Portfóliók
Szabadlábon a Halál
Míg a büszkeség fogságában vagyunk,
addig a Halál arat tovább.
( Móni nagyapja )
- Szerb Viktor! - szólt az őr. – Ébren van?
A cella sötétjéből egy kifejezéstelen, fiatal arc bukkant elő. – Igen. – hangzott válasz.
- Holnap reggel hat órakor szabadon távozhat. Reggel ötkor én magam keltem. Megértett?
- Igen.
- Rendben. Találja meg a békét odakint is.
Viktor arca halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg: - Azon leszek.
*
Dávid az iskola utáni szokásos tevékenységét folytatta – cigarettázott a Kölcsey parkban a kedvenc padján ülve. Ide lett belevésve egykoron egy szívecske közepébe, hogy Dávid és Móni mindörökké együtt. Három év telt el azóta és a faragás sértetlenül, mások belekarcolgatása nélkül fennmaradt. Lassan hat hónap telt a szakítás óta, egy boldog kamaszkor záródott le, egy soha nem látott love story, melyet mindenki irigységgel és csodálattal követett nyomon a gimiben. Mintha az élete ért volna véget, nem is gondolta volna, hogy ennyire fog fájni fél év után is.
A Kölcsey szobor mellől egy rendőr bukkant elő, mire ő egy gyors mozdulattal elnyomta a cigarettát, a kifújt füstöt pedig ellegyezgette – tél van, majd ráfogja a párolgó leheletre. Felpattant és elindult a hazafelé. Móni mostanra már biztosan Balázzsal van és „tanulnak”. A legszomorúbb az egészben a lány továbblépése, mivel egy hónap sem telt el a szakításuk után, de máris rátalált arra az idióta műmájerre, aki úgy beszél a lányokkal és a lányokról egyaránt, mintha nem is emberek, hanem szerves nemi eszközök lennének. Mindig van egy állandó barátnője – mint most Móni –, mellette pedig a bulikban összeszedett trófeák, akiket porrá szokott alázni.
Dávid most képtelen lenne bármiféle változtatásra az életében. Nem akarja Móni nélkül befejezni a gimnáziumot, hisz vele kezdte, minden év róluk szólt, az ő történetük volt. Így lesz vége? Így fog főiskolára, vagy egyetemre menni? Új életet kell leerőltetni a torkán? Benyelni továbbra is a szart?
*
Marhakonzerv. Sóletkonzerv. Aztán májkrémes konzervek zuhantak a kosárba. Mindenki úgy figyelte őt, mint aki mindjárt kinyírja az egész szupermarketet. Szerb Viktor végignézett arcokon. Gyűlölte mindig is ezeket az embereket, ám ha nem lettek volna ilyenek, akkor szánalmasnak és undorítónak találta volna őket. Már régen elvesztette a fonalat az ősharaggal, ami ott lángolt a szívében, amikor húsz éves fejjel megölte azt a két lányt. Azóta eltelt tizenhárom év, ezek az arcok csak öregedtek egy kicsit, de legbelül olyanok maradtak. Elfordult tőlük, bedobott egy székelykáposztás konzervet a kosárba. Ugyanezt az arcot látta mindkét lányon, amikor megfojtotta őket, tiszta szívből, könyörtelenül, dicsőségesen lesújtva rájuk.
- Rohadt gyilkos! – sziszegte idős férfi valahonnan mögüle. – Megölted azokat a gyerekeket! Mit ártottak neked?
Válaszoljon erre? Vagy ne? Inkább csak elmosolyodott és a sörökhöz sétált. Bepakolt három barnát a kedvenc márkájából – tizenhárom éve nem ivott ilyet. Eközben az öreg férfi megállt mellette.
- Fordulj felém, te gyilkos! – emelte meg a hangját. – Fordulj felém, te gyáva patkány, fordulj felém!
Viktor baseballsapkás bácsi felé fordult, arcáról már lefagyott mosoly. Mereven, kiszámíthatatlan nyugalommal figyelte őt, egy percig sem méregette, csak figyelte, ahogy egy célkereszt szokta a célpontot.
- Miért tetted? – kiáltott rá az öreg.
Viktor nem válaszolt.
- Mit szólnál hozzá, ha megölnélek? Ahogy te is megölted őket! Kivitted őket a parkba, hagytad, hogy megalázzák magukat, aztán pedig megfojtottad őket! Mit szólnál hozzá, ha letépném a ruhádat én is és itt ölnélek meg mindenki előtt?
Viktor elmosolyodott: – Nem is tudtam, hogy maga meleg.
Az öreg szemei elkerekedtek, be akart húzni egyet Viktornak, de az szinte emberfeletti gyorsasággal kikerülte az ütést, így az öreg kemény sörösüvegekbe ütött bele. Feljajdult, mire egy idős hölgy - feltehetőleg a felesége – elhúzta onnan. Viktor halkan felnevetett, aztán a pénztárhoz indult.
*
Móni az okostelefonját bámulta. Egyre szemrehányóbb volt a készülék, ahogy ott feküdt az éjjeli szekrényen. Eljött az idő, amire nagyon várt, a bátorság ideje, amikor a büszkeség felett diadalmaskodik az érzelem. Mindig mondta a nagyapja, hogy ő sosem fogja magának megbocsátani a haragot. A haragot, a békülés lehetőségének gyilkosát, mellyel a Halál nem fog törődni. Nem törődött ezzel akkor sem, amikor összeveszett Móni nagymamájával, akit aznap este el is vitt egy szívroham. Felébredni arra, hogy az életed szerelme nem mozdul többé. Míg a büszkeség fogságában vagyunk, addig a Halál arat tovább, mondta a nagypapa mindig.
Móni bele sem akart ebbe gondolni. Egy órája szakított azzal a bunkó Balázzsal, megtette az leső lépést. Most jön az utolsó. Felkapta a telefont, egy pillanatra behunyta a szemét és megírta az smst.
*
Viktor hazafelé tartott a Kölcsey park mentén. Nosztalgikus érzéssel méregette a terepet, akár egy régi munkahelyet, ahol életének legszebb fejezetét töltötte. És felállt neki. Nagyot nyelt, legszívesebben elővette volna a farkát és bedugta volna valakibe, bármilyen nemű is legyen az. Elővett a fekete bőrkabátjának zsebéből egy doboz cigarettát. Megpillantott egy emo-frizurás lányt a buszmegállóban, ahogy a táblán jelzett tilalom ellenére dohányzik. Felgyorsította a lépteit, majd megállt a lány előtt. Az szép lassan felnézett rá. Viktornak nagyon tetszett ez a fehér bőr és ez az új divatú frizura.
- Szia! – köszönt a lánynak.
- Szia! – köszönt vissza kevesebb lelkesedéssel a lány.
- Kérhetnék tüzet?
A lány erre nem mondott semmit, csak elővett egy rózsaszín gyújtót és Viktor felé nyújtotta.
- Nem adnál te tüzet? – kérdezte, közben leguggolt hozzá. – Nekem mindig elfújja a szél.
A lány megtette.
- Köszike.
- Nincs mit.
A lány rá se nézett. De Viktor továbbra is figyelte őt, fel sem egyenesedett, továbbra is guggolt.
- Mit nézel? – kérdezte a lány flegmán, majd a szemébe nézett.
- Téged. – felelte Viktor lágyan, szomorú tekintettel. - Ne haragudj. Gyönyörűek a szemeid.
- Nem te vagy az első, aki mondja. Még valami?
- Sok benne a fájdalom. Én ismerem a fájdalmat.
- Tényleg? Ezt biztos nem.
- Tudom, hogy bántottak.
A lány szemei elkerekedtek.
- Látni. – bólintott Viktor. – A bal szemed alatt erősebb a smink.
- Rosszul látod. – mondta az, miközben nagyot nyelt.
- Hogy hívnak?
- Miért érdekel?
- Mond, kérlek.
- Györgyi.
- Györgyi. Szép neved van. Én Viktor vagyok.
- A győzelem.
- Úgy van. Én vagyok a győzelem. Te pedig egy szép lány vagy, akit bántottak. A fiúd volt?
- Igen. Vagyis, valami olyasmi.
- Értem. Hogy hívják?
- Miért? Meg akarod verni?
- Olyat nem tennék. Csak elbeszélgetnék vele.
- Nem hat arra semmi.
- Én biztosan hatni fogok.
- Balázs.
- Balázs. A vezetékneve?
- Csángó.
- Csángó Balázs. Miért bántott?
- Hagyjuk.
- Rendben. Megértelek.
- Na, jó, azért mert nem akartam megtenni neki.
- Mit? – Viktor pénisze majd szétrobbant. – Mond!
- Nem akartam leszopni. Ennyi.
- Aztán megtetted, mert megütött.
- Igen.
Viktor lassan felállt. – Sajnálom, Györgyi. Sajnálom. De ígérem neked, hogy ő is sajnálni fogja.
*
Dávid úgy ébredt fel, mintha rémeset álmodott volna. A történelem tankönyv úgy csúszott le mellkasáról, ahogyan a szíve is leliftezett a gyomrába. A telefonjára nézett. Egy új üzenet Mónitól. Hitetlenül bámulta a készüléket, aztán kapkodva érte nyúlt, rányomott az olvasás gombra.
Szia, Dávid! Szeretnék veled beszélni. Nem fontos válaszolnod. Várlak este nyolckor a Padnál!
A Padnál. Nagybetűvel kezdte. Ez jelent valamit. Verni kezdett a szíve, akárcsak egy szabaduló rabnak, amikor hosszú idő után végleg kinyílik az ajtó előtte, s nem a megszokott folyosóra néz, hanem arra a parkra, ahol minden elkezdődött. Fél hét múlt hét perccel. Másfél óra múlva talán újra az övé?
*
Viktor lepakolta a konzerveket a konyhaasztalra. Eközben az nyögésekre összpontosított maga mellől. Csángó Balázs, bal szeme alatt egy monoklival, száján szigetelőszalaggal, rémülten nyögdicsélt. Viktor elhúzta a függönyt, levette a bőrkabátját, felkapcsolta a fűtést húsz fokra. Megdörzsölte átfagyott kezét, aztán Balázshoz ment és letépte a szájáról a szalagot.
- Engedjen el, maga seggfej! – kiáltotta a fiú. – Engedjen el! Segítség!
- Jól van, üvölts ki magad! – mosolygott Viktor. – Hangosabban! Gyerünk! Segítség! Segítség! Meg akarnak ölni!
- Mi a faszt akar tőlem?
- Nem is tudom. Egy fényképet, talán. A telefonodban biztos van.
- Milyen fényképet?
- Egy lányról. A barátnődről.
- Nincs nekem barátnőm.
- De van, és Móninak hívják.
- Nem járunk már.
- Nem jártok már.
- Igen, otthagyott az a kis kurva!
- Igen, tényleg az. Mert járt veled. A hozzád hasonlókkal csakis olyanok járnak. Akinek olyan az arcuk.
- Miről beszél?
Viktor leült a sráccal szemben, elővett egy cigit, rágyújtott egy rózsaszín öngyújtóval. – Ismerős neked ez az öngyújtó?
- Kéne?
- Hogyne. Györgyi adta nekem.
- Az egy kis cafka. Bárkit lecumiz, aki rámosolyog.
- Te hiába mosolyogtál rá. Egy sallert kapott tőled, azért tette meg. Így volt?
- Így. Na és? Így kell bánni az ilyenekkel!
- Az ilyenekkel nem. Az olyanokkal viszont igen. Györgyi egy szenvedő lány, aki szeretetre vágyik, és bármire képes érte. Megalázza magát, hogy szeresse valaki. Még egy verést is elviselne érte.
Elnyomta a cigit. Megkerülte a lekötözött srácot.
- Mit akar? – Balázs próbált forgolódni, de nem ment neki. Mióta itt van, először jelent meg a szemében a félelem. A következő pillanatban egy fejsze állt bele a fejébe, a vér pedig vörösre festette az arcát.
*
Móni ritkán gyújtott rá, afféle zugdohányos volt már évek óta. Az anyukájától lopott mentolos cigarettát szívta, miközben este a Padon ülve Dávidra várakozott. Végig azon tűnődött, hova is tűnt ez a majdnem fél év. Összeszorult a szíve. Fél év. Hogyan áldozhatott ennyi időt egy ilyen agresszív vadbaromra, mint Balázs? Még a szex sem volt jó vele. Igazából semmi sem volt jó vele, csak kellett neki valaki, aki mellett el tudja felejteni azt a nagy csalódást, amikor kiderült, hogy Dávid kétszer is félrelépett az iskola ribancával, Györgyivel. Elég! Szeretem! Szeretem tiszta szívemből! Látni akarom megint! Akár én kérek bocsánatot tőle, de látni akarom megint! Vele akarok lenni! Még öt perc és itt van! Öt perc múlva véget ér a rémálom!
Ekkor egy fekete bőrkabátos férfi lépett elé. Magas, talán fekete, vagy barna hajú, vonzó tekintetű. Móni zavarba jött. Aztán, ahogy jobban megnézte az arcot, megdöbbentette a felismerés.
- Mit akar tőlem? – fel akart állni, de a férfi állcsúcson vágta.
- Nem mész sehová! – sziszegte démoni haraggal Viktor és befogta a lány száját a kesztyűs kezével. – Most megbűnhődsz! Igen, meg fog bűnhődni, te undorító, lelketlen mocskos kurva!
Villámgyors mozdulattal megragadta a lány torkát mindkét kezével. Móni szemei kikerekedtek.
*
Dávid megállt a sarkon. Végigfutottak benne az emlékek képsorai. Lehet, meg sem érdemli, hogy mindezt visszakapja. Olyan alattomos módon tette tönkre, mocskolta be örökre be az egészet. Szégyellte magát.
*
Viktor olyan erősen szorította a lány torkát, amennyire csak bírta, Móni pedig a férfi csuklójába kapaszkodott és mélységes bűntudat ment át az agyán. Nem látja többé Dávidot, nem fogja érezni őt úgy, mint régen. Vége van. Meg sem tudott neki bocsátani. Most már vége. Sötétség.
Ekkor hatalmas csattanást hallott. A kezek elengedték. Levegőért kapkodott, a látását kezdte szép lassan visszanyerni. Viktor a földön feküdt nyitott szemmel, mozdulatlanul, arcán vér futott végig.
Felnézett és Dávid könnyes szemeit látta. – Jól vagy? – kérdezte a fiú. – Istenem!Édes Istenem!
Elsötétült előtte a kép.
Néhány hét múlva
Dávid és Móni a Padon ültek egymással szemben és csókolóztak. A deszkán lévő feliratot ismét megerősítették.
2013. február 5.
Dunakeszi
