Portfóliók

Kettő voltam, mikor meghalt. Tizenhárom, mikor először olvastam. Őt, a Bibliást. Aztán a gimnáziumban már függő lettem. Ódon hang. Babonás. Érmes. Második a líradobogón. Ha Adyé a vér és arany, akkor Pilinszkyé a hó és ezüst. Ő is Adyt tartotta a legnagyobbnak. Felejthetetlen mondata 1969-ből: "Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot". (Jut eszembe: hajlamos vagyok az 1880 és 1925 között született költőket Ady takarásában látni. De ez igazságtalan, hiszen fél tucatnyian kinőtték ezt a roppant árnyékot.)

Most, mikor épp a 33. év keresztjére mászom föl, Pilinszky ugyanúgy áll előttem, mint húsz éve, ugyanolyan fehéren. Már ácsolják a nyelvem, a nevem; hangokat ad egy keresztfa teste: ilyenekre is gondolok, de főleg arra: ő hogy élte meg ezt a 33-as fordulót? 1954-ben, egy Istentelen, 3 K-s (kollaboráns, korrupt, kontraszelektív) kultúrában, Rákosiék ketrecében, ahol naponta mérték le, hány kiló egy hattyú. Nem tudom. Annyi mindent kérdeznék tőle.

Pilinszky János az Új Ember. ’57-től írt a hetilapba, ontotta a reményt, böködte a ködöt. Nagyokat tálalt, lelkesen kanalaztuk. Úgy képzelem: Kádár apró dögei között ő csak ír, cigarettázik, eszpresszózik, teázik. Komolykodik, komolytalankodik. Az idő neki dolgozik.

Pilinszky fehér. Nem vitás. Egy színkód. Varázshegy. Egy látomás. Egy márka. Márka vaj. Tonnányi fehér. Téli, mint a haja és a bőre. Keresztény és fehér. Úszni a mocsárban, a lápban, sárga lidércek közt: az ő fehérségével. Minden vers egy karcsapás.

Ha ismerem, féltettem volna. Ne menjen emberek közé, mert még eltörik, mint egy gyógyszer. Mert az volt. Keresztény gyógyszer. Felírnám őt mindenkinek.

Pilinszky esszé, filmnovella. Passzív rezisztencia. Nyugtatóan magyar, zaklatóan egyetemes. Egy garbós kereszt. Feszület. Apokrif. Négysoros zakó. Nem merülő elem. Góliát. Vers, ami betegségeket eszik.

József Attila tudhatott ennyi titkot, meg Tóth Árpád, az elfelejtett harangos. Gondolatgazdag volt, ez mindig felhergeli a gondolattalanokat. A hangja is a hangosakat. Amint megszólalt a kismagnóban vagy a fekete-fehér filmen: rögtön megcsapott, mintha konnektorba nyúlnék. S mennyiekre hatott. Sziveri Jánosra, Orbán Ottóra, Csoóri Sándorra például. Nekem volt annyira fontos ez a hang, mint Latinovitsé. A hang, amit annyian kinevettek már az én nemzedékemben is, hát még a fiatalabbak közül. Főleg a pesti oldalon. Romkocsmák népe megveti, kiröhögi a sok sehonnai. Nem tudják, mit cselekszenek. De Pilinszkyben nincs harag. Holtában is folyamatosan megbocsát és megbocsát.

Most is felnézek, itt a képe balra, a falon: szájában a dekk, kezében a skatulya. Jó skatulya. Éppen gyújtja. Krémhaj, krémarc. Papás. Ősz. Egy mentős, egy hóbőrből varrt fehér ember. Nekem Dédim van, neki Tántija volt. Egy Tánti, aki beszélt hozzá. Egy tünde, akit csak ő ért. Ha meghalok, skatulya szeretnék lenni én is.

Tudta, vakon kell írni, üregeket ásva a csendnek. Kidobva mindent a léghajóból, elengedve a tudást, ami fogva tart.

Romantikus vagyok, ragaszkodom halottaimhoz, nem engedem őket el, s ők sem engednek engem. Tartozom nekik. Beszéltem és írtam róla sokaknak: tárcában, publicisztikában, presszófantáziában, és persze versben is. 2003-ban a Lítiumban így idéztem meg: „Az a zene, amit fehér haja alatt / ő hall; dallam sincs kívüle. (...) Tejnyelven beszél, / de van benne rendszer: / szöges szavain / egy apa térdel. (...) Körben tejbe mártott babák, / és gyönyörű, lítiumos haj: / jó lesz pemzlinek. / Középen, patás trónon / kisfiú – rabruhában: / egy albínó kutya tépi a száját. // Hullik a fehér vér, / szegek hullanak így / jéghideg homokba. / A baba is nevet kap, / mielőtt meghalna: / „Pilinszky János voltam, / ez volt büntetésem.” / Csatlakozni nincs kihez.” (A büntetéses mondat egy Sziveri János-idézet: a szerző nevét Pilinszkyére cseréltem, így mosva eggyé a két nevet.)

2005-ben aztán jött a Tél szúr ki: „Néz: tél szúr ki szeméből, / én festettem falra. / Féli a mondatot, / bajszínű az arca. / A rímek emléke elég, / mondja. / Testi a fájdalom, / narkós az öltöny / rajta. // Nagyvárosi ikonom, fehér / vérem: megyek haza hozzád. / Neki mondom, de nem (úgy) / hallja. / Egy-két mondatot hűtőbe tettem / neked, mondja: és télből van az / arca. // Cigije van, és nyelve van, / és krízise van, és nem lehetne – / finom(abb).”

S biztos lesz még folytatás. Az irodalom ismétlés is talán.

Régi nóta, hogy ripacskultúrában élünk, ahol csuklóztatják, csuklógyakorlattá teszik a verset. Ősforrásától, Istentől elvágják, s röhögve nézik, hátha saját köldökzsinórjával fojtja meg magát. Szennyezik, édes mérgekkel, szénhidrátokkal etetik. Lihegő, pocakos, földhözragadt, varázstalan versek készülnek kevély kémcsövekben. Sebaj, lombikbébikből sosem lesz kód, szimbólum, Pilinszky.

Mindig lesznek, akik nem értik, s jól is van ez így. A Pilinszky-olvasáshoz be kell mosakodni.

Pilinszky nem kér elnézést a nyelvéért, nem magyarázkodik. Csak annyit súg, hogy épp egy szivárványon liftezik. De mindent neki se higgyetek el. Mert még, mint üveggolyót, zsebre tesz titeket.


(Parnasszus, 2012. Tavasz)