Portfóliók
Isten áldja, mérnök úr!
Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.
A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.
– Vau-vau!
– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.
Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nemcsak a kutyája, bizony ő is éhes.
– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.
Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.
– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.
A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.
– Hű, az anyád keservit!
– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.
A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.
A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.
– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?
– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!
– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.
– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.
A kutya a hús után kapott.
– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je..., Jero...
– Jeromos.
– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
– Jack London: Az éneklő kutya.
– É-nek-lő? És a magáé is énekel?
– Igen.
A munkások szája a fülükig húzódott.
– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!
– Majd máskor. Most... ebédelni megyünk.
– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.
– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.
– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.
– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!
– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.
– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!
– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.
– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a "blöki" a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.
– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?
A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!
– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.
– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?
– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?
– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét... igazgató úr?!
– Nem.
– Mindjárt gondoltam. Inkoni... kognitóban..., vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.
– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?
– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.
– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig... ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Jeromos, mutasd meg nekik, mit tudunk!
A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pontosabban vonítani és táncolni.
– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.
A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.
– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?
– Ne haragudjon, de... nem.
– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.
Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.
– Még százezerért sem.
– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.
A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.
– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.
Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.
– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.
– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.
A kör összébb szűkült.
– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?
Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.
– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.
A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.
– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.
– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?
– Igenis.
– Hangosabban, nem hallom!
– Igenis, mérnök úr!
– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.
A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.
– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.
– Parancsol?
– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?
– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.
– A magáé ez a harcias kiskutya?
– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.
– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?
– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.
– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?
– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.
– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát... Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.
A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.
– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.
– Maga ismer engem?
– Nagyjából.
– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.
– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!
– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.
A két férfi farkasszemet nézett egymással.
– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.
– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.
A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.
– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!
– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.
Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.
– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.
– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.
– Önre? De hiszen én úgy láttam...
– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.
A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy jó rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.
– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen... Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?
– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.
– Nem? Aztán miért nem?
– Mert nem támadott meg. Mi csak... csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.
– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!
– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.
– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.
– Én sem.
– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.
– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek –.
– Isten áldja, mérnök úr!
A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.
– Vau-vau!
– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.
Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nemcsak a kutyája, bizony ő is éhes.
– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.
Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.
– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.
A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.
– Hű, az anyád keservit!
– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.
A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.
A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.
– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?
– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!
– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.
– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.
A kutya a hús után kapott.
– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je..., Jero...
– Jeromos.
– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
– Jack London: Az éneklő kutya.
– É-nek-lő? És a magáé is énekel?
– Igen.
A munkások szája a fülükig húzódott.
– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!
– Majd máskor. Most... ebédelni megyünk.
– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.
– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.
– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.
– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!
– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.
– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!
– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.
– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a "blöki" a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.
– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?
A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!
– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.
– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?
– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?
– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét... igazgató úr?!
– Nem.
– Mindjárt gondoltam. Inkoni... kognitóban..., vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.
– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?
– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.
– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig... ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Jeromos, mutasd meg nekik, mit tudunk!
A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pontosabban vonítani és táncolni.
– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.
A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.
– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?
– Ne haragudjon, de... nem.
– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.
Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.
– Még százezerért sem.
– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.
A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.
– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.
Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.
– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.
– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.
A kör összébb szűkült.
– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?
Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.
– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.
A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.
– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.
– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?
– Igenis.
– Hangosabban, nem hallom!
– Igenis, mérnök úr!
– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.
A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.
– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.
– Parancsol?
– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?
– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.
– A magáé ez a harcias kiskutya?
– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.
– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?
– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.
– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?
– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.
– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát... Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.
A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.
– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.
– Maga ismer engem?
– Nagyjából.
– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.
– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!
– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.
A két férfi farkasszemet nézett egymással.
– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.
– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.
A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.
– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!
– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.
Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.
– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.
– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.
– Önre? De hiszen én úgy láttam...
– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.
A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy jó rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.
– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen... Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?
– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.
– Nem? Aztán miért nem?
– Mert nem támadott meg. Mi csak... csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.
– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!
– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.
– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.
– Én sem.
– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.
– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek –.
– Isten áldja, mérnök úr!
[1] Erős (házi) pálinka és színes (császárkörte, kevert, cherry) likőr elegye. (szleng)
