Portfóliók
egy tömeggyilkos legszebb napja
Egy tömeggyilkos legszebb napja
Talán az egész Anyámmal kezdődött. Talán ott indultak el a tettek, amikor Anyám felkeltett, és elküldött adó kártyát csináltatni. Na ja, elmúltam 18 éves, és dolgoznom kell a nyáron. Adó kártya nélkül pedig nem lehet. De mi a tökömet jelent egy ilyen kártya? Egy kártya, ami feljogosít másokat arra, hogy ha akar, lehúzhasson. Méghozzá törvényesen. Valahol itt kezdődnek a problémák a világgal. Mindent csak törvényesen. A törvény az embereket szolgálja. Ám engedélyt ad arra, hogy lopjunk, gyilkoljunk, nyomorba döntsünk másokat. A katonáknak ölni kell. Erre képezik ki őket, és ezért kapnak pénzt, és minden eszközt, ami csak létezik. A pénz nem számít, úgyis az állampolgárok fizetik. Ehhez is hozzájárulok az adó kártyával. Én nem akarom, hogy az én pénzem is gyilkosokhoz kerüljön! De máskülönben nem kapok munkát. Én inkább támogatnám az egészségügyet, mármint, amit a katonák kapnának tőlem, azt inkább kapják a betegek, mert egyszer még én is leszek beteg, és én is elvárom, hogy tudjanak kezelni. Erre való a tb. kártya.
Ehhez képest nem kell elmondanom, hogy festenek a kórházaink. És ezt más nem veszi észre? Miért nincsenek az emberek felháborodva ezen? Az emberek egyet értenek a háborúval? Biztosan, különben tennének valamit ellene. Lehetetlen, mert mindenki be van oltva lázadás ellen. A média, a kormány, a filmek a moziban, a reklámok, mind azt hitetik el velünk, hogy ez így jó. Az emberek, meg akik véletlenül meglátják, hogy ez az egész mégsem a legjobb, azokkal meg elhitetik, hogy úgysem tudnak mit tenni ellene. „Menjetek csak el szavazni, ha mi azt mondjuk, hogy szabad, és majd meglátjuk mi lesz.” Jézusom! Itt ülök a buszon, és azt látom, hogy bárkinek próbálok a szemébe nézni, mindenki elfordítja a fejét. Mitől féltek birkák?
Hogy el lopom a lelketeket? Ha netalántán mosolyogva szállok fel a buszra, kinéznek. „Mit vigyorog ez itt magában? Biztos be van drogozva. Hülye narkós!” Anyátokat! Csak mert én akkor is élek, ha mások is látják, még nem vagyok drogos. Nem is drogozom. Nem is kell, én sokkal készebb vagyok józanul, mint bármilyen készítmény hatásától. Én magam vagyok a drog. Az agyam lát el élményekkel, ha éppen nem csinálok semmit. Nézzetek magatokra! Itt ültök befásult érzelem mentes arccal, és azt sem tudjátok, kivel ültök egy buszon. És ha ne adj Isten történne valami baleset, azt sem tudnátok kiknek a társaságában haltatok meg! Legalább nézzetek egymásra kedvesen. Nem! Felőletek akár mindenki fel is fordulhatna. Épp mikor ezt gondoltam egy lány, kb. 20 éves, elájult. Kicsit kövérkés arcát elborította a fehérség. Valószínűleg a melegtől. Iszonyatos a hőség, és levegő sincs. És az emberek először meg sem mozdultak. Felállok, hogy megnyomjam a vészcsengőt, de elém állnak, és körbe veszik a lányt. Nézegetik. Félre lököm az öltönyös embert előttem, hogy megállítsam a buszt. Erre anyázik nekem egyet. Majd a buszvezető szól be a rádión, hogy ne szórakozzunk a csengővel, mire egy nyugdíjas néni előre ordít, hogy egy kislány rosszul lett, biztos narkózott. A busz megáll, és kinyitja az ajtót. Oda megyek a lányhoz, és felkapom a vállamra, majd leviszem a buszról, és hívom a mentőket. A busz tovább hajtott. Egy valaki szállt még le velünk. Egy lány. Fekete volt a haja, mindkét füléből vagy tíz fülbevaló lógott. Fekete smink, kihúzott szem, fekete ruha, harisnya a kezén, fekete bakancs, szakadt szoknya, csíkos harisnya a lábán. Az a lány, akit minden valószínűséggel egész nap azzal cseszegetnek, hogy hogyan néz ki. Mindenki, aki nem érti meg, hogy ez tulajdonképpen rasszizmus. Elítélünk valakit, aki nem úgy néz ki, mint mi. Ki az a mi? Mi az, hogy nem úgy néz ki? Az emberekbe beleültetett mesterséges értékrendeknek nem megfelelő kinézet. Akit kinéznek, kiközösítenek, csak azért, mert ő így érzi jól magát. Az egész buszon utazó hisztérikus masszából ő volt az egyetlen, aki leszállt, hogy segítsen a lányon. Függetlenül attól, hogy merre tartott, vagy sietett-e. Mindenki dühösen nézte a buszon, miközben olvasott. Nem ártott senkinek. Csak más.
-Hívtad a mentőket? Kérdezte.
-Persze, mindjárt itt vannak.
Elkezdte finoman pofozgatni, és beszélt hozzá. Én a fekete angyalt néztem, és arra gondoltam:
Végre valaki, aki értékes a mai napon. Valaki, akinek fontos ember társa. Aki képes kiállni a sorból, és a taposómalomból, és elsőbbrendű feladatának tartja segíteni máson. A táskájában kezdett el kutatni.
-Van itt valami, ami segít. Mondta.
És előhúzott egy magnumot. És a lány arcához tartotta, aki még mindig fehér volt, és eszméletlen.
-Neeeee! Kiáltottam, és félelmemben eltakartam a szemem, és vártam a dördülést. Ösztönös mozdulat volt, nem gondolkodtam. Utólag gyávának érzem emiatt magam, de ez van. Vártam a nagy bummot, de nem volt. Egy vízi pisztoly volt az, és arcon spriccelte a lányt. Nevetett, látva az ijedséget az arcomon. Megnyugodtam, de a szívem még mindig vert. A lány magához tért, és én megkérdeztem a nevét. Fehér Annának hívták. Közben megjött a mentő, és bevitték a kórházba. A „fekete” lánnyal vártuk a következő buszt. Bemutatkozott, én is. Csáth Ritának hívták. Engem nem. Felszálltunk arra a mocskos, büdös, gusztustalan, férges kék borzalomra. Én mosolyogtam, Rita nem. Ennek ellenére mind a kettőnkre úgy néztek az emberek, mint valami rongyra, amire ráélvezett néhány medve, rávizelt volna pár pávián, és mindezt megette, majd kihányta egy disznó, amit éppen tacskók elégítenek ki. De nem érdekelt. Én belevigyorogtam a rémek arcába, ő pedig még mindig fekete volt, és ijesztő. A hónalj szagban pácolódva álltunk a lánnyal egymással szemben. Nem beszélgettünk. Mintha már minden lényegeset tudtunk volna egymásról. Csak néztük egymást. Hátunk mögül egy bajszos bácsi, körülbelül ötven éves ordibált neki. Szidta, mint a bokrot.
-Anyádba húzzál vissza te sátánista idióta ringyó. Mit képzelsz magadról, hogy így jössz emberek közé. Mint egy utolsó ribanc. Fúj.
Egy nénike egyet értett vele, és dühében leköpte a lányt.
Ő ügyet sem vetett rá, mintha már megszokta volna. Én nem hagytam a dolgot annyiban. Odamentem hozzájuk, és teli torokból üvöltöttem velük.
-Mi a kurva anyjuk redvás faszát képzelnek magukról mi? Erre nevelte az anyjuk? Miért hiszik magukról azt, hogy ítélhetnek más emberek felett? Mire fel? Kinek érzik magukat? Leköpni egy embertársukat!? Hogy hozhatott létre az anyaföld ekkora férgeket, és rakhatott emberek közé? Dögöljenek meg!
-Hagyjad, nem érdemes. Úgysem értik meg. Sosem fogják. Mondta a lány.
-Nem érdekel. Takarodjanak lefelé a veres faszba a buszról.
Amint ezt kimondtam a bajszos úriember felállt, és arcon ütött.
BEPÖCCENTEM.
Az agyamat elöntötte egy elmondhatatlan düh. Valami olyasmi, amit még ember nem érzett. Egy széjjelkokszolt kopasz gengszter sem. Egy Vietnámban harcoló gerilla sem. Senki. Az eddigi életem összes dühe összegyűlt bennem, sőt az egész Világé. Mindenkié, aki valaha is volt dühös valamiért. Vörösödni kezdtem. Úgy éreztem, szétpattanok, minden izmom megfeszült. A gerincem, és a csontjaim acél keménységűek lettek. Remegetem. Felemeltem a jobb kezem a magasba, kiszakítván a busz tetejét. Lesújtottam. Zeusznak egy villámában sem volt akkora erő, mint abban az ütésben. Amint az öklöm hozzáért az öreg fejéhez a koponyája rárobbant az üvegre, a kezem meg sem állt, csak a beleinél. Egy merő vérbe, és szervekbe borult az ülés, és én. Az emberek sikítottak, és pánikba estek. Valaki megnyomta a vészjelzőt, mire a sofőr beleszólt a mikrofonba, talán megszokásból, hogy „ne játszanak a csengővel”, és leszaladt a buszról. Nekem mindez nem volt elég. Nincs már mit vesztenem. Most végetek. Mindannyian megdöglötök. Jobb lesz nektek így. Nem kell a pitiáner önző kis szaros életeteket végig szenvednetek a semmit tevésben. Az lelassult előttem. Számomra meg is szűnt. Sosem volt, csak azt hittük. A lányra néztem, aki teljes higgadtsággal nézett engem. Mintha tudta volna, hogy ez lesz, és talán irigyelt, hogy megteszem. Hogy megteszem-e? Két embernek jobb, és baloldalon a körmömmel suhintva vágtam át a nyakát. Marokkal téptem a sikító, futkározó tömegből kikapott emberek hasából a szerveket. Torkokat haraptam szét, és szájakat rágtam. Csontokat zúztam, és szemeket tapostam. Senki sem bírt megállítani. Én voltam maga a nyers erő. Nem harcművészet, nem lőfegyver, csak az ösztön, és a vérszomj dolgozott minden idegszálamban. Minden felnőtt ember vérző hússá változott, és feküdt vagy ült a buszon. A gyerekek sírtak. A lány nézett, de abban a tekintetben ott volt az elégedettség, benne volt az a gondolat, hogy bárcsak az egész világgal tenném ezt. És valami furcsa szexuális izgatottság a vérben úszó testem, az erőtől feszülő izmaim, és a vadállatszerű tekintetem miatt. Odamentem hozzá, és egy erőteljes mozdulattal átkaroltam, és megcsókoltam, visszacsókolt. Ekkor szirénákat hallottam meg. Ő rám nézett, és nekem adott egy kést, körülbelül húszcentis recés pengével, és így szólt:
-Fejezd be, amit elkezdtél!
Elvettem a kést, és kiszaladtam a buszból. A szembejövő autókat egyszerűen félredobtam. A rendőrautókat motorházon szúrtam a késsel, azok felrobbantak. Hátamon lövéseket éreztem. Nem fájt, csak éreztem a pontos elhelyezkedésüket a golyóknak. Megálltam egy kereszteződés közepén. Az autókból ordítva rohantak ki az emberek. A düh egyre fokozódott bennem, valószínűleg ez tartott életben. Letéptem magamról a ruháim, és teljesen meztelenül, vérrel borítva letérdeltem. A kést a levegőbe tartottam a nap felé. A golyók folyamatosan lyukasztották a bőröm. Nem hallottam már hangokat. Elordítottam magam.
-Itt az idő!
A napból egy hatalmas lángcsóva csapott a késbe, irdatlan földmozgás közepette. A késből a karomon keresztül végig áramlott a testemen. Éreztem a simogató, és égető, bizsergő, feltöltő, mindent leigázó erőt. Minden rezgett körülöttem, és halvány fény derengett minden repedésből a falakon. Felálltam. Egy utolsó tekintetet vetettem az emberekre. A szememből fény csapott ki, mely minden semmirekellőt porrá égetett egy tized másodperc alatt, aki tiszta lelkű volt, és nem fertőzött, annak nem lett semmi baja. Eljött a tisztító apokalipszis. A tekintetemtől porrá égtek az épületek, és virágoztak a fák. Elolvadt az aszfalt, és fű nőtt a helyén. Elhajlottak az oszlopok, és rügyeztek a virágok, és állatok rohantak elém, hogy lássanak. Az épületek porai közül macskák, madarak, kutyák jöttek oda hozzám, leültek és néztek. Tudták mi történik. Én is. Egy kilométeres körzetemben a város őserdővé változott. A lángcsóva még mindig áramlott belém. Egyre erősebben, és fokozott szélességgel. Nem bírtam elviselni. Letérdeltem a földre, belenéztem a napba.
-Végre eljöttél! Kiáltottam.
És ebben a pillanatban felrobbant a testem, mint egy atombomba söpört végig a teremtő láng a Földön. A Világból újra egy tiszta kékbolygó lett, tiszta nem sok, de kedves emberekkel, állatokkal, és növényekkel. Minden, ami mesterséges megszűnt létezni. Addig sem volt, csak azt hittük. A helyemen pedig egy kráter állt a mélyén egy sziklával, amit rózsák vettek körül, úgy, hogy jobban megnézve az arcom domborodott ki a műből. A lány továbbra is állt, meztelen volt, mint mindenki más. Se smink, se harisnya. Állt nézte a sziklát. A szikla szemébe mélyen tekintve mondta:
-Köszönjük.
Majd sarkon fordult, és elindult. Hogy merre? Amerre csak akart.
Talán az egész Anyámmal kezdődött. Talán ott indultak el a tettek, amikor Anyám felkeltett, és elküldött adó kártyát csináltatni. Na ja, elmúltam 18 éves, és dolgoznom kell a nyáron. Adó kártya nélkül pedig nem lehet. De mi a tökömet jelent egy ilyen kártya? Egy kártya, ami feljogosít másokat arra, hogy ha akar, lehúzhasson. Méghozzá törvényesen. Valahol itt kezdődnek a problémák a világgal. Mindent csak törvényesen. A törvény az embereket szolgálja. Ám engedélyt ad arra, hogy lopjunk, gyilkoljunk, nyomorba döntsünk másokat. A katonáknak ölni kell. Erre képezik ki őket, és ezért kapnak pénzt, és minden eszközt, ami csak létezik. A pénz nem számít, úgyis az állampolgárok fizetik. Ehhez is hozzájárulok az adó kártyával. Én nem akarom, hogy az én pénzem is gyilkosokhoz kerüljön! De máskülönben nem kapok munkát. Én inkább támogatnám az egészségügyet, mármint, amit a katonák kapnának tőlem, azt inkább kapják a betegek, mert egyszer még én is leszek beteg, és én is elvárom, hogy tudjanak kezelni. Erre való a tb. kártya.
Ehhez képest nem kell elmondanom, hogy festenek a kórházaink. És ezt más nem veszi észre? Miért nincsenek az emberek felháborodva ezen? Az emberek egyet értenek a háborúval? Biztosan, különben tennének valamit ellene. Lehetetlen, mert mindenki be van oltva lázadás ellen. A média, a kormány, a filmek a moziban, a reklámok, mind azt hitetik el velünk, hogy ez így jó. Az emberek, meg akik véletlenül meglátják, hogy ez az egész mégsem a legjobb, azokkal meg elhitetik, hogy úgysem tudnak mit tenni ellene. „Menjetek csak el szavazni, ha mi azt mondjuk, hogy szabad, és majd meglátjuk mi lesz.” Jézusom! Itt ülök a buszon, és azt látom, hogy bárkinek próbálok a szemébe nézni, mindenki elfordítja a fejét. Mitől féltek birkák?
Hogy el lopom a lelketeket? Ha netalántán mosolyogva szállok fel a buszra, kinéznek. „Mit vigyorog ez itt magában? Biztos be van drogozva. Hülye narkós!” Anyátokat! Csak mert én akkor is élek, ha mások is látják, még nem vagyok drogos. Nem is drogozom. Nem is kell, én sokkal készebb vagyok józanul, mint bármilyen készítmény hatásától. Én magam vagyok a drog. Az agyam lát el élményekkel, ha éppen nem csinálok semmit. Nézzetek magatokra! Itt ültök befásult érzelem mentes arccal, és azt sem tudjátok, kivel ültök egy buszon. És ha ne adj Isten történne valami baleset, azt sem tudnátok kiknek a társaságában haltatok meg! Legalább nézzetek egymásra kedvesen. Nem! Felőletek akár mindenki fel is fordulhatna. Épp mikor ezt gondoltam egy lány, kb. 20 éves, elájult. Kicsit kövérkés arcát elborította a fehérség. Valószínűleg a melegtől. Iszonyatos a hőség, és levegő sincs. És az emberek először meg sem mozdultak. Felállok, hogy megnyomjam a vészcsengőt, de elém állnak, és körbe veszik a lányt. Nézegetik. Félre lököm az öltönyös embert előttem, hogy megállítsam a buszt. Erre anyázik nekem egyet. Majd a buszvezető szól be a rádión, hogy ne szórakozzunk a csengővel, mire egy nyugdíjas néni előre ordít, hogy egy kislány rosszul lett, biztos narkózott. A busz megáll, és kinyitja az ajtót. Oda megyek a lányhoz, és felkapom a vállamra, majd leviszem a buszról, és hívom a mentőket. A busz tovább hajtott. Egy valaki szállt még le velünk. Egy lány. Fekete volt a haja, mindkét füléből vagy tíz fülbevaló lógott. Fekete smink, kihúzott szem, fekete ruha, harisnya a kezén, fekete bakancs, szakadt szoknya, csíkos harisnya a lábán. Az a lány, akit minden valószínűséggel egész nap azzal cseszegetnek, hogy hogyan néz ki. Mindenki, aki nem érti meg, hogy ez tulajdonképpen rasszizmus. Elítélünk valakit, aki nem úgy néz ki, mint mi. Ki az a mi? Mi az, hogy nem úgy néz ki? Az emberekbe beleültetett mesterséges értékrendeknek nem megfelelő kinézet. Akit kinéznek, kiközösítenek, csak azért, mert ő így érzi jól magát. Az egész buszon utazó hisztérikus masszából ő volt az egyetlen, aki leszállt, hogy segítsen a lányon. Függetlenül attól, hogy merre tartott, vagy sietett-e. Mindenki dühösen nézte a buszon, miközben olvasott. Nem ártott senkinek. Csak más.
-Hívtad a mentőket? Kérdezte.
-Persze, mindjárt itt vannak.
Elkezdte finoman pofozgatni, és beszélt hozzá. Én a fekete angyalt néztem, és arra gondoltam:
Végre valaki, aki értékes a mai napon. Valaki, akinek fontos ember társa. Aki képes kiállni a sorból, és a taposómalomból, és elsőbbrendű feladatának tartja segíteni máson. A táskájában kezdett el kutatni.
-Van itt valami, ami segít. Mondta.
És előhúzott egy magnumot. És a lány arcához tartotta, aki még mindig fehér volt, és eszméletlen.
-Neeeee! Kiáltottam, és félelmemben eltakartam a szemem, és vártam a dördülést. Ösztönös mozdulat volt, nem gondolkodtam. Utólag gyávának érzem emiatt magam, de ez van. Vártam a nagy bummot, de nem volt. Egy vízi pisztoly volt az, és arcon spriccelte a lányt. Nevetett, látva az ijedséget az arcomon. Megnyugodtam, de a szívem még mindig vert. A lány magához tért, és én megkérdeztem a nevét. Fehér Annának hívták. Közben megjött a mentő, és bevitték a kórházba. A „fekete” lánnyal vártuk a következő buszt. Bemutatkozott, én is. Csáth Ritának hívták. Engem nem. Felszálltunk arra a mocskos, büdös, gusztustalan, férges kék borzalomra. Én mosolyogtam, Rita nem. Ennek ellenére mind a kettőnkre úgy néztek az emberek, mint valami rongyra, amire ráélvezett néhány medve, rávizelt volna pár pávián, és mindezt megette, majd kihányta egy disznó, amit éppen tacskók elégítenek ki. De nem érdekelt. Én belevigyorogtam a rémek arcába, ő pedig még mindig fekete volt, és ijesztő. A hónalj szagban pácolódva álltunk a lánnyal egymással szemben. Nem beszélgettünk. Mintha már minden lényegeset tudtunk volna egymásról. Csak néztük egymást. Hátunk mögül egy bajszos bácsi, körülbelül ötven éves ordibált neki. Szidta, mint a bokrot.
-Anyádba húzzál vissza te sátánista idióta ringyó. Mit képzelsz magadról, hogy így jössz emberek közé. Mint egy utolsó ribanc. Fúj.
Egy nénike egyet értett vele, és dühében leköpte a lányt.
Ő ügyet sem vetett rá, mintha már megszokta volna. Én nem hagytam a dolgot annyiban. Odamentem hozzájuk, és teli torokból üvöltöttem velük.
-Mi a kurva anyjuk redvás faszát képzelnek magukról mi? Erre nevelte az anyjuk? Miért hiszik magukról azt, hogy ítélhetnek más emberek felett? Mire fel? Kinek érzik magukat? Leköpni egy embertársukat!? Hogy hozhatott létre az anyaföld ekkora férgeket, és rakhatott emberek közé? Dögöljenek meg!
-Hagyjad, nem érdemes. Úgysem értik meg. Sosem fogják. Mondta a lány.
-Nem érdekel. Takarodjanak lefelé a veres faszba a buszról.
Amint ezt kimondtam a bajszos úriember felállt, és arcon ütött.
BEPÖCCENTEM.
Az agyamat elöntötte egy elmondhatatlan düh. Valami olyasmi, amit még ember nem érzett. Egy széjjelkokszolt kopasz gengszter sem. Egy Vietnámban harcoló gerilla sem. Senki. Az eddigi életem összes dühe összegyűlt bennem, sőt az egész Világé. Mindenkié, aki valaha is volt dühös valamiért. Vörösödni kezdtem. Úgy éreztem, szétpattanok, minden izmom megfeszült. A gerincem, és a csontjaim acél keménységűek lettek. Remegetem. Felemeltem a jobb kezem a magasba, kiszakítván a busz tetejét. Lesújtottam. Zeusznak egy villámában sem volt akkora erő, mint abban az ütésben. Amint az öklöm hozzáért az öreg fejéhez a koponyája rárobbant az üvegre, a kezem meg sem állt, csak a beleinél. Egy merő vérbe, és szervekbe borult az ülés, és én. Az emberek sikítottak, és pánikba estek. Valaki megnyomta a vészjelzőt, mire a sofőr beleszólt a mikrofonba, talán megszokásból, hogy „ne játszanak a csengővel”, és leszaladt a buszról. Nekem mindez nem volt elég. Nincs már mit vesztenem. Most végetek. Mindannyian megdöglötök. Jobb lesz nektek így. Nem kell a pitiáner önző kis szaros életeteket végig szenvednetek a semmit tevésben. Az lelassult előttem. Számomra meg is szűnt. Sosem volt, csak azt hittük. A lányra néztem, aki teljes higgadtsággal nézett engem. Mintha tudta volna, hogy ez lesz, és talán irigyelt, hogy megteszem. Hogy megteszem-e? Két embernek jobb, és baloldalon a körmömmel suhintva vágtam át a nyakát. Marokkal téptem a sikító, futkározó tömegből kikapott emberek hasából a szerveket. Torkokat haraptam szét, és szájakat rágtam. Csontokat zúztam, és szemeket tapostam. Senki sem bírt megállítani. Én voltam maga a nyers erő. Nem harcművészet, nem lőfegyver, csak az ösztön, és a vérszomj dolgozott minden idegszálamban. Minden felnőtt ember vérző hússá változott, és feküdt vagy ült a buszon. A gyerekek sírtak. A lány nézett, de abban a tekintetben ott volt az elégedettség, benne volt az a gondolat, hogy bárcsak az egész világgal tenném ezt. És valami furcsa szexuális izgatottság a vérben úszó testem, az erőtől feszülő izmaim, és a vadállatszerű tekintetem miatt. Odamentem hozzá, és egy erőteljes mozdulattal átkaroltam, és megcsókoltam, visszacsókolt. Ekkor szirénákat hallottam meg. Ő rám nézett, és nekem adott egy kést, körülbelül húszcentis recés pengével, és így szólt:
-Fejezd be, amit elkezdtél!
Elvettem a kést, és kiszaladtam a buszból. A szembejövő autókat egyszerűen félredobtam. A rendőrautókat motorházon szúrtam a késsel, azok felrobbantak. Hátamon lövéseket éreztem. Nem fájt, csak éreztem a pontos elhelyezkedésüket a golyóknak. Megálltam egy kereszteződés közepén. Az autókból ordítva rohantak ki az emberek. A düh egyre fokozódott bennem, valószínűleg ez tartott életben. Letéptem magamról a ruháim, és teljesen meztelenül, vérrel borítva letérdeltem. A kést a levegőbe tartottam a nap felé. A golyók folyamatosan lyukasztották a bőröm. Nem hallottam már hangokat. Elordítottam magam.
-Itt az idő!
A napból egy hatalmas lángcsóva csapott a késbe, irdatlan földmozgás közepette. A késből a karomon keresztül végig áramlott a testemen. Éreztem a simogató, és égető, bizsergő, feltöltő, mindent leigázó erőt. Minden rezgett körülöttem, és halvány fény derengett minden repedésből a falakon. Felálltam. Egy utolsó tekintetet vetettem az emberekre. A szememből fény csapott ki, mely minden semmirekellőt porrá égetett egy tized másodperc alatt, aki tiszta lelkű volt, és nem fertőzött, annak nem lett semmi baja. Eljött a tisztító apokalipszis. A tekintetemtől porrá égtek az épületek, és virágoztak a fák. Elolvadt az aszfalt, és fű nőtt a helyén. Elhajlottak az oszlopok, és rügyeztek a virágok, és állatok rohantak elém, hogy lássanak. Az épületek porai közül macskák, madarak, kutyák jöttek oda hozzám, leültek és néztek. Tudták mi történik. Én is. Egy kilométeres körzetemben a város őserdővé változott. A lángcsóva még mindig áramlott belém. Egyre erősebben, és fokozott szélességgel. Nem bírtam elviselni. Letérdeltem a földre, belenéztem a napba.
-Végre eljöttél! Kiáltottam.
És ebben a pillanatban felrobbant a testem, mint egy atombomba söpört végig a teremtő láng a Földön. A Világból újra egy tiszta kékbolygó lett, tiszta nem sok, de kedves emberekkel, állatokkal, és növényekkel. Minden, ami mesterséges megszűnt létezni. Addig sem volt, csak azt hittük. A helyemen pedig egy kráter állt a mélyén egy sziklával, amit rózsák vettek körül, úgy, hogy jobban megnézve az arcom domborodott ki a műből. A lány továbbra is állt, meztelen volt, mint mindenki más. Se smink, se harisnya. Állt nézte a sziklát. A szikla szemébe mélyen tekintve mondta:
-Köszönjük.
Majd sarkon fordult, és elindult. Hogy merre? Amerre csak akart.
