Portfóliók
Az erotikus barackos pite esete
Jason Reitman-tól már megszokhattuk, hogy mindig érzelmes, ám összetett, több nézőpontból is vizsgálható problémákhoz nyúl, majd azokat érzékenyen, néha a giccs határán egyensúlyozva, de mégis szerethetően dolgozza fel. Eddig első sorban a modern társadalom kritikáját, az általa kitermelt problémákat mutatta be (tiniterhesség, otthontalanság, szingliség), ezért is volt furcsa, hogy ezúttal kicsit más alapanyaghoz nyúlt, és Joyce Maynard 80-as években játszódó regényét filmesítette meg. Maynard neve onnan lehet ismerős, hogy egy évig együtt élt Salinger-rel - ez azért sem elhanyagolgató tény, mert a Nyárutó elbeszélőjén erősen érződik a Zabhegyező Holden Caulfield-jének hatása.
Mivel személyes visszaemlékezés szűrőjén keresztül ismerjük meg a történetet, így erősen szubjektív, azok az elemek kapnak nagyobb hangsúlyt, amik Henry Wheeler számára jelentősek, a fejlődéstörténete szempontjából meghatározónak számítanak. Szülei válása után egyedül marad kissé agorafóbiás és súlyosan depressziós anyjával, Adel-lel, míg egy hosszú hétvégén, felforgatva az unalmas életüket, saját házukban túszul ejti őket egy barátságos szökött fegyenc. Mint kiderül, Frank minden szempontból az, akire anyának és fiának szüksége van. Ha kell, apafigura, máskor ezermester vagy szerető, de a legfontosabb, hogy nagyon jókat főz - ezzel sikerül is elbűvölnie az először bizalmatlan „foglyokat”. A furcsa hármas gyorsan berendezkedik ebbe a klausztrofób helyzetbe (szinte alig mozdulnak ki otthonról), elkezdenek fantáziálni szerelemről és családról, csakhogy a külvilág mindenáron próbál betolakodni a gondosan felépített idillbe, és visszajuttatni a börtönbe a gyilkosságért elítélt rabot.
Gyerekszínészhez képest Gattlin Griffith meglepően éretten adja elő az anyjával egyedül maradt, a ház urának szerepét pótolni próbáló gyereket, és Josh Brolin is egyszerre karizmatikus, veszélyes és vonzó. Noha mindenki dicséri, Kate Winslet alakítása csalódás volt, mintha már láttunk volna tőle hasonló figurát, és emiatt hiába jó a szerepben, kicsit unalmas és kiszámítható.
Ha rögtön elfogadjuk a film alapvetését, hogy ez Henry elbeszélése (a regény is az ő szemszögéből van írva), akkor élvezetes film lesz a Nyárutó. A narrációs technika ugyan megbicsaklik néha, mert a fő történetszálat megszakítva pillanatnyi flashback villanásokat látunk a film esetleges pontjain, amikről először nem is egyértelmű, melyik szereplő múltját mutatják. Mikor végre kiderül, a másik szereplő múltján is gyorsan végig kell menni (ha már eddig elmaradt), amit aztán egy összefüggő flashbackben mutat meg Reitman. Ahelyett, hogy ettől még érdekesebbé válna, zavaróan szétdarabolt lesz a végeredmény. Hiába hangulatosak a visszatekintések, látványosan elütnek a film egyéb részeitől, és sehogy sem alkotnak egységet. Talán a két órás játékidő is sok néha, a cselekmény olyan lassan vánszorog előre, mint egy túl forró nyári délután. Ezt ellensúlyozza valamennyire Eric Steelberg fényképezése (mennyivel hatásosabb lett volna, ha kiveszik a párbeszédeket, és csak a képek meg a színészek maradnak!), a lágy tónusú, késő nyári hőség, az állandó izzadtság, a nagy ritkán egymáshoz érő bőrfelületek és az ételek mind metaforák, a lelki történések külső manifesztációiként jelennek meg. Lehet, hogy ez a megoldás kicsit művészkedősnek tűnik, de egész biztos, hogy ilyen erotikusan még sosem sütöttek barackos pitét.
Reitman korábbi filmjeinél ugyan kissé gyengébbre sikerült a Nyárutó, ám ez inkább az alapanyagként szolgáló könyvnek róható fel. Maynard regényében ugyanis a történet egyre inkább szentimentálisabbá válik, ahelyett, hogy egy Franzen-féle bevállalós amerikai dráma lenne, és Frank túlidealizált karakterét egy idő után senki nem hiszi el. Mint a tökéletes szőke herceg, aki épp a megfelelő időben érkezik, hogy felébressze Csipkerózsikát. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de nem lesz belőle maradandó film. Reméljük, Reitman is elkönyveli egy kísérletnek, és inkább visszatér a jelen társadalmi problémáinak szarkasztikus boncolgatásához.
Mivel személyes visszaemlékezés szűrőjén keresztül ismerjük meg a történetet, így erősen szubjektív, azok az elemek kapnak nagyobb hangsúlyt, amik Henry Wheeler számára jelentősek, a fejlődéstörténete szempontjából meghatározónak számítanak. Szülei válása után egyedül marad kissé agorafóbiás és súlyosan depressziós anyjával, Adel-lel, míg egy hosszú hétvégén, felforgatva az unalmas életüket, saját házukban túszul ejti őket egy barátságos szökött fegyenc. Mint kiderül, Frank minden szempontból az, akire anyának és fiának szüksége van. Ha kell, apafigura, máskor ezermester vagy szerető, de a legfontosabb, hogy nagyon jókat főz - ezzel sikerül is elbűvölnie az először bizalmatlan „foglyokat”. A furcsa hármas gyorsan berendezkedik ebbe a klausztrofób helyzetbe (szinte alig mozdulnak ki otthonról), elkezdenek fantáziálni szerelemről és családról, csakhogy a külvilág mindenáron próbál betolakodni a gondosan felépített idillbe, és visszajuttatni a börtönbe a gyilkosságért elítélt rabot.
Gyerekszínészhez képest Gattlin Griffith meglepően éretten adja elő az anyjával egyedül maradt, a ház urának szerepét pótolni próbáló gyereket, és Josh Brolin is egyszerre karizmatikus, veszélyes és vonzó. Noha mindenki dicséri, Kate Winslet alakítása csalódás volt, mintha már láttunk volna tőle hasonló figurát, és emiatt hiába jó a szerepben, kicsit unalmas és kiszámítható.
Ha rögtön elfogadjuk a film alapvetését, hogy ez Henry elbeszélése (a regény is az ő szemszögéből van írva), akkor élvezetes film lesz a Nyárutó. A narrációs technika ugyan megbicsaklik néha, mert a fő történetszálat megszakítva pillanatnyi flashback villanásokat látunk a film esetleges pontjain, amikről először nem is egyértelmű, melyik szereplő múltját mutatják. Mikor végre kiderül, a másik szereplő múltján is gyorsan végig kell menni (ha már eddig elmaradt), amit aztán egy összefüggő flashbackben mutat meg Reitman. Ahelyett, hogy ettől még érdekesebbé válna, zavaróan szétdarabolt lesz a végeredmény. Hiába hangulatosak a visszatekintések, látványosan elütnek a film egyéb részeitől, és sehogy sem alkotnak egységet. Talán a két órás játékidő is sok néha, a cselekmény olyan lassan vánszorog előre, mint egy túl forró nyári délután. Ezt ellensúlyozza valamennyire Eric Steelberg fényképezése (mennyivel hatásosabb lett volna, ha kiveszik a párbeszédeket, és csak a képek meg a színészek maradnak!), a lágy tónusú, késő nyári hőség, az állandó izzadtság, a nagy ritkán egymáshoz érő bőrfelületek és az ételek mind metaforák, a lelki történések külső manifesztációiként jelennek meg. Lehet, hogy ez a megoldás kicsit művészkedősnek tűnik, de egész biztos, hogy ilyen erotikusan még sosem sütöttek barackos pitét.
Reitman korábbi filmjeinél ugyan kissé gyengébbre sikerült a Nyárutó, ám ez inkább az alapanyagként szolgáló könyvnek róható fel. Maynard regényében ugyanis a történet egyre inkább szentimentálisabbá válik, ahelyett, hogy egy Franzen-féle bevállalós amerikai dráma lenne, és Frank túlidealizált karakterét egy idő után senki nem hiszi el. Mint a tökéletes szőke herceg, aki épp a megfelelő időben érkezik, hogy felébressze Csipkerózsikát. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de nem lesz belőle maradandó film. Reméljük, Reitman is elkönyveli egy kísérletnek, és inkább visszatér a jelen társadalmi problémáinak szarkasztikus boncolgatásához.
