknek lennie kellett volna. Gyakran ábrándozott más életről, bár ezt sosem mondta el senkinek, kivéve egy fiatal kolostori cselédet, akit Mariannak hívtak. Tizenhét éves volt a lány, és igen szemrevaló, bár ez természetesen a barátok számára nem jelentett semmit. Ők inkább átoknak, mint áldásnak tekintették a szépséget, és gondoltak is rá, hogy elküldik a fiatal lányt a szigetről, mert a sátán is előszeretettel testesül meg szalmasárga hajú, formás fehérnépként, s bűnös utakra viszi az óvatlan férfiakat.
Aidant viszont nem érdekelték a balga szerzetesek intelmei, és örömmel volt együtt a lánnyal – már amikor ezt megtehette. Gyanakvó szempároktól, kíváncsi fülektől messze élték meg a mézédes szerelmet. Majdnem minden este, mikor a kolostor lakói csendes sétálgatással és elmélkedéssel búcsúztak a nappal utolsó sugaraitól, ők összeforrasztották fiatal testüket a szent sziget hűs rétjein, ott, ahol csak a természet hallotta, ahogy Marian halkan nyög Aidan szerelmétől. A lány a nagyanyjától tanult vajákos receptnek köszönhetően nem esett teherbe.
Marian saját akaratából jött Lindisfarne szigetére. Ha kérdezték, azt mondta, az Istenhez közeli élet reményében költözött a kolostorba, de nem ez volt az igazság. Tizenhat éves korában az apja hozzá akarta adni egy nála talán harminc évvel is öregebb kereskedőhöz, a család érdekeit szem előtt tartva. Marian inkább a szűzi életet választotta, mint az erőltetett nászt, és megszökött otthonról az első hajóval, mely a szigetre indult. Majdnem egyazon időben érkezett ő is, mint Aidan, és a magányos szüzek életét sem sokáig kellett élnie – szerelmük hamar kibontakozott.
A szent szigeten egy új, gyönyörű, ám bűnös és tiltott érzelem született kettejük találkozásakor. Kérdéses volt, meddig tűri még a Mennyei Atya, hogy újra és újra világi élvezettel mocskolják be felszentelt birodalmát.
* * *
Síri csend ülte meg a kolostor könyvtárát. Egyedül egy hófehér lúdtoll sercegése hallatszott a sárga papíron, és egy kövér, borotvált arcú szerzetes szuszogása. Rozoga írópadnál ült, polcokkal és poros könyvekkel körülvéve. Hosszú lángnyelv imbolygott a vaskos méhviasz gyertya fölött, mely ellátta a könyvmásoló barátot a munkájához szükséges fénnyel. Óvatos mozdulatokkal rótta a betűket a borjúbőr kötéses kódex lapjaira, és sűrűn mártogatta írószerszámát a faragott tintatartóba. Odakintről szélzúgás hallatszott, és a baromfik nyugtalanságukat jelezve heves kotkodácsolásba kezdtek. A kódexmásoló barát felemelte tekintetét a papírról, és hegyezni kezdte a fülét. Valami állat járhat odakint – gondolta. A szél süvítése nem hagyott alább, és a tyúkok is egyre idegesebben karattyoltak. Nem, biztos csak a szél zavarja őket – nyugtatgatta magát a szerzetes, és egykedvűen folytatta a munkáját. A könyvtár szűk ablakát záró zsalugáter hirtelen nagy csattanással kicsapódott, és a barát ijedtében beverte a térdét az írópadba, melynek eredményeként a tintatartó kiborult, és a fekete tinta ráfolyt a kódexre.
- Az Isten verje meg! – káromkodta el magát a barát, és gyorsan felpattant, hogy mentse a menthetőt.
- Ne olyan hangosan, Rimbert! – lépett be a vaskos tölgyfaajtón egy ősz hajú szerzetes. – És főleg ne ilyet! – tette hozzá bozontos szemöldökét összehúzva.
- Bocsánat, Harald… csak látod… kezdhetem elölről az egész kódex másolását! – panaszkodott a kövér barát, karjaival erősen gesztikulálva.
- Akkor az Úr akaratából elölről kezded. Így jár az, aki ijedős, és nem imádkozik eleget, hogy lelki megnyugvásra találjon. – az öreg hangja megrovó és gunyoros is volt egyszerre, de Rimbert túl mérges volt ahhoz, hogy felvegye a sértéseket.
- Honnan tudod, hogy megijedtem? – kérdezte.
- A folyosón hallottam, hogy a szél csapkodja a zsalugáteredet, s utána megütötte fülemet az éktelen szitkozódásod. – Harald leült az egyik könyvespolc mellé egy padra. – Ha nem lenne olyan tompa az elméd, magad is kitaláltad volna.
Rimbert halkan mormogott valamit, és egy ronggyal a kifolyt tintát kezdte feltörölni. Nem szerette a kolostor vezetőjét, ezt a Harald nevezetű vénembert. Mindig olyanokat mondott neki, hogy együgyű, tudatlan, ostoba, meg hasonlók, pedig ő, a nagy Rimbert volt az, aki a legszebb betűket és iniciálékat tudta festeni az egész szigeten. Mindenki kedves volt hozzá, csak ez az öreg nem.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Rimbert gyanakvóan. – Megint elszúrtam valamit?
- Te mindig elrontasz valamit. – sóhajtott fel az öreg, és szánakozva végigmérte az esetlenül takarító barátot. – Egyébként nem tartozom neked magyarázattal. Jöttem, mert úgy tartotta a kedvem.
Hallgattak. Rimbert nem értette, mit akarhat tőle Harald ilyen késői órában. Biztos nem olvasni jött, és nem is a zsalugáter hangja miatt nézett be a könyvtár poros termébe.
- Nem akarod becsukni az ablakot? – kérdezte Harald egykedvűen. – Még egy széllökés, és a papírokat is szedegetheted.
Rimbert szó nélkül letette a rongyot, és az ablakhoz lépett, hogy becsukja. Kinézett a kolostor udvarára, de csak mélysötét árnyakat látott, na meg a cselédek szobáiból kiszűrődő, vékony fénypászmákat, melyek kissé megvilágították az ablakok alatt hajlongó virágokat. Az égbolt felhős volt, s csak itt-ott lehetett feltekinteni a mennyei szférákban pislákoló csillagokra.
- Szoktál mostanában beszélgetni Aidannal? – Harald hangja kizökkentette a kövér barátot a bámészkodásból.
- Néha szoktam. Azt mondja, én vagyok itt a legjobb barátja. – mondta Rimbert büszkén, miután becsukta az ablakot. – Azt is szokta mondani, hogy én mindig meghallgatom őt, bármit is mond. De megígértem, hogy ezeket a dolgokat nem mondom el senkinek. – a pocakos barát leült az írópadja mögé, és onnan nézte a vén vezető kíváncsi tekintetét.
- Igen, Rimbert, ez nagyon szép dolog tőled. – Harald nyugodt, lágy hangon szólt, olyan hangon, mely bizalomgerjesztő és szimpatikus volt az együgyű barát számára. – De tudod… vannak a barátságnál sokkal fontosabb dolgok is.
- Például? – kérdezte Rimbert érdeklődve.
- Például az Úr szolgálata. Vagy a békés, állhatatos kolostori élet. És ezeket a dolgokat szabályok irányítják, és a szabályokat mindig be kell tartani.
- Nem értem…
- Aidan sajnos lehet, hogy megszeg egynéhány szabályt. Tudsz ilyenekről?
- Aidan nem csinál semmi olyat, ami tilos lenne! – Rimbert kissé megemelte a hangját, hogy barátja védelmére keljen.
- Rimbert, én nem akarom megbüntetni a fiút! Inkább csak meg akarom védeni attól, hogy az ördög megkörnyékezze. – Harald lassan beszélt, hogy a másik megnyugodjon. – El kell mondanod nekem, ha tudsz valamit arról, miért szoktak Mariannel egyszerre eltűnni esténként.
- Erről nem szokott beszélni…
Harald érezte, hogy a kódexmásoló nem hazudik. Aidannak több esze volt annál, mint hogy kifecsegjen bármi fontosat is ennek a szerencsétlennek. Sóhajtott egyet, és felállt.
- Jó volt veled beszélgetni, Rimbert. – az öreg kinyitotta a könyvtár ajtaját, és halkan kilépett rajta. Az együgyű barát hallotta iménti beszélgetőpartnere lépteit a folyosón, majd egy ajtó nyikorgását, és végül újra csend lett, s csak a lúdtoll sercegett egy új kódex első lapján.
* * *
Sötét fellegek takarták el a napot. Vízen úszó sárkányok közeledtek a sziget felé, és orrlyukaikból tüzet fújtak minden irányba. A tenger fortyogott alattuk, és égig érő hullámok csapdosták a sziget partjait. A sárkányok gyomrából szőke és vörös hajú óriások ugráltak ki, és hatalmas fejszéikkel úgy aprították fel a menekülő szerzeteseket, ahogy a tűzifát szokás. Hatalmas tüzeket, roppant máglyákat gyújtottak, melyeknek fekete füstje az egekig ért, és a viharos szél égett emberhús szagát vitte magával.
Aidan verítékezve riadt fel a rémálomból. Szíve veszett vadkanként dübörgött mellkasában, és kapkodva nyelte a levegőt. Körülnézett: cellája a megszokott, kopár összképet mutatta. A szobában csak egy egyszerű ágy, egy láda és egy íróasztal volt a lakótársa, melyeket most egyedül az ajtó alatt, a folyosóról beszűrődő, halovány fáklyafény világított meg. A szikár kőfalak hidegek voltak, mint egy temetői kripta falai – Aidan most is úgy érezte, mintha már régóta szenvedne bezárva, jéghideg magányban és tehetetlenségben. A rémálom emlékképei még mindig szemei előtt táncoltak, és emberi halálhörgéseket vélt kihallani torkában dobogó szíve gyorsritmusú tam-tamjából.
Nyugodtságot próbált magára erőltetni: mélyeket lélegzett, és megdörzsölte szemeit. Felállt, és kinyújtózott – elgémberedett hátán jólesően remegtek meg az izmok. Felhúzta lábbelijét, és halkan kinyitotta cellája ajtaját. A folyosó fényessége szinte elvakította a benti félhomály után, de szeme néhány pillanat alatt megszokta az új fényviszonyokat. Aidan halk léptekkel indult a könyvtár felé, s közben azon töprengett, vajon ébren találja-e még Rimbertet. Kedvelte a nem túl eszes, ám jó szándékú és segítőkész barátot. Ő legalább elfogadta olyannak, amilyen, és nem próbálta erőszakos módon megváltoztatni gondolatait. Igen, Rimbert azon kevés emberek közé tartozott, akikkel Aidan nyugodtan szót értett, és nem kellett attól tartania, hogy unalmas prédikációba torkollik beszélgetésük. Csendben haladt el a szerzetesek cellái előtt, mígnem elérkezett a könyvtár vaskos tölgyfaajtajáig. Nesztelenül nyitotta ki, majd lesett be a kis résen.
Rimbert álmatag főtartással ült az írópad fölött, kezében a penna eldőlt, és egyenletes szuszogása megrezegtette a fehér lúdtoll szálait.
- Ébredj, te mormota! – szólt Aidan az alvó barátnak, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Te… tessék? – Rimbert felemelte a fejét, és körbenézett. Miután az édes álom köde szertefoszlott, meglátta barátját és elmosolyodott. – Jó estét, Aidan. Vagy már reggel van?
- Nem, de már hamarosan pirkad, ha jól sejtem. Rémálom gyötört, és felébredtem. Reméltem, hogy még itt talállak. – a fiú leült a baráttal szemben egy padra.
- Csak nem félsz a celládban egyedül amiatt az álom miatt? – Rimbert gúnyos mosolyra húzta a száját. – Azt hittem, már kinőttél ebből a butaságból. Akarsz beszélni róla?
- Nem. És nem is az álmom miatt jöttem… csak úgy sétálni támadt kedvem, és gondoltam, meglátogatlak.
- De azért elmondod, mi volt az a szörnyű dolog, amit alvás közben láttál? – a kövér barát érdeklődve várta, hogy Aidan kifejtse lidércnyomásának részleteit.
- Csak egy szokásos álom volt. A kolostor elpusztult és mind meghaltunk. Ez amolyan visszatérő dolog, éjszakánként gyakran kísért ez a kép. – Aidan az öklére támasztotta az állát, és úgy nézett fel Rimbertre. – Nem érdekel különösebben.
- No, hát akkor engem sem. Majd elmúlnak a rémálmaid, ha megszereted végre a kolostort!
A fiú halkan felkacagott, ám hangjában több volt a keserűség, mint a vidámság.
- Szerintem sosem fogom megszeretni. Én nem vagyok idevaló, Rimbert. Nem illek közétek, és ezt a szerzetesek is tudják, csak félnek megmondani az apámnak! Nem vagyok itt boldog… olyan, mint egy börtön, hideg és élettelen. Utazni szeretnék, és nem akarok egy átkozott szigeten megöregedni!
- Én nagyon jól megvagyok itt. – Rimbert vállat vont, és körülnézett a könyvtárban. – Megvan minden, ami kellhet. Lehet enni, inni, sétálni az erdőben meg a parton, és közben még olvashatsz is, hiszen tele van érdekes kódexekkel ez a terem! Igaz, hogy nem értem mindegyiket, de másolás közben sokat tanulok. Te is másolhatnál, Aidan.
- Kevés lenne hozzá a türelmem. Látod ezt? – Aidan felemelte tenyerét, mely már így tizenöt éves korában is nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint a harmincat rég betöltött barát keze. – Ezek a kezek nem tollforgatásra valók! Kardot illene fognom, vagy legalább fejszét, és lóháton beutaznám a vidéket, hogy hírnevet és birtokot szerezzek, mint hajdan a nagyapám.
- De az apád más sorsot szánt neked, és te elfogattad. – Rimbert kezdte unni ezt a beszélgetést. Mindig ugyanaz: Aidan a sorsáról panaszkodott, ő pedig nyugtatgatta. De ha egyszer ez egy jóbarát dolga…
- Nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett, a fenébe is! – Aidan az öklével saját térdére csapott, és a tompa puffanás után pár szívdobbanásnyi ideig mindketten hallgatásba burkolóztak.
Még egy óra volt pirkadatig, s most már az éjszaka minden vadja pihenni tért, és vackában várta, hogy az első kakasok köszöntsék a felkelő napot. Végül Rimbert törte meg a csendet:
- Képzeld, naplemente után nem sokkal meglátogatott Harald! Nem tudom, miért jött… biztos csak beszélgetni akart.
Aidan önkéntelenül elmosolyodott, mert tudta, mennyire szerették a szerzetesek ugratni a balga barátot. Főleg a kolostor vezetője volt hozzá néha túl szigorú, és olykor súlyosan megrótta oktalansága miatt, mintha Rimbert tehetne arról, hogy az Úr agyafúrtság helyett hiszékenységgel és naívsággal ajándékozta meg.
- És miről beszélgettetek? – kérdezte Aidan, bár igazából nem volt rá túl kíváncsi.
- Rólad kérdezgetett.
- Rólam? – a fiú arcáról eltűnt a mosoly, és őszinte csodálkozással kérdezte: - Miről akart tudni?
- Tudod, fél, hogy bajba kerülsz, és megszeged a kolostor szabályait.
- Ugyan mivel?
- Gondolom, azzal, hogy sokat vagy Mariannel. Tudom, hogy csak barátok vagytok, de Harald attól tart, hogy szerelmesek lesztek egymásba.
Aidan felállt, és idegesen járkálni kezdett. Tudta, hogy az öreg nem nézi jó szemmel, hogy sok időt tölt a lány társaságában, s annak végképp nem örülne, ha kiderülne kettőjük viszonya. Ebben az esetben Mariant biztos elküldenék az első hajóval, és akkor nem látná többé viszont.
- Ez ostobaság. – nyugtatta meg Aidan a barátot. – De ha még így is történne, mit merne Harald tenni? Hallottam, a cselédektől, hogy fiatalabb korában bizony ő is követte a ruhákat mosó nőket a folyóhoz, és ott hempergett velük! Ahogy az összes többi képmutató barát is! Az vesse ránk az első követ…
- Ilyet ne mondj, kérlek! – Rimbert komoly arccal nézett a fiú szemébe. – Ez egy tiszta és szent hely, és soha sem lehet bemocskolni ilyen erkölcstelenséggel!
Aidan legszívesebben harsányan felnevetett volna, de inkább hagyta, hagy szajkózza félkegyelmű barátja azokat a mondatokat, melyeket a kétszínű szerzetesek tömtek a fejébe. Ő maga a légynek sem ártana, és szent meggyőződése, hogy az egyházi erkölcs szent és sérthetetlen.
A fiú tudta, hogy ezentúl jobban kell vigyázniuk, és kevesebbet kell mutatkoznia Mariannel a nyilvánosság előtt legalább addig, míg Harald gyanúja alább hagy. Mereven állt a könyvtár közepén, s azon gondolkozott, hogyan értesítse a lányt a veszélyről.
- Én most visszamegyek a cellámba, és alszom egy kicsit. – mondta végül Aidan, és a barát vállára tette a kezét. – Jobban tennéd, ha te is lefeküdnél egy kicsit. Nem tesz jót neked, hogy mindig ezt a poros levegőt lélegzed.
- Igazad lehet. – dünnyögte Rimbert, majd nehézkesen felállt, és az ajtó felé indult. Aidan követte, s megvárta, hogy barátja eltűnjön cellája ajtaja mögött, majd a cselédek szállása felé vette az irányt.
* * *
Marian ablaktábláján egy kavics koppant. A lány félálomból ébredve nyitotta ki szemeit, és mozdulatlanul nézte a vaksötétet. Hamarosan még egy koppanást hallott, s ekkor már biztos volt benne: Aidan valami őrültséget csinál. Felkelt, eligazgatta magán hálóköntösét, és kinyitotta a zsalugátert. Az ablaka kelet felé nézett, így láthatta, hogy a horizont lassan mélyfeketéből sötétkékre vált. A csillagok kezdtek eltünedezni, és egy rekedtes hangú kakas válaszolt a mezőkről érkező pacsirtadalra. Egy bokor mögött éles kontúrú árny mozgott – alighanem egy ember keze, aki neki integet. Marian nagyot sóhajtott, majd csendben kimászott az ablakon.
- Mit művelsz te itt? – kérdezte a vigyorgó Aidantól. – Én elhiszem, hogy rajongásod és szerelmed határtalan, de ez akkor is kockázatos!
- Neked is jó reggelt, kedvesem! – Aidan szája a füléig ért. – Igen, vágyam irántad oly forró, hogy vasat lehetne izzítani mellemen, de most nem azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Jobban kell vigyáznunk, mert Harald gyanakszik.
- Épp ezért nem kéne itt lenned most! Ha Harald gyanakszik, biztos megfigyelteti a cselédszállást is!
- Tudom, de ezt most kellett elmondanom! Egy hétig ne nagyon szóljunk egymáshoz, hátha ez elaltatja az öreg figyelmét. – Aidan nem gondolta volna, hogy ki tudja mondani ezeket a szavakat. Egy hét Marian szerelme nélkül rettenetesen hosszú idő volt számára ezen az istenverte helyen.
- Rendben. – mondta Marian rövid habozás után. – Mit gondolsz, meddig maradhat még titokban?
- Nem tudom. De én csak addig élek, amíg szerethetlek. Ha te nem lennél, már rég hagytam volna, hogy az óceán sós könnytengere magába fogadjon örökre. – Aidan megfogta a lány kezét, és ajkához emelte. – Csak egy hét…
- Attól tartok, egy kicsit több lesz! – Harald érces hangja villámként csapott közbe; váratlanul, és kegyetlenül.
- Hogy… - Marian nem tudott szólni a döbbenettől, ahogy az öreg előlépett az épület sarka mögül. Szíve vadul vert mellében, és nem tudta elhinni, hogy a vén szerzetes hallott mindent.
- Hogy kerülsz ide? – mondta ki Aidan azt a kérdést, mely szerelme torkán akadt. A fiú tekintete dühtől és kétségbeeséstől izzott, ám ezt a félhomályban Harald nem láthatta. Az öreg mosolyogva kezdett beszélni:
- Láttalak, amint bementél Rimberthez a könyvtárba. Mint ahogy valószínűleg a tudomásodra jutott, felőletek érdeklődtem nála. Sejtettem, hogy ezt neked elmondta, és mivel a fiatalok igen kiszámíthatóak, tudtam, mi lesz a következő lépésed: figyelmezteted a lányt, hogy sejtek valamit. Akár meg is várhattalak volna a folyosón, és amint kijöttél, követhettelek volna idáig, de fölösleges kockázat lett volna. Inkább bíztam megérzésemben, és elrejtőztem itt a fal mögött. – Harald önelégülten húzta ki görbe hátát, és szélesen elmosolyodott.
- És most mit tervezel? – kérdezte Marian gyanakvóan. – Tán ellenedre van, ha titokban szeretjük egymást?
- De még mennyire! – kiáltotta az öreg, és bozontos szemöldöke alatt szúrósan nézett a lányra. – Megígértem ennek a suhanc apjának, hogy szerzetest nevelek belőle, és ki hallott már szerelmes szerzetesről? Mi csak Isten iránt érezhetünk szerelmet.
- Képmutató! – kiáltotta Aidan dühösen.
- Talán az vagyok, de téged szentéletűnek kell neveljelek, fiam! A lányt feltesszük az első erre járó hajóra.
- Ezt nem teheted! – Aidan ökölbe szorította a kezét, és megindult Harald felé. Az öreg tudta, a fiú nem merné megütni, mégis önkéntelenül hátrált néhány lépést.
Ebben a pillanatban harang szólalt meg a kápolna tornyában. A korai időre való tekintettel csak valami fontos esemény miatt jelezhetett a toronyőr.
- Vitának nincs helye! – jelentette ki Harald. – A lány menni fog és kész. Most pedig megnézem, miért harangoznak. Majd szólok néhány testvérünknek, hogy figyeljenek titeket, és ne engedjenek egymás közelébe, amíg nem érkezik egy hajó.
* * *
- Vitorlákat látni északkelet felől, Harald. – tájékoztatta a kolostor vezetőjét a kistermetű, beesett arcú szerzetes, aki a harangtorony karbantartásával volt megbízva. – Felmásztam a toronyba, hogy megnézzem a napfelkeltét, és akkor láttam, hogy öt darab vitorla bukkan fel a látóhatár peremén.
- Ezért kondítottad meg a harangot? – kérdezte Harald.
- Igen… nem kellett volna? Semmi kétség, itt akarnak kikötni. Biztos ivóvízért jönnek, vagy a hajóik megrongálódtak egy viharban, és fára van szükségük.
- Igazad lehet. Mindenesetre az Úr küldte őket. Magukkal viszik a lányt.
- Milyen lányt?
- Mariant. Rájöttem, hogy Aidan szerelmes belé.
- És csak ezért kell száműzni a lányt a szigetről? – a barát kérdésére egy szúrós tekintet volt a felelet.
A hajók hátszéllel érkeztek, és meglepően gyorsan haladtak. Nemsokára a vitorlákon kívül már a hajótestet is látni lehetett. Furcsa, vörös orrdíszük volt, de ennek formáját még nem tudták kifigyelni a bámészkodó szerzetesek.
Az esemény hírére az összes szerzetes a kápolna elé gyülekezett, hogy meghallgassák a vezető utasításait. Az északkeletről fúvó hűvös szél viharfelhőket cipelt a hátán, és fenyegetően sodorta a sziget felé sötétlő terhét. A nap keleten már magasabbra hágott, és a felhők között átjutott sugarai meglovagolták az egyre jobban fodrozódó víztükröt. A barátok izgatottan toporogtak a kápolna hideg köveinek árnyékában, és a harmatos fű átáztatta csuhájuk alját, és csizmájuk talpát. Egyszerre két esemény rombolta szét töretlen nyugalmukat: esőfelhők és utazók is érkeznek.
- Reméljük, a hajósok hamarabb ideérnek, mint azok a fellegek! – próbálta túlharsogni Harald a fecsegő barátokat. – Ha partra szállnak, tárgyalni fogunk velük.
- De milyen népek ezek? – szólt közbe Rimbert, és a többiek halk mormogással jutalmazták a helyénvaló kérdést.
- Még nem tudjuk, Rimbert. Keletről jönnek, tehát lehet, hogy frankok.
- Egyáltalán nem olyan hajóik vannak… - jegyezte meg egy másik szerzetes.
- Nos, ha nem frankok, akkor más népek. De biztos, hogy békés utazók, és kereskedők. Készítsünk nekik hordóba friss ivóvizet, és néhány zsák lisztet is hozzatok a malom pincéjéből! Ha elered az eső, akkor néhányan lemegyünk a partra az üdvözlésükre, és valahogy megegyezünk a cserében. Ők elviszik a lányt a skót partokig, mi pedig adunk nekik friss élelmet, vizet, meg amire szükségük lehet.
A szerzetesek bambán néztek egymásra, majd Haraldra, hiszen nem értettek ebből semmit.
- Milyen lányt visznek el? – kérdezte Rimbert aggódva.
- Mariant. – válaszolt Harald kurtán. – Aidannal vétettek a kolostor rendszabálya ellen.
A vezető kijelentése értetlen mormogást váltott ki a tömegből. Igazából egyikük sem ismerte túlságosan a lányt, de elképzelhetőnek tartották, hogy bájaival könnyen elcsavarhatja a fiatal, óvatlan fiú szívét. Ebben az esetben megérthető Harald szigorú döntése.
- De ez biztos nem igaz, mert Aidan maga mondta nekem, hogy nem vétenek! – próbálta Rimbert védeni barátját.
- Akkor hazudott! – vágta rá az öreg. – Látjátok, testvéreim, a lány miatt még hazudott is nekünk a fiú. Mától fogva minden este a fiú lelkéért fogok imádkozni, hogy visszanyerje elvesztett tisztaságát.
- Mi is! – mondták még néhányan utána.
* * *
Marian a cselédszálláson várta, hogy történjen valami. Némán ült az ágyán, és hallgatta a lassan eleredő eső kopogását a zsalugáteren. Félénk könnycseppek gördültek végig a szép arcon, és hullottak a szürke cselédruhára. „A lányt feltesszük az első erre járó hajóra.” – zúgott a fülében még mindig a vénember mondata. Mérhetetlen keserűséget érzett a szívében, pedig mikor ide érkezett, úgy gondolta, ennél rosszabb már nem lehet az élete. Tévedett. A Mennyei Atya mindig fonhat a jelenleginél is feketébb szálakat életünk fonalába.
Mikor először tette a lábát Lindisfarne áldott földjére, nem is sejthette, hogy az igaz szerelemre itt fog rátalálni. A hosszú, esemény nélküli hónapok alatt megszerette a magányos fiút, s az is őt. És most hirtelen el kell válniuk. Aidan beláthatatlan ideig a sziget fogja marad, Mariant pedig kiszámíthatatlan hajósok gondjaira bízzák a barátok. A lány nem tudta eldönteni, melyikük kapta a nagyobb büntetést.
- Kislányom, hajók közelednek! – lépett be Marian szobájába egy vörös képű, pufók cseléd. – Harald úr utasított, hogy szóljak neked. Úgy látszik, máris menned kell, drágaságom. Csomagolj össze mielőbb!
- Időm sem lesz elbúcsúzni. – a mélykék szemek megteltek könnyekkel.
- A Jóisten akarata ez, gyermekem.
Marian a kezeibe temette arcát, és suttogva felelt:
- Nem, ez az ördög akarata!
A kövér cseléd némán állt egy ideig az ajtó mellett, majd becsukta maga mögött, és a folyosón várta, hogy a lány összeszedje magát.
* * *
Hűvös szél csapta Aidan arcába a bánatos égbolt könnyeit. A fiú merev arccal állt a domb tetején, és nézte a fehértaréjú hullámokon érkező hajókat, melyek egy hattyú kecsességével siklottak a sziget felé. Tehát ezért szólalt meg hajnalban a harang! Hogy lehet, hogy Harald átka ilyen hamar beteljesül? Honnan tudták ezek a hajósok, hogy pont most kell érkezniük, ha szét akarnak választani két fiatalt örökre? Aidan dühös volt. Dühös volt mindenre és mindenkire, dühös volt a világra és… igen, Istenre is. Ebben a pillanatban, mikor az esőben, merev arccal figyelte a könnyed vitorlásokat, közel állt ahhoz a lelki állapothoz, melyet eleddig sikerült elkerülnie. Kétségbeesés. Igen, ez volt az az érzés, melyet Aidan az Úr 793. esztendejének június havának nyolcadik napján érzett.
A hajók már csak félmérföldnyire voltak a sziget partjától. Úgy tűnt, az utazók nem bíznak a természet kiszámíthatatlan erőiben: lazítottak a vitorlákon, és hosszú evezőket eresztettek a hullámzó tengerbe, majd lassú, ám erőteljes és összehangolt csapásokkal lendítették előre hajóikat. A szél halk, ütemes dobszó hangjait sodorta Aidan felé. A szürke égbolt ontotta magából a hűvös esőt, és a fiú egyre jobban kezdett fázni. Egész teste remegett, ám ez nem volt fogható lelke reszketéséhez, melyet a bánat és a magány érzése okozott.
Aidan látta, hogy öt szerzetes a sík, kavicsokkal és fűvel borított tengerpart felé indult. Harald nem volt köztük; öreg volt már, és nem tett volna neki jót, ha a hideg esőben álldogál a tengerparton, várva, hogy az idegen hajósok végre kikössenek, és elmondják, miért is jöttek. Aidan nem lett volna meglepve, ha az utazók vezetője így szólna: „A Mennyei Atya küldött minket, hogy elvigyük Mariant, és Hallgerd úr fiát az örök magányba taszítsuk ezen az elátkozott szigeten.”. Ez nem volt túl valószínű, de Aidan úgy élte meg ezt a napot, mint egy lidércnyomást, és egy lidércnyomásba pompásan beleillene egy ilyen motívum is.
A hajósok közelebb értek a parthoz, és leengedték a horgonyt. Nem mertek közelebb menni a szigethez a magas hullámok miatt, s nem is ismerték a part közelében heverő, pengehátú zátonyokat. Aidan úgy döntött, leereszkedik a dombról, egészen a parti fövenyre, hogy onnan mérje fel a helyzetet. Gyors léptekkel indult lefelé a domb északi oldalán, vékony fatörzsekbe és kiálló gyökerekbe kapaszkodva, nehogy megcsússzon a sáros talajon. Az erdő csendes volt, s csak az eső kopogását lehetett hallani a mélyzöld leveleken. Aidan izgatott volt. Ahogy lefelé sietett a domboldalon, egy új remény fészkelte be magát lelkébe – talán ő is elszökhet. Ha nem tartják szemmel, ha a szerzetesek túlontúl el lesznek foglalva az üzleteléssel és egyezkedéssel… ő megszökik. Talán sikerül elkötnie egy halászcsónakot, és azzal kievez csendben és észrevétlenül az idegen hajókhoz, melyek alighanem Mariant is el fogják vinni. Arra nem gondolt, hogy mi lesz utána, ha esetleg megtalálják. Talán eladják szolgának, talán a tengerbe dobják, de Aidan azzal a sorssal is meg lett volna elégedve, csak ne kelljen a szigeten maradnia, és még egy kis időt a szerelme közelségében tölthessen.
Mire leért a dombról, karja és lábai sártól voltak mocskosak, s csuhája is kiszakadt több helyen a nagy sietségben. A parttól már csak egy kis szántóföld választotta el, melyen keresztül egy csendes patak folydogált. Futva indult meg a szekérúton, átkelt a fából eszkábált hídon, és kelet felé fordult, a tengerhez vezető útra. Először a barna csuhás szerzeteseket vette észre, kik mereven álltak, a hajókat bámulva, egymás mellett mind az öten, mint egy elfuserált szoborcsoport. A hajóknak csak a körvonalai látszódtak a sűrű esőben, de egy-egy kürtszó, és néhány kiáltás elárulta: a partraszálláshoz készülődnek.
Aidan lassított a léptein, és csendben közeledett a szerzetesek felé. Csizmája arasznyi mélyre süppedt az út sarába. A férfiak halkan beszélgettek, de szavaikat a fiú nem értette; hangjuk elvegyült a vízcseppek kopogásában és az óceán felől jövő kiáltásokban.
- Siethetnének… kezdek fázni. – vacogta egy apróbb termetű barát, s megrázta vállig érő, csatakos haját.
- Már leeresztették a csónakokat: nincs sok hátra. Ha ideérnek mindannyian karlendítéssel üdvözöljük őket, és megkérdezzük, beszélnek-e latinul vagy valamilyen szász nyelven. – rendelkezett egy középkorú, szakállas szerzetes, aki már többször tárgyalt idegen hajósokkal. Hangja nyugodt volt, ám bozontos szemöldöke alól bizonytalan tekintet fürkészte a partot. Soha életében nem látott még ilyen kecses, sárkányfejes hajókat, és nem hallott ehhez hasonló kürtöket. Nyugtalanította, hogy az utazók északkelet felől jöttek. Az arrafelé elterülő partok pogány népek hazája volt, olyan népeké, melyekről a keresztény világ tudomást sem akart venni. Rémmesék keringtek a nép ajkain vad, hatalmas emberekről, kik élve nyúzzák meg ellenségeiket, és tövestől tépik ki a százéves fenyőket, vagy éppen két tenyerük között morzsolják szét a roppant sziklákat. Ezek az utazók viszont pompás hajókkal jöttek, melyeknek megépítéséhez nem kevés szakértelem, fegyelem és összetartás kellett. Nem, ilyen hajókat barbár pogányok nem képesek építeni, annyi szent!
Aidan némán álldogált a szerzetesek mögött néhány lépésnyire. Semmi szüksége nem volt arra, hogy újból kioktassák, amiért a vendégek üdvözlésére küldött barátokat megzavarta, így inkább egy sziklacsoport mögé telepedett le, s onnan várta, hogy történjen valami. Háta mögött hatvan-hetven lépésnyire az erdő fürdött a nyári esőben.
- Itt vannak. – suttogta társainak a fázós barát, és idegesen simította ki egyik hajtincsét a szeméből.
Tágas csónakok siklottak Lindisfarne szigetének partjára. Aidan másfél tucatot számolt össze, de mintha dél felé is látott volna vízen sikló alakokat – alighanem ott is partra szállt néhány csónaknyi ember. Szálfa termetű, szakállas alakok vetették meg lábukat a kavicsos talajon. Hajuk színe vörös, szőke, avagy ezeknek kombinációja volt. Némelyeknek sisak fedte a fejét, melyekre barmok tülkét erősítették két oldalt. Öltözetük posztó ingből és nadrágból, szegecselt tunikából és északi állatok prémjéből állt, melyet átvetettek széles vállaikon.
- Ezek harcosok! – kiáltotta idegesen egy szerzetes, és önkéntelenül tett két lépést hátra.
- Maradj a helyeden! Nem fognak bántani. – szakállas testvére maga sem hitte el iménti kijelentését, mégis bízott… és hitt. Szája mögül a Miatyánk néma szavai törtek elő.
Mindegyik csónakból tíz ember szállt partra. A barátok egy diplomatát vagy papot sem láttak közöttük, mindannyian harcosnak öltözött tengerészek voltak. Miután az összes csónak kiürült, majd’ százötven messzi földről jött katona indult lassú léptekkel Lindisfarne keresztény szerzetesei felé. Lépteik dobogása túlharsogta a kövér esőcseppek kopogását a sziklákon és fém vértek és fegyverek csörgése kísérte a roppant csizmák tamtam-ját. Aidan körbenézett; biztos akart lenni benne, hogy rejtekhelye tökéletes, és a jövevények nem fogják észrevenni, amíg ő azt nem akarja. Terve, hogy egy csónakkal kievez a hajókhoz meghiúsult, mikor tudatosult benne, hogy ezekkel a hatalmas lélekvesztőkkel egymaga nem boldogulhat.
A hajósok üdvözlésére küldött szerzetesek néhány tétova lépést tettek előre, majd megálltak, és köszöntésre emelték jobbjaikat. Az idegenek soraiból egy kiáltás hallatszott ismeretlen nyelven, majd az embertömeg egyszerre megállt, és három harcos lépett elő közülük. Öltözetük díszesebb és gazdagabb volt, mint a többieké – alighanem valamiféle urak vagy vezetők lehettek. Nyugodt léptekkel tették meg a mintegy negyven lépésnyi távolságot, mely köztük és a szerzetesek között volt.
- Üdvözlünk titeket Lindisfarne szigetén. Miben lehetünk szolgálatotokra, jó utazók? – kérdezte a szakállas barát latin nyelven.
A három harcos közül csak egynek a tekintetén lehetett látni, hogy értette a hozzájuk intézett beszédet. Ő a középen álló, őszülő férfi felé fordult, és ismeretlen szavakon szólt hozzá, melynek hanghordozását és ritmusát a barátok felettébb furcsának találták. Az őszes férfi elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. Csend következett. Eme néhány szívdobbanásnyi idő alatt a barátok úgy érezték, éveket öregednek, és lelküket a félelem és a kétely démonai marcangolják. Végül a harcosok főnökének szürke és átható tekintete a szakállas barátra szegeződött. Az öreg újfent elmosolyodott, és leemelte a hátára erősített csatafejszéjét.
* * *
Harald egyre izgatottabban várta, hogy az utazók üdvözlésére küldött szerzetesek visszaérjenek. Úgy számította, hogy a négy-öt hajó legénységének elég lehet egy tucat hordónyi tiszta ivóvíz, valamint néhány zsák liszt, hogy Skócia partjaihoz kényelmesen eljussanak. Biztos volt benne, hogy amíg ki nem tisztul az idő, nem fogják az idegenek elhagyni a szigetet, úgyhogy gondoskodnia kellett a kapitányaik és uraik méltó megvendégeléséről is. Erre a célra a kolostor ebédlőjét díszíttette fel faliszőnyegekkel és értékes gyertyatartókkal, melyeket csak magas rangú vendég érkezésekor szoktak elővenni rejtekhelyeikről.
A nap már magasan járt az égen, de csak itt-ott tudott a sötét esőfellegek mögül előbújni, hogy fényével ragyogásba borítsa az ázott szigetet. Marian a cselédszállás teraszán állt, és az égboltot figyelte. Arca merev volt, s csak kék szeme tükrözött mérhetetlen bánatot. Nem sírt immár; kezdett beletörődni elkerülhetetlen sorsába, és minden gondolatát az kötötte le hogyan is kellene elbúcsúznia Aidantól. De hogyan is búcsúzhatna el szerelmétől? Milyen szavakkal lehet egy több hónapja lángoló szerelmet lezárni, eltemetni, hogy az emlékek és maga a búcsúzás ne fájjanak annyira? A lány titokban még mindig egy csodára várt. A remény nem halt ki teljesen a szívéből, hiszen ezen a szigeten a remény tartja életben azokat, akik nem éreznek végtelen szerelmet Isten iránt, és nem akarják egész életüket Úrnak szentelni. Marian még reménykedett benne, hogy valami még közbejöhet… talán Isten egyik angyala leszáll közéjük, hogy megbocsássa bűneiket, és talán áldását is adja, hogy mindketten a szigeten maradhassanak… vagy együtt mehessenek egy jobb helyre.
A lány lépteket hallott, és megfordult.
Egy pufók cseléd biztatóan a vállára tette a kezét.
- Bátorság, gyermekem! Isten színe előtt megvigasztalódnak a szenvedő lelkek, és örök boldogság vár rájuk a Mennyek Országában.
- Igen, igazad lehet. – sóhajtott Marian, és a piros arcú cseléd szemébe nézett – De én a földön is boldog akartam lenni. És ezért kell szenvednem a halálomig? Nem lehetünk hát boldogok éltünkben… és aztán? Ki tudja, igaz-e mindaz, amit most elmondtál, és amit neked elmondtak, és amit a Biblia elmond mindnyájunknak?
A lány hangja egyre ingerültebbé vált, s egyre hevesebben beszélt; a kövér cseléd megijedt.
- Na de miket beszélsz, lányom! – kiáltotta tágra nyílt szemekkel, és keresztet vetett. – Úgy látom, ez a világi, bűnös boldogság elszakított a hitedtől is! Talán nincs is több hely számodra ezen a szigeten…
- Ha Aidan nem lett volna nekem, már rég itt hagytam volna ezt a nyomasztó helyet.
Marian hátat fordított a cselédnek, és a terasz korlátjára támaszkodott. Az égre tekintett, és a bánattól elhomályosult zafír szeméből egy könnycsepp gördült le hófehér arcán.
- Hát most itt hagyhatod Lindisfarné-t, kívánságod szerint! – a cseléd hangjából csöpögött a megvető gúny. Néhány szívdobbanásnyi ideig még ott állt Marian mögött, és titokban csodálta a lány bátorságát, ám végül sarkon fordult, és szidalmakat mormogva elsietett.
A lány ismét egyedül maradt a gondolataival. Szinte látta maga előtt, ahogy hajója távolodik a gyűlölt, s egyben imádott szigettől, és látta Aidan alakját, amint az egyik magaslat peremén integet neki – majd leveti magát a mélybe. Igen, talán Marian attól félt a legjobban, hogy a fiú nem lesz képes elviselni a magányt, és véget vet az életének, vagy esetleg megőrül, netán maga is olyanná válik, mint az együgyű Rimbert – naphosszat csak a könyvtárszobában ül, magában beszél, és kódexeket másol.
Mariannek nem volt ideje, hogy elmerüljön gondolatainak tengerében, és hogy bánata óceánján hánykolódjon… kiáltásokat hallott az erdő felől. A szél idegen szavakat repített a hátán, és a lány megdermedve hallgatózott. Léptek zaja is elérte a fülét… vaskos, nehéz lépteké. És fegyverek csörgése. Lelkes kurjantások, mély férfitorkokból. És közeledtek. Alighanem leendő társai, akikkel együtt fog hajózni az ismeretlenbe. Alighanem leendő gazdái, akiket rabszolgaként fog szolgálni. Minden bizonnyal közöttük van az az ember is, akinek majdan az ágyasa lesz. Talán ott van, akinek a gyermekét a szíve alatt fogja hordani. A lányra ilyen vad gondolatok törtek rá hirtelen, de ezek a gondolatok rózsaszín leányálmoknak tűntek, miután a fegyveres, szakállas, hatalmas férfiak előtűntek az erdei ösvényről, és rikoltozva a kolostor épületének rontottak.
* * *
Harald nem hitt a szemének. Egy ördögi banda… nem, egy démoni sereg támadt a békés kolostorára! Eddig még sohasem történt ehhez fogható csapás, hiszen a keresztény világ számára Lindisfarne szigete szent hely volt. Ám ezeknek a vadembereknek csupán egy kőből épült kincsestár, egy arany- és rabszolgalelőhely.
A barbárok elérték a terményraktárt, és 15-20 tagbaszakadt férfi meg is kezdte a gabona zsákokban történő elhordását, míg társaik fegyvereiket lóbálva a kincseket ígérő kolostornak rontottak. Harald a harangtorony mellett állt, de a támadó horda elől futásnak eredt. Kilenc szerzetes rontott ki a plébánia ajtaján, és imára kulcsolt kézzel siettek az óriások elé. Hármójuk feje vért fröcskölve hullott a sáros földre, egy barátnak a lábait csonkolta vörös hajú ellenségének roppant pallosa. Egy szerzetesnek a mellkasában állt meg egy súlyos csatabárd. Kilencből négy élte túl az első találkozást, de őket is letiporták a földre, és kezüket-lábukat összekötözve maguk után vonszolták a barbárok. Esélyük sem volt, hogy megvédjék magukat a harcosokkal szemben, így hát imádkozni próbáltak. De ez sem sikerült most nekik. A pánik sötét féregként mélyen befúrta magát a szívükbe, és csak jajgatni és átkozódni tudtak, de ezen a hatalmas férfiak csak mély, öblös hangjukon kacagtak. Ezalatt a támadók többsége elérte a kolostor szent épületét, és nagy erővel berúgták az ódon tölgyfaajtót. Az oltár előtt hat szerzetes térdepelt, és buzgón imádkoztak, ám Isten láthatóan nem segített nekik – a barbárok hármójukat megölték, és három barátot foglyul ejtettek. Az oltáron lévő díszes gyertyatartókat és kelyheket zsákokba hajigálták, s a két méter magas faragott fenyőfa feszületet rádőltötték az oltárra. Két barbár nagyot kurjantott, mikor észrevették a vasreteszekkel bezárt vastag fenyőajtót, mely az altemplomba vezetett. A reteszek csak kis ideig tudtak ellenállni a szálfatermetű óriásoknak – egy harci kalapács ütésétől recsegve engedtek, az ajtó nagy puffanással bedőlt. Kis idő múlva vigyorgó, szakállas rablók jöttek ki az altemplomból, értékes kegytárgyakat szorongatva karjaik között. Hatalmas ricsaj közepette a barbárok módszeresen szétverték a templom fa bútorzatát, majd néhány flaska olajjal körbelocsolták és felgyújtották Isten házát. Kint állva, vigyorogva nézték a pokol lángjait, amint kicsapnak a templom szűk ablakain, és bekormozzák a szent falakat. A tető recsegve-ropogva beszakadt, a nyugati fal hatalmas robajjal összeomlott, s néhány gerenda rádőlt a cselédszállásra, melyből hangos sikolyok, és kacagás hallatszott. A barbárok erőszakot követtek el szinte az összes cseléden, majd elvágták a torkukat vagy – gondolva a jövőre – megkötözve, mezítelenül a vállukra vették a szebb és fiatalabb nőket, és a hajókhoz cipelték őket.
Marian nem volt köztük.
A lány idejében elmenekült, hiszen hallott már meséket a vad északi emberekről, akik éppen ebben az időben kezdtek ébredezni jéggel borított hazájukban. Állítólag vikingeknek nevezték magukat. Hogy mit jelentett a név, azt senki sem tudta, ám nem is érdekelte az embereket. Legalább annyiszor lehetett hallani a viking szót egy keresztény szájából, mint mondjuk Belzebúb, vagy Lucifer nevét.
Marian a domb felé menekült, oda, ahol Aidannal szoktak együtt lenni. Nem tudta, miért pont oda fut, hiszen a dombról nem vezet másfelé út, csak vissza a kolostorhoz. Ott nem rejtőzhet el, és a barbárok minden bizonnyal megtalálják. Mégis úgy érezte, biztonságban lesz. Talán azt remélte, hogy ott lesz Aidan is, és vele együtt valahogy elszökhet ezek elől a vademberek elől… hiszen ketten együtt sokkal erősebbek… és talán Isten is segít nekik… vagy ha ő nem, hát majd a Sátán! Vagy bármi, ami nem tekinti bűnnek a szerelmet!
* * *
Aidan látta, ahogy az utazók üdvözlésére küldött szerzetesek egyenként esnek áldozatul a barbárok pengéinek. Rejtekhelyéről végignézte, ahogy az idegenek megindulnak a kolostor felé, és tudta, hogy véres órák következnek. Ezt látta hát az álmában, ezt akarta megüzenni neki a Túlvilág!
A tehetetlenség dühe szinte szétrobbantotta.
Körülnézett – mögötte erdő, szembe vele a part, a csónakokkal, és a parttól nem messze, az óceánon táncoló hajók. Eszébe jutott a terve. Talán mégis elköthetne egy csónakot, és nagy nehezen eljuthatna benne az egyik hajóhoz. Ott elbújhatna, míg ki nem kötnek valahol. Ha viszont észreveszik… Vagy megölik, vagy rabszolgának megtartják. Nem, inkább most jöjjön a biztos halál, mint később a bizonytalan!
Futva indult meg a kolostor felé. Az erdő vadcsapásain rohant végig, nem merészkedett ki a nyitott ösvényre – ott talán még idő előtt megölhetik, és nem láthatja utoljára Mariant! És nem köpheti le még egyszer Lindisfarne kolostorát, és Haraldot… Igaz, az öreg talán már nem is él – gondolta Aidan. Ez a gondolat megmagyarázhatatlan kielégüléssel töltötte el, és ezen ő maga is meglepődött. Ilyen sötét, bűnös gondolatok szennyezik be a lelkét? Elcsodálkozott saját romlottságán. Ezek szerint tényleg elfuserált döntés volt, hogy az apja pont őt akarta papnak adni, hiszen ilyen bűnös gondolatokkal csupán a Kárhozat papja lehetett volna.
A fiút tovább futott, szíve kalapált, a tokra kiszáradt, a szeme előtt a világ elsötétült, és groteszk másává vált önmagának. Halványan látta maga előtt apja kastélyát, melyben testvéreivel együtt felnevelkedett – ocsmány és gyűlöletes viskónak tűnt most neki. Látta Lindisfarne békés szigetét, mely otthont adott neki hónapokon át – lángoló pokol, semmi több! Látta magát a kolostort, a harangtornyot, a virágzó kerteket és a békésen legelésző juhokat – Lucifer kínzókamrája. És látta Mariant, szőke haját, zafír szemeit, karcsú alakját, kedves mosolyát – a mennyekből leszállt angyalnak tűnt most neki, szépsége fényesebben tündökölt a napnál is, és hangja mint egy angyali kórus szózata… Igen, már csak miatta van életben. És ha teheti, megmenti, ha kell, a saját élete árán. Aidan elszánt volt, és olyan bátorság lobogott a szívében, amit csak egy, a férfikor hajnalát élő fiú mondhat magáénak.
Aidan nehezen szedte a levegőt, mire kiért az erdőből. A füstöt és az égett emberhús bűzét már messziről érezte, de a látvány így is sokkoló volt számára. Szakállas, vassisakos barbárok futkostak a lángoló épületek között, némelyiknek egy zsák, egy bárány, vagy egy-két asszony volt a vállán. A földet a legtöbb helyen förtelmes halált halt szerzetesek holttestei borították, vagy épp most vívták elkeseredett haláltusájukat.
A fiú Mariant kereste a szemével, de nem látta sehol. A cselédszállásra nézett, mely már romokban hevert, és csak a vastagabb gerendái parázslottak. Ugye nem halt meg? – kérdezte magában Aidan, de ő sem tudta, hogy kihez intézte a kérdését. Istenhez? Nem, ő lenne az utolsó, akihez szólna.
Úgy döntött, jobb lesz még takarásban maradni, legalább addig, míg rá nem jön, hogy szerelme él-e még. Próbálta kitalálni, hol lehet most a lány… Ha elmenekült biztos az erdőbe ment, mert ott a legkisebb a valószínűsége, hogy ráakadhatnak. Ott viszont Aidan sem találhat rá. Talán maga sem tudta, miért, a fiú a zöld domb felé indult a fák rejtekében, nagy ívben elkerülve a kolostort körülvevő nyílt terepet. Talán a dombon megtalálja a lányt, vagy ha mégsem, ott fog meghalni. Jobb helyet amúgy sem találhatna a halálra, mint azt, ahol élete legszebb perceit töltötte.
* * *
Marian tétován állt a domb tetején. Fölötte a szürke égbolt – újabb esőfelhők jelentek meg az égen, a napot teljesen eltakarva – alatta pedig a távolban zúgott a tenger. A sziget most már csendes volt, a barbárok mindenkit megöltek vagy a hajóikra vonszoltak. A lány azt hitte, csak ő maradt életben, bár még bízott benne, hogy Aidan is átvészelte a támadást. Marian nem is sejtette, hogy az egyik bokorban Harald lapul, és minden mozdulatát figyeli. Az öreg is a dombra menekült, mert gondolta, hogy erre a vademberek sem jönnek, mivel úgysem találnak semmit, csak füvet, na meg pazar kilátást.
Rosszul számított.
Öt fegyveres barbár caplatott felfelé a domboldalon a kolostor felől. Ruházatukon a leölt szerzetesek és cselédek vére vöröslött, szemük a harc tüzében égett, és a fosztogatás mámorától vigyorogtak. Az őszes hajú vezér, és két kísérője haladtak elől, egyszerű ruházatú harcos társaik pedig követték őket. A vezér minden bizonnyal meg akarta szemlélni ilyen magasról is pusztításának eredményét.
Marian rémülten figyelte a közeledő embereket. Most már nem volt kétsége: itt a dombon fog meghalni. Igen, meg fog halni, mert nem fogja engedni, hogy a barbár vademberek magukkal vigyék, vagy esetleg itt helyben a kedvüket töltsék rajta.
Az öreg vezér balján haladó harcos vette észre először a domb tetején álló lányt. Marian ereiben megfagyott a vér, mikor látta, hogy a többi tekintet is rá szegeződik, és a férfiak gyorsabb léptekkel, mosolyogva indulnak meg felé. Harald bentebb húzódott a bokorban, és várta, hogy mi fog történni. Marian hátrált néhány lépést, és felkészült rá, hogy levesse magát a domb meredekebbik oldalán, ahonnan legurulva biztosan halálra zúzná magát a kiálló sziklákon és a gyéren növő fák törzsein. Hirtelen azonban meglátta Aidant a férfiak mögött. A fiú is észrevette a lányt, és csendben osont a harcosok mögött. Úgy érezte, szembe tud szállni öt hatalmas óriással is a szerelméért, mert tudta, hogy ha nem lép közbe, a lányt megerőszakolják, megölik vagy magukkal viszik. Felvett egy vastagabb ágat a földről, és eltervezte a támadását: a két hátul haladó harcos között előreugrik, és hatalmas ütést mér az öreg fejére, akinek remélhetőleg betörik a koponyája, mivel nem viselt sisakot. A többiek ennek láttára biztosan megzavarodnak, és ezalatt ketten el tudnak menekülni. Ez volt hát Aidan terve, mely oly nagyszerűnek tűnt számára abban a pillanatban… ám nem sikerült kiviteleznie. Futva indult a vezér felé, és az egyik harcos meghallotta a fiú lépteit. A barbár alkarjával iszonyatos ütést mért a rohamozó fiú mellkasára, amitől Aidan hanyatt vágódott, és levegőért kapkodott. A harcosok mind megfordultak, és ki nevetve, ki szitkozódva nézett a pórul járt Aidanra. Az egyik férfi a vállánál fogva felrántotta a földről, és egy kést szegezett a torkához. Marian szíve oly hevesen dobogott, hogy azt hitte, nyomban elájul. A szeme láttára fogják a szerelme torkát elvágni, ő pedig nem tehet semmit… azaz talán mégis. Ha sikerül elvonnia a figyelmüket a fiúról, Aidan talán elszökhet. A lány sebesen vetkőzni kezdett; először levetette szürke vászonköntösét, majd alsóruháját, s végül cipőit is lerúgta a lábáról. Így állt a füves dombon, meztelenül, mint egy pogány szobor. Szőke hajába belekapott a szél, fehér bőre márványként csillogott. És ebben a pillanatban a nap sugarai utat törtek maguknak a felhők között, földöntúli ragyogásba burkolva a lány testét. A barbárok ezt meglátták, és szájukat tátva álltak a domboldalon, szinte mozdulatlanul, csak egyikük kezében rángatózott Aidan dühében. Marian látványa szemmel láthatóan megbabonázta őket. A harcos, aki a fiút tartotta, robosztus öklével leütötte Aidant, aki eszméletét vesztve rogyott a nyirkos fűre. A barbárok elindultak a lány felé, szemüket le nem véve róla. Marian teste továbbra is márványként ragyogott a napsütésben, szőke fürtjei arany fonalakként táncoltak a szélben. Olyan arányos idomai voltak, olyan dús keble és olyan fenséges tartása, akár egy istennőnek. Ahogy a harcosok tíz-tizenöt lépésnyire megközelítették, térdre borultak előtte, és ismeretlen nyelven valamiféle imát kezdtek kántálni. Talán Marian hasonlított valamelyik pogány istennőjükre, vagy azt hitték, a lány egy valkűr, aki megjutalmazza a harcosokat a dicső csata után… nem tudni. Mindenesetre a lány terve bevált, hiszen a férfiak mosolyogva és vidáman felálltak, sarkon fordultak, és lefelé indultak a dombon, még néhányszor visszanézve istennőjükre. Mikor már látóhatáron kívül értek, Marian összeroskadt és elájult. Sok volt ez neki, nem bírta tovább a félelmet, és az izgalmakat. Harald természetesen az egészet látta.
* * *
Aidan kábultan, sajgó fejjel ébredt az egyik épen maradt raktárban. Biztos idehoztak a barátok, miután elmentek a rablók – gondolta. Tehát többen is túlélték! Talán Marian is! A remény új erőt öntött belé, és gyorsan felállt. A hirtelen rátört szédülést gyorsan leküzdötte, és izgatottan lépett ki a raktárból. A kolostor romjai előtt épp egy kisebb máglyát építettek a szerzetesek. Köztük volt az együgyű barát, Rimbert is. Hát ő is túlélte! – Aidan elmosolyodott.
Közelebb érve látta, hogy a máglya közepén egy oszlopot helyeztek el… ilyet csak akkor szoktak építeni, ha valakit máglyahalálra ítélnek.
- Mi folyik itt? – lépett Aidan Rimberthez, és tekintete választ követelt.
- Harald parancsára megégetjük a boszorkányt.
Az ostoba barát hangja olyan nyugodt, olyan semmitmondó volt, hogy Aidan legszívesebben Rimbertet kötözte volna a máglyára.
- Milyen boszorkányt? – a fiú szinte ordított, mert valami megmagyarázhatatlan balsejtelem férkőzött a szívébe, ám a barát továbbra is a nyugodt, beletörődő hanggal válaszolt:
- A boszorkányt, aki a te fejedet is elcsavarta. Harald szerint ő hozta ránk a pokol seregét.
Aidannak hirtelen a fejébe tódult a vér, és keze ökölbe szorult. Tehát él a szerelme, és most meg akarják égetni!
- Harald!! – a fiú úgy teli torokkal kiáltotta az öreg nevét, arca elvörösödött, és a tekintete úgy lángolt, mint egy tébolyulté.
- Itt vagyok!
Az öreg egy farönkön ült, és maga elé bámult. Szemmel láthatóan nem esett baja a támadás alatt.
- Miért akarod megölni Mariant?
- Te nem láttad, fiam, de a lány maga az ördög! Azt hitte, nem vagyok ott, de láttam! Láttam, Aidan, ahogy a kedvesed pogány szuka módjára levetkőzik a démonok előtt, és azok térdre borulnak előtte, majd felállnak, és távoznak! Elhagyták a szigetet, és elvittek mindent, amink csak volt. Sokan meghaltak, sokakat elraboltak, és ez mind csak Marian akaratából! Ő hívta ide az ördögöket, mert lepaktált a sátánnal!
- Ez nem igaz! – mondta Aidan dühösen. – Ahogy hallom, ő vette rá a barbárokat, hogy távozzanak, tehát megmentett mindnyájunkat.
- Aki ördögnek parancsol, az a sátán. Vagy legalábbis a sátán szövetségese. És mint ilyennek, pusztulnia kell! Hozzátok a lányt!
Két szerzetes előráncigálta a félig még mindig öntudatlan lányt a cselédszállás romjai mögül. Fehér ruhát adtak rá, amilyet a boszorkányok viselnek, mielőtt megégetik őket. Aidan dühösen megindult a két barát felé, akik a vesztőhelyre cipelték kedvesét.
- Fogjátok meg! – dörgött Harald hangja, és a fiúra mutatott. Három szerzetes ugrott Aidan után, és lefogták. – Nézze csak végig, ahogy szénné ég a boszorkány szerelme! Hátha ezzel elűzzük a lelkéből a rontást, amit ez az átokfajzat leány plántált bele.
- Legyetek átkozottak! – kiáltotta Aidan, és féktelen dühében alig tudták hárman visszafogni.
Mariant felvitték a máglyára, és a még mindig félájult lányt szorosan az oszlophoz kötözték. Két szerzetes olajjal locsolta le a fahasábokat, Harald pedig egy szentírást és egy keresztet vett a kezébe.
- Gyújtsátok meg! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
A barátok engedelmeskedtek.
A máglya lángra lobbant, Marian pedig az égő olaj bűzétől felébredt. Csak egy sikoly hagyta el rózsás ajkait, mikor tudatosult benne, hol is van. Szemével Aidant kereste.
- Neee!! – kiáltotta Aidan, és úgy rángatózott a szerzetesek kezében, hogy alig bírták tartani.
- Szeretlek.
Marian a fiúra mosolygott, majd a felcsapó lángok és a hőtől hullámzó levegő eltakarta a lány szenvedését. Harald önelégült mosollyal tartotta a máglya felé a keresztet, s közben a Bibliából olvasott.
Aidan tébolyult dühe végre eredményt ért el: kiszabadult a barátok szorításából. Első gondolata az volt, hogy kiszabadítja Mariant a lángok közül, ám ez már lehetetlen volt – a lány biztos nem élné túl az égési sérüléseket. Másodjára Haraldra gondolt… meg akarta ölni. Ám ezzel mit érne el? Szerelme úgyis meghal, és ő egyedül fog tovább raboskodni ezen a szigeten, alighanem egy rideg cellában, ahova bezárják a gyilkosság miatt. Harmadik gondolatát találta a legjobbnak. Marianért nem tehet már semmit, hacsak azt nem, hogy a karjaiban hal meg… igen, egymást ölelve.
A fiú néhány szökkenéssel felugrott a lángoló máglyára, és szorosan átölelte kedvesét. Még utoljára érezte a lány közelségét, szívének egy dobbanását, mielőtt a lángok az utolsó gondolatukat is elemésztették.
Hogy mi volt az utolsó gondolatuk?
Végre együtt elhagyják Lindisfarne szigetét.
