Portfóliók

Egy cellatársam mondta

Egy cellatársam, nevén nevezve: Krizsó mondta nekem egy hajnalon, felébresztve ezzel a tudatom iszonyatos vérsszopóit, és kígyójait, amit reggel a kávé, és a cigi tud elűzni.
--Szeptemberben leszek kilenc éves!
-Tényleg? kérdeztem.
--Hát régen volt már az óvoda. Pedig milyen jó kis játékaink voltak. De a Tomika feje mindig betört. Nem értettük, miért ezért kipróbáltuk máson is, és megkérdeztük tőle, "milyen volt?". De nem válszolt.
Ezért kipróbáltuk magunkon is. Fájt. Nagyon fájt.
- És azóta nem bántasz embereket.
--Nem, ezekuttán megvertük Ricsikét. Neki is fájt. Kikötöztük a földre, és rá akartunk hajtani a háromkerekűkkel. De összevesztünk rajta, melyik részén érkezzünk egyszerre, és ütközzünk mi is a Bánfikával.
-Na jó hagyjuk. Boldog szülinapot!
--Kösz.
Őrült volt. Biztos voltam benne. Na de milyen hely, ahol összezárnak embereket dilinyósokkal. Ez ma már a harmadik volt, akivel találkoztam. Az őrök szokták betuszkolni a rácsaim közé. Mellém. Hát hova máshova? Ide kell, hogy hozza az agytekervényeiről sulykoló lassúsággal csöpögő eleganciátlan negatív nyúlványait. Ezekkel hatol be a fejembe, és nyalakodja szét, mint egy lasla fejű kutya nyálas, langyos nyelve az én tiszta, makulátlaan, láthatatlan elmém gyönyörű mezőit.
Na de várjunk csak! Minden este el is viszik őket. Miért?
---Azt mondják megölöd Őket!
-Ki vagy?
nincs válasz.
-Megölöm? miért?
---Mert skandináv hullamosónak képzeled őket. És a te kitalált vallásod a hiperpunk vadkanizmus szerint ők boszorkányok lábujjkörméből nőttek.
-Úristen! Akkor én gyilkos vagyok.
De akkor miért nem tartóztatnak le? Biztos mert...a karalábé megtiltotta nekik. Ez logikusan hangzott, így belenyugodtam a dologba.
--Te mióta vagy tajtékos?
Kérdezte Krizsó. Kirángatva a hallomás fekélyes tényfeltárásából.
-micsoda?
--Félkegyelmű, mióta vagy?
-Az mi?
--Habókos, dilis, katicás, bugyjant... tudod!?
-Mármint, hogy őrült?
--Az hát!!!
-Nem vagyok az. Sosem éreztem magam annak.
--Hát ez az! Mert hülye vagy, egy dilis. A dilisek nem tudják, hogy azok!
-És ezt honnan tudod?
--Hallottam, egy barátom mondta, mielőtt megütöttem a kis fejecskéjét a dömperrel.
-És Ő honnan tudta?
--Nemtudom, biztos ő nem az.
-És azt én honnan tudom, hogy ő nem az?
--Én mondom.
-De te abnormális vagy.
--Nemtudom.
-Na látod!
--Tényleg! Édes Istenem. Akkor viszont...ENGEDJENEK KI!!! ÉN NORMÁLIS VAGYOK!!!
Kiáltotta. Olyan erőből kiáltotta, hogy szinte elsírtam magam. Örült neki. Nagyon. Saját magát simogatta, és dícsérte magát, mint egy kilenc évest az anyja mikor valami nagyon jót tett a gyermeke, és gyökeresen meg akarja győzni a tudatában a fiút, hogy amit tett az jó. Pedig ez az ember kb 55 éves. De gyerekruhákat hord. Mintha egész életében egy bábszínház, rajz, és mesefilmeket sugározó csatorna előtt ült, és nézte volna. Megtanították neki, milyen gyereknek lenni, de sosem tapasztalta meg milyen az igazából, és az élet többi részét nem is látta volna. És most megnőtt. Normális 55 évesnenk tűnt a kétségbe esett dühvel a szemében. Ilyen érzést, csak egy meggyötört, megfáradt 55 éves ember arcán láthat. Aki már megtapasztalta, milyen mocskos, szemét is tud lenni ez a világ! De örült is. Szíve megnyílt. Nem engedték ki, már pont kezdte volna megérteni, hogy ez így nem jó.
Nem akartam lelombozni a hangulatát, de meg kellett kérdeznem.:
-Honnan tudod?
--ÉN NORMÁLIS VAGYOK!
-Miért is?
--Én normális vagyok, TE MONDTAD!
-És én honnan tudom?
--MERT TE IS NORMÁLIS VAGY!
-Szerintem is.
Sosem éreztem magam őrültnek. De akkor mik ezek a rácsok? És miért fog Krizsó is eltűnni este a cellámból?

Vége