Portfóliók

Ljubov Makarivna Szirota

A Pripjatyiakhoz

/Triptichon/

1.

Tudjuk, semmilyen vezekelés sem hozza helyre

annak az áprilisnak a tévedéseit és a szenvedést.

A lelkiismeret hajlott vállakkal tartja

az örökre ránehezedő kínos terhet.

Higgy nekem, lehetetlen

legyőzni,

vagy enyhíteni

fájdalmunk az elveszett otthonért.

A gyötrelem ottmarad a dobogó szívekben,

a félelem az elménkben lüktet.

Ott,

töviskoszorúval a fején,

darabokra hullt városunk kérdezi:

mindig szerettelek titeket

és mindent megbocsátok nektek,

hát miért hagytatok el örökre?!

2.

De a város éjjelente feléled

bár örökre kiürült, életre kel.

Ott maradt álmaink felhője száll,

s az ablakokat bevilágítja a holdfény.

A fák rendületlen emlékek által élnek,

emlékeznek a kezek érintésére.

Mily keserű lehet a tudat,

hogy árnyékunk senkinek sem kell

védekezni a perzselő hőségtől!

Éjjel ágaikon csendben ringanak

hajdanvolt lángoló álmaink.

A ragyogó csillagfény

a járdára hullva

őrködik, míg eljön a reggel . . .

De ahogy kivilágosodik . . .

Elveszett álmaink,

az elárvult házak

néma ablakaiba

tapadva keserű

jégmosollyal búcsúznak tőlünk! . . .

3.

Álltunk létünk hamuja fölött;

most mit vigyünk hosszú utunkra?

Tudat alatt ott a félsz, mehetünk bárhová

fölöslegesek vagyunk.

A veszteség érzése

felfedte a lényegét

a hirtelen jött gyökértelenségnek,

megmutatta, hogy kálváriánkban nem

osztoztak velünk a vétkesek; egy napon

ők néznek szembe a megsemmisüléssel?

. . . Minket arra ítéltek, hogy nyájként maradjunk ott

a legkeményebb teleken . . .

Ti, repüljetek el!

De amikor elszálltok

ne feledjetek el minket, földhözragadtakat!

Nem baj, hogy vidám, távoli földekre mentek

boldog szárnyalástok messzire visz,

és lehet, hogy szénné égetett szárnyaink

védenek meg titeket, a gondatlanságtól.

Fordította: Nagy István Paphnutius, 2012.

(Az eredeti orosz és a Leonid Levin and Elisavietta Ritchie által készített angol változatból.)

Megjelent: Napút, 2013/5 szám