Portfóliók
karmok
Karmok
A rémület az egyedüli, amit magamban érezni tudok, mikor szemem elé tárul
az a látvány. A fertelmes bűz, az ordító hangok, a porban csúszó meketrecek, a
rettegő arcok, és a csonkolt lelkek sikítóan szörnyű egyvelegében mászkálok,
kullogok. Sötét uralkodik, egyedül a holdfény véres ragyogása tűnik pozitív momentumnak.
Egy szám, és sikítás. Egy-egyes szám, és megint sikítás, egy nagy kapa, és üvöltés.
A levegő, mintha folyamatosan izzó láva lett volna, amit épp belélegzek,
de közben fáztam, kimondhatatlan fájdalmat éreztem minden tagomban,
emellett az ég villámlott, és minden villám csapása az én testemet érte.
Ez a fájdalom azonban inkább bizsergető volt, mintsem kínzó.
körülöttem ismeretlen emberek, mintha mindegyik egy ugyanolyan maszkot
viselt volna. A sablonképűek meg nevettek. Rajtam. Miért? Nem tudom!
Dübörgés, sikítás, szakadatlan félelem a levegőben, elviselhetetlen kínok.
-Úr Isten talán ez már a vég? Vagy talán a pokol füstös tornáca? Ebbe belegon-
dolván arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy meghaltam, és ez itt
csak a kezdet. Ennél csak rosszabb lesz. Villogó furcsa, vakító fények, vérző falak,
szétszaggatott félig emberi holttestek. És egy szám, amit nem bírok kiverni a
fejemből. Úgy érzem, megőrülök, nem bírom, nem hiszem el, hogy ezt kell átélnem,
én túl fiatal vagyok ehhez, nekem nem ezt szánta a sors.
És ekkor egy kellemetlen csipogó hang szólal meg. Egyre erősebben csipog. Huh, az ébresztőórám. Reggel van.
Csak egy rémálom volt. Bár soha nem szoktam rosszakat álmodni. Ez jelent valamit.
Na jó, még sötét van. Megnyomom a gombot, mely elhúzza az ébresztést 5 perccel. Mindig
így szoktam ébredni reggel. Öt percenkét kelek fel, és a végén rájövök, hogy késésben
vagyok. Visszaaludtam. Gondolkodni kezdtem, de ezek a gondolatok keveredtek egyes álomképekkel.
Valahogy így tudnám leírni: keserves fürjek szédelegnek a zacskós utcapad
szökevényen. Nem értem már, hogy a fapapucsok szecesszióján keresztül miért nem látjuk a világot.
De az viszont világosan nyilvánvaló, hogy a ragacsseprűk nem működnek délben.
Mit beszélek itt összevissza? Csak a kacsacsőrű emlős láthatja azt, amit a
holdtündérek békében nem eszmélnek gyönyörű égihaloványként. Vagy talán egy
könnycsepp vet véget a világ szenvedésein a vulkán sistergő évadján.
Megint csörög az ébresztő, de már nincs kedvem lenyomni a gombot, hogy még
öt percig járjon a fejem, és az idegbetegségbe kergessem magam.
Inkább felkelek, és lemegyek a konyhába meginni a reggeli kávémat.
Eközben tudom, hogy valami nincs rendben. Valami nyomaszt, és nem tudok
rájönni, hogy mi az. A kávéfőző üdítő buggyogó hangját hallom, ami jelzi nekem,
hogy kész a kávé. Rágyújtok egy szál cigarettára, és iszogatom a frissülést
hozó nedűt. És azon töröm a fejem, hogy mi az, ami ennyire megvisel?
Talán elfelejtettem valamit? Nem, nem, nem!!! Nemtudom. Na jó felöltözöm, és
elindulok az iskolába. Mikor megérkezem, a púpos portásnéni nyájasan köszön nekem. Furcsa.
Eddig sohasem köszönt. Biztos ma olyan jó napja van, hogy elfelejtette, hogy
a múlt héten a barátommal egy csomag rothadt almát dugtunk el a fiókjában,
és az ott bűzölgött neki még vagy három napig, és nem engedett a fülkéjébe
senkit, mert azt hitte, hogy az az ő szaga, és csak ott érződik.
MI is az első óra? Ja, biosz. De valami nem stimmel, a folyosók teljesen
üresek. Ránézek az órámra. Nem, nem késtem el. Talán a portás bombát dugott el
az iskolában, és riadó volt, mindenki elment, de engem beengedett, hogy aztán én
robbanjak fel, és ezért örült nekem ennyire. Bemegyek a bioszterembe, és az
osztály vigyázban áll! Nocsak, felelés lesz? Vagy mindenkinek görcs állt a lábába?
Megkérdezem Valért, hogy most meg mi a fene van? A válasz a következő volt.
-Csend legyen, a tanárnőt várjuk!
-Jó de vigyázzállásban?
-Csönd és menj a helyedre!
Úristen itt valami nagyon nagy probléma van! Beállok vigyázba én is.
kis idő múlva a tanárnő bejön a terembe, és így szól rekedtes hangon:
-Na gyermekeim, ti kis semmire kellő pondrók! Most kiosztom a dolgozatokat,
amit a múlt órán írtatok!
-Múlt órán? Tanárnő ez az első óra!
-Fogd be, te kis szánalmas teremtmény!
Tehát gyerekek, az én epém is megjavult, miközben javítottam ezeket a
méltányolhatatlan munkákat. Szerencsére mindenkié egyes!
Az osztály arcán mintha öröm ült volna ki. Vagy csak a kín mosolyát láttam rajtuk?
MI a fene folyik itt? A tanci még sosem beszélt így! És mindenki örül, hogy egyest
kapott? Jézusom! Biztos átaludtam egy egész évezredet, és most ebben az időben
így néz ki az oktatás.
A következő óra a matematika. A teremben ugyanaz a vigyázzállásos kép fogad.
Hát bele kell törődnöm itt már semmi sem a régi. Bajusz tanárnő belép a terembe,
és közli, hogy le fogja zárni az év végi jegyeket.
-Dehát tanárnő, hiszen még félév sincs!
-Nem érdekel, most mindannyiótok megkapja a jegyét!
Mindenki megbukott!
És az osztály hangos éljenzésbe kezd.
-Nem, hát ilyen nincs!!!
Mi ez?
Tanárnő, hányadik századot írjuk?
kérdeztem.
-Mi bajod van kisfiam?
-Mi a mai dátum?
-Kétezeröt, de jól vagy, mert nagyon sápadtnak látszol.
A hangja ebben a mondatban hirtelen sátánian mélyre váltott.
És amint ezt kimondta, az arca torzulni kezdett, az ujjain barna karmok, a szájában
pengeéles agyarak kezdtek nőni. Kifutottam a teremből. Futottam. Futottam, ahogy csak bírtam, de a lábam úgy mozgott, mintha minden izmom elsorvadt volna, és a levegő közegellenállása egyenlő lett volna a vízével. A falak vérezni kezdtek, a tanárnő utánam, a lépcsők hullámoznak,
a falon lévő tablókon hólyagok nőttek, színek, fények cikáztak, tömegek hangját
hallottam, olyan, mintha a sok diáké lett volna szünetben, de a folyosó
kongott az ürességtől. Nem volt menekvés! A járólapba úgy süllyedtem, mintha az
Futóhomok lett volna, és a torz tanárnő meg egyre csak közelebb ért. Közelebb,
és közelebb. Minden másodperc egy óra hosszúságúnak tűnt, és a tanárnő karmai
már elérték az arcom, már csak egy fél Óra (másodperc), és a markában leszek.
Elért. Megáll előttem, és egyszercsak egy hatalmas, fénylő kasza tűnt fel a kezében.
Felemelte, várt egy pillanatig, ekkor megcsillant a kasza éle, és Bajusz
foga. És hatalmasat lendített, aztán...BÍPP, BÍPP, BÍPP.
Az ébresztő órám megszólalt. Reggel van, és mindjárt iskola. Lemegyek a konyhába, meginni egy kávét, és elindulok a tanodába. A kapun belépve a portás köszön. Köszön!? Nee!
Kezdődik elölről? Ekkor Bajusz tanárnőt látom elmenni magam mellett.
Neki köszönt a púpos. Huhh! Üdvözlöm a kedves, aranyos tanárnőt, és előre engedem az ajtónál.
Mikor elmegy előttem, látom, hogy a naplót valahogy nagyon furán tartja a kezében.
És akkor láttam...nagy hosszú barna körmök lógtak ki az ujjaiból...
VÉGE
A rémület az egyedüli, amit magamban érezni tudok, mikor szemem elé tárul
az a látvány. A fertelmes bűz, az ordító hangok, a porban csúszó meketrecek, a
rettegő arcok, és a csonkolt lelkek sikítóan szörnyű egyvelegében mászkálok,
kullogok. Sötét uralkodik, egyedül a holdfény véres ragyogása tűnik pozitív momentumnak.
Egy szám, és sikítás. Egy-egyes szám, és megint sikítás, egy nagy kapa, és üvöltés.
A levegő, mintha folyamatosan izzó láva lett volna, amit épp belélegzek,
de közben fáztam, kimondhatatlan fájdalmat éreztem minden tagomban,
emellett az ég villámlott, és minden villám csapása az én testemet érte.
Ez a fájdalom azonban inkább bizsergető volt, mintsem kínzó.
körülöttem ismeretlen emberek, mintha mindegyik egy ugyanolyan maszkot
viselt volna. A sablonképűek meg nevettek. Rajtam. Miért? Nem tudom!
Dübörgés, sikítás, szakadatlan félelem a levegőben, elviselhetetlen kínok.
-Úr Isten talán ez már a vég? Vagy talán a pokol füstös tornáca? Ebbe belegon-
dolván arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy meghaltam, és ez itt
csak a kezdet. Ennél csak rosszabb lesz. Villogó furcsa, vakító fények, vérző falak,
szétszaggatott félig emberi holttestek. És egy szám, amit nem bírok kiverni a
fejemből. Úgy érzem, megőrülök, nem bírom, nem hiszem el, hogy ezt kell átélnem,
én túl fiatal vagyok ehhez, nekem nem ezt szánta a sors.
És ekkor egy kellemetlen csipogó hang szólal meg. Egyre erősebben csipog. Huh, az ébresztőórám. Reggel van.
Csak egy rémálom volt. Bár soha nem szoktam rosszakat álmodni. Ez jelent valamit.
Na jó, még sötét van. Megnyomom a gombot, mely elhúzza az ébresztést 5 perccel. Mindig
így szoktam ébredni reggel. Öt percenkét kelek fel, és a végén rájövök, hogy késésben
vagyok. Visszaaludtam. Gondolkodni kezdtem, de ezek a gondolatok keveredtek egyes álomképekkel.
Valahogy így tudnám leírni: keserves fürjek szédelegnek a zacskós utcapad
szökevényen. Nem értem már, hogy a fapapucsok szecesszióján keresztül miért nem látjuk a világot.
De az viszont világosan nyilvánvaló, hogy a ragacsseprűk nem működnek délben.
Mit beszélek itt összevissza? Csak a kacsacsőrű emlős láthatja azt, amit a
holdtündérek békében nem eszmélnek gyönyörű égihaloványként. Vagy talán egy
könnycsepp vet véget a világ szenvedésein a vulkán sistergő évadján.
Megint csörög az ébresztő, de már nincs kedvem lenyomni a gombot, hogy még
öt percig járjon a fejem, és az idegbetegségbe kergessem magam.
Inkább felkelek, és lemegyek a konyhába meginni a reggeli kávémat.
Eközben tudom, hogy valami nincs rendben. Valami nyomaszt, és nem tudok
rájönni, hogy mi az. A kávéfőző üdítő buggyogó hangját hallom, ami jelzi nekem,
hogy kész a kávé. Rágyújtok egy szál cigarettára, és iszogatom a frissülést
hozó nedűt. És azon töröm a fejem, hogy mi az, ami ennyire megvisel?
Talán elfelejtettem valamit? Nem, nem, nem!!! Nemtudom. Na jó felöltözöm, és
elindulok az iskolába. Mikor megérkezem, a púpos portásnéni nyájasan köszön nekem. Furcsa.
Eddig sohasem köszönt. Biztos ma olyan jó napja van, hogy elfelejtette, hogy
a múlt héten a barátommal egy csomag rothadt almát dugtunk el a fiókjában,
és az ott bűzölgött neki még vagy három napig, és nem engedett a fülkéjébe
senkit, mert azt hitte, hogy az az ő szaga, és csak ott érződik.
MI is az első óra? Ja, biosz. De valami nem stimmel, a folyosók teljesen
üresek. Ránézek az órámra. Nem, nem késtem el. Talán a portás bombát dugott el
az iskolában, és riadó volt, mindenki elment, de engem beengedett, hogy aztán én
robbanjak fel, és ezért örült nekem ennyire. Bemegyek a bioszterembe, és az
osztály vigyázban áll! Nocsak, felelés lesz? Vagy mindenkinek görcs állt a lábába?
Megkérdezem Valért, hogy most meg mi a fene van? A válasz a következő volt.
-Csend legyen, a tanárnőt várjuk!
-Jó de vigyázzállásban?
-Csönd és menj a helyedre!
Úristen itt valami nagyon nagy probléma van! Beállok vigyázba én is.
kis idő múlva a tanárnő bejön a terembe, és így szól rekedtes hangon:
-Na gyermekeim, ti kis semmire kellő pondrók! Most kiosztom a dolgozatokat,
amit a múlt órán írtatok!
-Múlt órán? Tanárnő ez az első óra!
-Fogd be, te kis szánalmas teremtmény!
Tehát gyerekek, az én epém is megjavult, miközben javítottam ezeket a
méltányolhatatlan munkákat. Szerencsére mindenkié egyes!
Az osztály arcán mintha öröm ült volna ki. Vagy csak a kín mosolyát láttam rajtuk?
MI a fene folyik itt? A tanci még sosem beszélt így! És mindenki örül, hogy egyest
kapott? Jézusom! Biztos átaludtam egy egész évezredet, és most ebben az időben
így néz ki az oktatás.
A következő óra a matematika. A teremben ugyanaz a vigyázzállásos kép fogad.
Hát bele kell törődnöm itt már semmi sem a régi. Bajusz tanárnő belép a terembe,
és közli, hogy le fogja zárni az év végi jegyeket.
-Dehát tanárnő, hiszen még félév sincs!
-Nem érdekel, most mindannyiótok megkapja a jegyét!
Mindenki megbukott!
És az osztály hangos éljenzésbe kezd.
-Nem, hát ilyen nincs!!!
Mi ez?
Tanárnő, hányadik századot írjuk?
kérdeztem.
-Mi bajod van kisfiam?
-Mi a mai dátum?
-Kétezeröt, de jól vagy, mert nagyon sápadtnak látszol.
A hangja ebben a mondatban hirtelen sátánian mélyre váltott.
És amint ezt kimondta, az arca torzulni kezdett, az ujjain barna karmok, a szájában
pengeéles agyarak kezdtek nőni. Kifutottam a teremből. Futottam. Futottam, ahogy csak bírtam, de a lábam úgy mozgott, mintha minden izmom elsorvadt volna, és a levegő közegellenállása egyenlő lett volna a vízével. A falak vérezni kezdtek, a tanárnő utánam, a lépcsők hullámoznak,
a falon lévő tablókon hólyagok nőttek, színek, fények cikáztak, tömegek hangját
hallottam, olyan, mintha a sok diáké lett volna szünetben, de a folyosó
kongott az ürességtől. Nem volt menekvés! A járólapba úgy süllyedtem, mintha az
Futóhomok lett volna, és a torz tanárnő meg egyre csak közelebb ért. Közelebb,
és közelebb. Minden másodperc egy óra hosszúságúnak tűnt, és a tanárnő karmai
már elérték az arcom, már csak egy fél Óra (másodperc), és a markában leszek.
Elért. Megáll előttem, és egyszercsak egy hatalmas, fénylő kasza tűnt fel a kezében.
Felemelte, várt egy pillanatig, ekkor megcsillant a kasza éle, és Bajusz
foga. És hatalmasat lendített, aztán...BÍPP, BÍPP, BÍPP.
Az ébresztő órám megszólalt. Reggel van, és mindjárt iskola. Lemegyek a konyhába, meginni egy kávét, és elindulok a tanodába. A kapun belépve a portás köszön. Köszön!? Nee!
Kezdődik elölről? Ekkor Bajusz tanárnőt látom elmenni magam mellett.
Neki köszönt a púpos. Huhh! Üdvözlöm a kedves, aranyos tanárnőt, és előre engedem az ajtónál.
Mikor elmegy előttem, látom, hogy a naplót valahogy nagyon furán tartja a kezében.
És akkor láttam...nagy hosszú barna körmök lógtak ki az ujjaiból...
VÉGE
