Portfóliók
Megalázott embervilág
Lois Viktor kiállítása a Tatabányai Múzeumban, megnyitó szöveg
Hagyományos elvárás szerint a jó művészettörténész megnyitja a kiállítást akképpen, hogy a hallgatóság egy tautologikus-szinesztéziás esetet élhet át: az általa látottakat egyben hallja is, azaz én most azt beszélném el, amit a művész láthatóvá tett. Nem arról beszélek, az a rossz művészettörténész; azt beszélem el. Ez az elvárás is már több sebből vérzik: nem tudok saját korlátaimon túllátni, hiába ugornék neki hermeneutikai hévvel, minden lehetséges szempont körbejárásának igényével, mert az elértés működik. Én is elértem a művészt, Önök pedig aztán engem. Nem alámuzsikálás ez, sem mellémuzsikálás, még a leginkább továbbmuzsikálás, ami sikerülhet – de mindez az ének-zene azért lenne, hogy Önök, kedves vendégeink, jobban tudják értelmezni e műveket?
Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a hangszerszobrok is más tudatállapotokat képesek előidézni repetitív frekvencia-szekvenciáikkal, szerintem valójában itt sem az értelmezés az a cél, amiért ma itt összegyűltünk. Lois Viktor e sorozattal egy másfajta tudatosodást eredményező ember-transzformációt célzott meg.
A biennálé-művészet újmaterialista elvi alapjain elvárt részvételi mű helyett visszatért a szerzői mű vállalásához, amennyiben véleménye artikulálódik az össz-emberi állapotról: ez egy ítélet, amelyben a szerző elégtelennek nyilvánítja azt. Majd avantgárd aktivitással – ez még lehetne akár a beuysi szociális plasztika is – továbbá vállalja azt is, hogy ebben az össz-emberi állapotban kívánatosan létrehozandó változás céljának rendeli alá szobrászi tevékenységét.
Hatéves koromban egyedül maradtam és megtaláltam egy csokimikulást a konyhaszekrényben. Hogy vigyorogsz, gondoltam magamban: jól benyomtam az arcát az ujjammal. Magamtól undorodva elszörnyedtem a tényen, hogy miután péppé zúztam a koponyáját, ő még mindig mosolyog. Azóta kegyesen egyből leharapom a csokinyulak és mikulások fejeit, hogy ne szenvedjenek.
Stanley Milgram amerikai társadalomtudós hatvanas évekbeli Engedelmesség-kísérletsorozatát érdemes itt fölidézni, annak több mozzanata is segítheti a Megalázott Embervilág értelmezését. Pusztán annak örvén, hogy itt ezeket az expresszionizmus óta a magasművészeti kánon részét képező hangnemben – azaz akár baleseti kísérleti bábuszerűen – kivitelezett figurális mobilszoborokat a néző egy-egy gomb benyomásával különféle kínoknak vetheti alá szabad akaratból. A mozgó újrahasznált gépalkatrészek e test-ábrázolások különféle idomait gyötrik. Milgram ugyan a felelősséget magáról elhárító, autoritásnak engedelmeskedő – innentől megkérdőjelezhetően szuverén – személyek gyilkolási hajlandóságát vizsgálta. Mindezt akképpen, hogy egy, általuk csak egy másik kísérleti alanynak hitt személyt, általuk nem láthatóan, aki színész volt, és mímelte az üvöltést, majd az agóniát, mennyien hajlandóak illetni a fönnálló játékszabályok alapján a halálos, maximális áramütéssel. Egy gomb benyomásával. Az eredmények lesújtóan tették világossá, hogy az emberek kétharmada ebben az engedelmességi helyzetben gyilkos lenne. Természetesen a kísérlet-sorozat szakmai tiltakozáshullámot váltott ki: az etikátlanság vádjába kapaszkodott a tudományos világ, és a közvélemény is, mivel Milgram meg merészelte kérdőjelezni a romantika és a világiasodás óta kevéssé megkérdőjelezett, hittételként funkcionáló elgondolást, miszerint az ember alapvetően jó volna. Elszigetelt jelenségként megemlíteném báró Mednyánszky László festőművész példáját erre, aki művészetét az emberi jellem kutatásának szentelve különösen érdeklődött a szadizmus iránt, erre is keresett megfelelő emberi típusokat – fejeket – hogy hiteles szereplőkkel játszathassa el kínzási jeleneteit.
A tény, hogy Lois Viktor szobrokat szerepeltet, és nem valódi embereket – mint néhány, a kétezres évek körüli képzőművészeti performanszban újrajátszott Milgram-kísérletben – azért nem távolítja el az eredeti eredményektől a jelen tárlat kísérleti szituációját (és teszi relevánssá a csokimikulásokat), hogy a kísérlet egyik újabb változatában pusztán videóképernyős avatárokon végeztették el a gombnyomogatást. Az alanyok ettől függetlenül arról számoltak be, hogy "olyan volt, mintha valódi emberrel csinálták volna meg". Vagyis a szobrok gyötrésének látványa is archaikus, vudu-mágiában fönnmaradt, modern tudományos hozzáállásból atavisztikusnak, azaz csökevényesnek lefitymált emberi jellegzetességeket léptet működésbe. Ezért állíthattam, hogy Lois Viktor ember-transzformációt céloz; mindezek tudatában még idézek egy elbeszélt tényt. Ugyanis a kísérletek eredményeit érő etikai támadások kereszttüzében – így: "az alanyoknak maradandó sérüléseket okozhatott a kísérlet" – az egyik alany a médiában erre reagálva megszólalt, és a tudós védelmére kelve a következőket nyilatkozta. A kísérletben önmagán megtapasztalt gyilkosság-végrehajtási hajlam őt önmagától olyannyira megrémisztette, hogy később, amikor háborús szituációba került – a vietnamiba – jóval reflektáltabban viszonyult a felettesei parancsainak végrehajtásához, és abban bízott, hogy katonatársai is végsőként saját lelkiismeretükre hagyatkoznak a parancsszó helyett.
És még valamit e kísérletekről. A gyötrelem okozásának hajlandósága akkor csökkent, amikor a gombnyomó látta annak eredményét, hogy mit tesz, vagyis növekedett, amikor kevesebb volt számukra a közelség, a láthatóság. Bizonyára hallottak már Önök az ökológiai lábnyomról – mostanában már ez kezdi a köztudatot is elérni, hogy miért fáj a Bolygónak jobban a februári gyönyörű színes kaliforniai paprika, Spanyolországból, vagy Chiléből, mint akár az áprilisi szentesi, vagy a szomszédék fóliájából jövő. Ennek mintájára nagy örömmel értesültem arról, hogy kaliforniai tudósok bevezették az úgynevezett "rabszolga-lábnyomot" (slavery footprint). Ebben a tesztben megkérdezik, mennyi autóm és szobám és ékszerem és kütyüm van, mit eszem, mit hordok, és kidobja, hogy mondjuk 200 rabszolgámnak köszönhetem ezeket. Mivel gazdasági berendezkedésünk a Milgram-kísérlet tanulságait jól felismert érdekei szerint magába építette, ezért hat revelációként ez a lábnyom. Közülünk mennyien látták azt a kazah bányászt, aki a színesfémet hozta a felszínre, majd hányan látták azt a szállítót, aki elvitte a tőlünk jó távol-keleti okostelefon-alkatrész gyártó, majd összeszerelő-üzembe az anyagot, majd az alkatrész-gyártó szalagmunkást vagy az összeszerelő-üzemi szalagmunkást hányan látták telefonsimogatás előtt, alatt, vagy után? Egyértelműen senki közülünk; Lois Viktor láthatta, mert járt ilyen távol. És látja a csúcsfogyasztást is az Egyesült Államokban. Emberi lénye lázad ez ellen ebben a kiállításban: lássátok, emberek, hogy mit művelünk egymással.
A kiállítás megtekinthető 2014. augusztus 31-ig.
Hagyományos elvárás szerint a jó művészettörténész megnyitja a kiállítást akképpen, hogy a hallgatóság egy tautologikus-szinesztéziás esetet élhet át: az általa látottakat egyben hallja is, azaz én most azt beszélném el, amit a művész láthatóvá tett. Nem arról beszélek, az a rossz művészettörténész; azt beszélem el. Ez az elvárás is már több sebből vérzik: nem tudok saját korlátaimon túllátni, hiába ugornék neki hermeneutikai hévvel, minden lehetséges szempont körbejárásának igényével, mert az elértés működik. Én is elértem a művészt, Önök pedig aztán engem. Nem alámuzsikálás ez, sem mellémuzsikálás, még a leginkább továbbmuzsikálás, ami sikerülhet – de mindez az ének-zene azért lenne, hogy Önök, kedves vendégeink, jobban tudják értelmezni e műveket?
Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a hangszerszobrok is más tudatállapotokat képesek előidézni repetitív frekvencia-szekvenciáikkal, szerintem valójában itt sem az értelmezés az a cél, amiért ma itt összegyűltünk. Lois Viktor e sorozattal egy másfajta tudatosodást eredményező ember-transzformációt célzott meg.
A biennálé-művészet újmaterialista elvi alapjain elvárt részvételi mű helyett visszatért a szerzői mű vállalásához, amennyiben véleménye artikulálódik az össz-emberi állapotról: ez egy ítélet, amelyben a szerző elégtelennek nyilvánítja azt. Majd avantgárd aktivitással – ez még lehetne akár a beuysi szociális plasztika is – továbbá vállalja azt is, hogy ebben az össz-emberi állapotban kívánatosan létrehozandó változás céljának rendeli alá szobrászi tevékenységét.
Hatéves koromban egyedül maradtam és megtaláltam egy csokimikulást a konyhaszekrényben. Hogy vigyorogsz, gondoltam magamban: jól benyomtam az arcát az ujjammal. Magamtól undorodva elszörnyedtem a tényen, hogy miután péppé zúztam a koponyáját, ő még mindig mosolyog. Azóta kegyesen egyből leharapom a csokinyulak és mikulások fejeit, hogy ne szenvedjenek.
Stanley Milgram amerikai társadalomtudós hatvanas évekbeli Engedelmesség-kísérletsorozatát érdemes itt fölidézni, annak több mozzanata is segítheti a Megalázott Embervilág értelmezését. Pusztán annak örvén, hogy itt ezeket az expresszionizmus óta a magasművészeti kánon részét képező hangnemben – azaz akár baleseti kísérleti bábuszerűen – kivitelezett figurális mobilszoborokat a néző egy-egy gomb benyomásával különféle kínoknak vetheti alá szabad akaratból. A mozgó újrahasznált gépalkatrészek e test-ábrázolások különféle idomait gyötrik. Milgram ugyan a felelősséget magáról elhárító, autoritásnak engedelmeskedő – innentől megkérdőjelezhetően szuverén – személyek gyilkolási hajlandóságát vizsgálta. Mindezt akképpen, hogy egy, általuk csak egy másik kísérleti alanynak hitt személyt, általuk nem láthatóan, aki színész volt, és mímelte az üvöltést, majd az agóniát, mennyien hajlandóak illetni a fönnálló játékszabályok alapján a halálos, maximális áramütéssel. Egy gomb benyomásával. Az eredmények lesújtóan tették világossá, hogy az emberek kétharmada ebben az engedelmességi helyzetben gyilkos lenne. Természetesen a kísérlet-sorozat szakmai tiltakozáshullámot váltott ki: az etikátlanság vádjába kapaszkodott a tudományos világ, és a közvélemény is, mivel Milgram meg merészelte kérdőjelezni a romantika és a világiasodás óta kevéssé megkérdőjelezett, hittételként funkcionáló elgondolást, miszerint az ember alapvetően jó volna. Elszigetelt jelenségként megemlíteném báró Mednyánszky László festőművész példáját erre, aki művészetét az emberi jellem kutatásának szentelve különösen érdeklődött a szadizmus iránt, erre is keresett megfelelő emberi típusokat – fejeket – hogy hiteles szereplőkkel játszathassa el kínzási jeleneteit.
A tény, hogy Lois Viktor szobrokat szerepeltet, és nem valódi embereket – mint néhány, a kétezres évek körüli képzőművészeti performanszban újrajátszott Milgram-kísérletben – azért nem távolítja el az eredeti eredményektől a jelen tárlat kísérleti szituációját (és teszi relevánssá a csokimikulásokat), hogy a kísérlet egyik újabb változatában pusztán videóképernyős avatárokon végeztették el a gombnyomogatást. Az alanyok ettől függetlenül arról számoltak be, hogy "olyan volt, mintha valódi emberrel csinálták volna meg". Vagyis a szobrok gyötrésének látványa is archaikus, vudu-mágiában fönnmaradt, modern tudományos hozzáállásból atavisztikusnak, azaz csökevényesnek lefitymált emberi jellegzetességeket léptet működésbe. Ezért állíthattam, hogy Lois Viktor ember-transzformációt céloz; mindezek tudatában még idézek egy elbeszélt tényt. Ugyanis a kísérletek eredményeit érő etikai támadások kereszttüzében – így: "az alanyoknak maradandó sérüléseket okozhatott a kísérlet" – az egyik alany a médiában erre reagálva megszólalt, és a tudós védelmére kelve a következőket nyilatkozta. A kísérletben önmagán megtapasztalt gyilkosság-végrehajtási hajlam őt önmagától olyannyira megrémisztette, hogy később, amikor háborús szituációba került – a vietnamiba – jóval reflektáltabban viszonyult a felettesei parancsainak végrehajtásához, és abban bízott, hogy katonatársai is végsőként saját lelkiismeretükre hagyatkoznak a parancsszó helyett.
És még valamit e kísérletekről. A gyötrelem okozásának hajlandósága akkor csökkent, amikor a gombnyomó látta annak eredményét, hogy mit tesz, vagyis növekedett, amikor kevesebb volt számukra a közelség, a láthatóság. Bizonyára hallottak már Önök az ökológiai lábnyomról – mostanában már ez kezdi a köztudatot is elérni, hogy miért fáj a Bolygónak jobban a februári gyönyörű színes kaliforniai paprika, Spanyolországból, vagy Chiléből, mint akár az áprilisi szentesi, vagy a szomszédék fóliájából jövő. Ennek mintájára nagy örömmel értesültem arról, hogy kaliforniai tudósok bevezették az úgynevezett "rabszolga-lábnyomot" (slavery footprint). Ebben a tesztben megkérdezik, mennyi autóm és szobám és ékszerem és kütyüm van, mit eszem, mit hordok, és kidobja, hogy mondjuk 200 rabszolgámnak köszönhetem ezeket. Mivel gazdasági berendezkedésünk a Milgram-kísérlet tanulságait jól felismert érdekei szerint magába építette, ezért hat revelációként ez a lábnyom. Közülünk mennyien látták azt a kazah bányászt, aki a színesfémet hozta a felszínre, majd hányan látták azt a szállítót, aki elvitte a tőlünk jó távol-keleti okostelefon-alkatrész gyártó, majd összeszerelő-üzembe az anyagot, majd az alkatrész-gyártó szalagmunkást vagy az összeszerelő-üzemi szalagmunkást hányan látták telefonsimogatás előtt, alatt, vagy után? Egyértelműen senki közülünk; Lois Viktor láthatta, mert járt ilyen távol. És látja a csúcsfogyasztást is az Egyesült Államokban. Emberi lénye lázad ez ellen ebben a kiállításban: lássátok, emberek, hogy mit művelünk egymással.
A kiállítás megtekinthető 2014. augusztus 31-ig.
