Portfóliók
az ordító gyomor
oh, a mindenit! – zsörtölődik, majd szabadkozik, fittyet se hánynak, hát mérges és zörög az újságpapírral, hogy zajban elvésszen a zaj.
Kordul megint. Remeg és izgatott is – kora ellenére – hogy várja a fogorvos, mert az idővel mind mélyebben váj a fájásba, a gyökér – azt nem kezeli.
Kordul, hogy mar és harsog is a díszítetlen, üres falak között, ezért feláll, nyel, körülvizslatva szégyenteljesen a mosdóba tart, hátha majd néhány korty, de semmi, csak az éhséget forrázó, hideg víz.
Egyre zavaróbb, „talán majd máskor” gondolja és csitul is azonnal, ahogy hagyja el Dr. Font Attila rendelőjét a Kiss János altábornagyból kifordulva magából is. Villamos, piros lámpán délinél át, „még ilyet!” és kellemetlen telefon – de legalább nem levél, először csak havonta kézzel írt, majd hetente nyomtatott – hogy az ebédre otthon anyjával, vagy étteremben kerül sor.
„Gyere hozzánk” kérlel, és nemet nem nem szabad mondani, hanem igenlőn böfög bosszúságára helyette, hogy „a négy az... uhh!” „Jó?, jajj de remek, akkor várunk, ne késs.” „Kis dolgom van még, lehet.” Csalódást sejtő hangra vígasztal, de a „kuss”-ra lerakott búgás címzettet téveszt, mer’ a hasnak dühöng, hogy hagyja abba.
A has nem felel, megsértődött. A nyomás is enged, mert „talán letudva! vacsora sem lesz ebből” bíztatja magát és tárcsáz is újra, majd döbbenten von felelősségre hangot odaát, „de hát azt mondtad...” „Ne bánd!” erre nem számított. Enni kéne, de étvágya nincs ’86 óta, mikor talpra állt, inkább rágyújt, a gén kötelezi és orálisan fixált, rágóra fájlal „hát mi lesz veled?, az egészségre vigyázz!” Zsebében meglapul már a következő megtekert – olcsó dohány – ahogy a Margittól a Batthányig a séta épp egy szál, de „minek jöttem ide?” Leül. Tárcsáz, kit?, nem tudja, nézi végig a számok arcot rejtő cserépseregét, mikor a melegben a mobil kiolvad kezéből és nincs ki, csak a kiállhatatlan has megint, amint csikar: „Engedj ki! (engedd ki??)” Nocsak? Már szavakat hall? – véli, mert hangos, hogy a fejében csörtet végig, akár bicskei vonatok, hova járt – óránként, mindig félkor – és nem gyötörte ott éhség.
Csillapodik. Jó reménnyel veszi kézbe a telefont – megérzi: hívás: „Igen, igen! Megyek.” Szalad is, elhajítja a soron lévő csikket. Aluljáróba le a HÉV-hez, hogy gyorsabb legyen – késik – menet közben térerő nem fogad hívást, lepattan, tárcsáz – már sajdul: „Miért?” kullog ebédre megcsalva, várják négyre. Nem. Csak anyja. Dombi virágok közt ízléstelenül virágosan terít. „Mit kérsz?” „Vizet” ez most kellemetlen. „Hogy a munka?” „Elfoglalt vagyok. Sok a dolgom. Rohangálás...” „Fújj egyet.” „Nem lehet, tudod, várom ezt a hívást.” „Reggeliztél?” „Nem ma még.” „Hát egyél...” „A fogorvos...” „Igen?” „Az elmaradt. Azt mondta, megmarad.” „Szuper!” „De gyökeret, alsó bal-hatos, vagy mi.” „jajj!” „De gyökeret, azt nem kezel.” „Akkor csak püré?” „Nem, tényleg. Mennem kell.” rosszalló is, megértő, de nem tehet, csak dobog aggódón. „Fiam...” elég a szóból, „a gyomrom!” „Mi lelt?” „semmi” semmi mindig. Ő megoldja, fut el megint. Felvetik – de nem akar ágyat vetni – otthon aludni. A városban inkább. Elérhető.
Busz késik, gyalog. Próbálja még egyszer, nem veszik – felér a hegyre, a másik vonal viszi le egyenest. Már nem tudja, hova tart, csak sietni – azt kell! Ismét üvölt. Kiáltozik. „Nem hallgatsz, ha mondom?!” A gyomor morog. Mogorva és fáradt is. Végállomás – az jó, ott lerogy a padkáról lába rálóg az úttesten pedig autók húzza szét köldökénél verejték, lesöpri és húzza jobban, már kis üreg – a bicskei barlang – robban be, de elnyomja a dübörgés.
Nem nyílik, hát sajgó fogát kitépi – lát, se hall – a gyökerével próbálja. Feszít, megadja magát, a luk tágul, már üvölt ő is. Egy ujj, kettő – mélyre nyúl az idővel mind mélyebben váj a fájásba és keresi a makacs gyomra száját, hogy befogja! Egyszer s mindenkor – az ugyanaz – a pillanatban vége és csend, ahogy markolja és piheg.
Csak ül ott összetörve, szorítva a szája szélén remegő vízcseppek a nyaktól hajig, s idáig. Kerülik, lépik átvágva érzi magát, ahogy üresen néz a csendes, markoló kézre, s valahol zsebében balra a kulcsok és zsebkendők mögött; számok olvadoznak.
Kordul megint. Remeg és izgatott is – kora ellenére – hogy várja a fogorvos, mert az idővel mind mélyebben váj a fájásba, a gyökér – azt nem kezeli.
Kordul, hogy mar és harsog is a díszítetlen, üres falak között, ezért feláll, nyel, körülvizslatva szégyenteljesen a mosdóba tart, hátha majd néhány korty, de semmi, csak az éhséget forrázó, hideg víz.
Egyre zavaróbb, „talán majd máskor” gondolja és csitul is azonnal, ahogy hagyja el Dr. Font Attila rendelőjét a Kiss János altábornagyból kifordulva magából is. Villamos, piros lámpán délinél át, „még ilyet!” és kellemetlen telefon – de legalább nem levél, először csak havonta kézzel írt, majd hetente nyomtatott – hogy az ebédre otthon anyjával, vagy étteremben kerül sor.
„Gyere hozzánk” kérlel, és nemet nem nem szabad mondani, hanem igenlőn böfög bosszúságára helyette, hogy „a négy az... uhh!” „Jó?, jajj de remek, akkor várunk, ne késs.” „Kis dolgom van még, lehet.” Csalódást sejtő hangra vígasztal, de a „kuss”-ra lerakott búgás címzettet téveszt, mer’ a hasnak dühöng, hogy hagyja abba.
A has nem felel, megsértődött. A nyomás is enged, mert „talán letudva! vacsora sem lesz ebből” bíztatja magát és tárcsáz is újra, majd döbbenten von felelősségre hangot odaát, „de hát azt mondtad...” „Ne bánd!” erre nem számított. Enni kéne, de étvágya nincs ’86 óta, mikor talpra állt, inkább rágyújt, a gén kötelezi és orálisan fixált, rágóra fájlal „hát mi lesz veled?, az egészségre vigyázz!” Zsebében meglapul már a következő megtekert – olcsó dohány – ahogy a Margittól a Batthányig a séta épp egy szál, de „minek jöttem ide?” Leül. Tárcsáz, kit?, nem tudja, nézi végig a számok arcot rejtő cserépseregét, mikor a melegben a mobil kiolvad kezéből és nincs ki, csak a kiállhatatlan has megint, amint csikar: „Engedj ki! (engedd ki??)” Nocsak? Már szavakat hall? – véli, mert hangos, hogy a fejében csörtet végig, akár bicskei vonatok, hova járt – óránként, mindig félkor – és nem gyötörte ott éhség.
Csillapodik. Jó reménnyel veszi kézbe a telefont – megérzi: hívás: „Igen, igen! Megyek.” Szalad is, elhajítja a soron lévő csikket. Aluljáróba le a HÉV-hez, hogy gyorsabb legyen – késik – menet közben térerő nem fogad hívást, lepattan, tárcsáz – már sajdul: „Miért?” kullog ebédre megcsalva, várják négyre. Nem. Csak anyja. Dombi virágok közt ízléstelenül virágosan terít. „Mit kérsz?” „Vizet” ez most kellemetlen. „Hogy a munka?” „Elfoglalt vagyok. Sok a dolgom. Rohangálás...” „Fújj egyet.” „Nem lehet, tudod, várom ezt a hívást.” „Reggeliztél?” „Nem ma még.” „Hát egyél...” „A fogorvos...” „Igen?” „Az elmaradt. Azt mondta, megmarad.” „Szuper!” „De gyökeret, alsó bal-hatos, vagy mi.” „jajj!” „De gyökeret, azt nem kezel.” „Akkor csak püré?” „Nem, tényleg. Mennem kell.” rosszalló is, megértő, de nem tehet, csak dobog aggódón. „Fiam...” elég a szóból, „a gyomrom!” „Mi lelt?” „semmi” semmi mindig. Ő megoldja, fut el megint. Felvetik – de nem akar ágyat vetni – otthon aludni. A városban inkább. Elérhető.
Busz késik, gyalog. Próbálja még egyszer, nem veszik – felér a hegyre, a másik vonal viszi le egyenest. Már nem tudja, hova tart, csak sietni – azt kell! Ismét üvölt. Kiáltozik. „Nem hallgatsz, ha mondom?!” A gyomor morog. Mogorva és fáradt is. Végállomás – az jó, ott lerogy a padkáról lába rálóg az úttesten pedig autók húzza szét köldökénél verejték, lesöpri és húzza jobban, már kis üreg – a bicskei barlang – robban be, de elnyomja a dübörgés.
Nem nyílik, hát sajgó fogát kitépi – lát, se hall – a gyökerével próbálja. Feszít, megadja magát, a luk tágul, már üvölt ő is. Egy ujj, kettő – mélyre nyúl az idővel mind mélyebben váj a fájásba és keresi a makacs gyomra száját, hogy befogja! Egyszer s mindenkor – az ugyanaz – a pillanatban vége és csend, ahogy markolja és piheg.
Csak ül ott összetörve, szorítva a szája szélén remegő vízcseppek a nyaktól hajig, s idáig. Kerülik, lépik átvágva érzi magát, ahogy üresen néz a csendes, markoló kézre, s valahol zsebében balra a kulcsok és zsebkendők mögött; számok olvadoznak.
