Portfóliók
The Last Action Hero - Az Utolsó Akcióhős (1993)
Schwarzenegger leleményes akcióvígjátéka nem robbantotta ugyan darabjaira a mozi kasszák pénztárait, és érthetetlen módon még néhány aranymálna-jelölést is begyűjtött, de ez sem bizonyíthat mást, mint hogy az embereknek rossz az ízlése, nekem pedig igazam van…
Schwarzeneggert sosem a színészi skálán való cifra játéka miatt szerettük (bár így is több színészi talentummal rendelkezik, mint a jelenkor legtöbb pöcshuszár tinisztárja), hanem sokkal inkább az alapos szerepvállalásai miatt. Nagyjából mindig tisztában volt a képességeivel és aszerint vállalta filmszerepeit is (ez alól talán kivétel a Junior, amit már sokak gyomra nem bírt ki), szemben a 80-as évek másik nagy izomkötegével, Stallonéval, aki gyakrabban tenyerelt bele kínos buktákba. A 80-as évek akcióklasszikusaival a háta mögött Schwarzenegger a 90-es évektől már felváltva forgatott akciófilmeket és vígjátékokat, mivel Bruce Willis és John McTierran Die Hardja utat mutatott a hétköznapibb hősöknek, a stílusos izompacsirták kora pedig leáldozni látszott. Ezek után csak kellő öniróniával lehetett sikeresen a műfajhoz nyúlni, a régi vágású próbálkozások rendszerint elbuktak (Eraser, Collateral Damage). Az Utolsó Akcióhős mint paródia természetesen másról sem szól mint az önreflexió de miközben saját zsánerét és hősét beszéli ki, mégiscsak egy piszokélvezetes akciófilm.
Azok között viszont egyedülálló, Shane Black (most soroljam mi sok jónak az írója?) forgatókönyve akciófilmtől szokatlanul nagy odaadással és tisztelettel beszél a szélesvásznú mozi varázsáról. Főmotívumnak egy lerobbant filmszínházat tesz meg, ami átjárót képez a mi világunk és film között, majd fogja a vásznon otthonosan mozgó, célját majd mindig lezser könnyedséggel elérő zsaru karakterét, és egy kis misztikum révén bedobja a mi rideg valóságunkba. Ha a mi életünket is az egekben írja egy szakállas fószer, akkor joggal kérhetjük rajta számon, hogy miért pont a mi házasságunk megy taccsra? Talán mi is csak arra vagyunk jók, hogy szórakoztassunk egy arctalan közönséget? Ilyen témákat jóval áthatóbban feszeget a Truman-Show vagy a Strange Fiction, de egyikről sem mondható el, hogy lövöldözős/robbantgatós akciófilm lenne. Még mielőtt túldimenzionálnánk a kérdéskört, Jack Slater azért Jack Slater marad, és bizonyuljanak bármily kemény diónak New York mocsok áztatta utcái, Slater a fizika törvényeit semmibe vevő adottságok nélkül is képes alaposan helyre rakni a rosszfiúkat.
Az irracionalitás határát súroló akciófilmes klisék megjátszása közben az önirónia kiragad a vászonra és a valóságra egyaránt. A Jack Slater sokadik részében mindenki egy karikatúra: morcos, egy-két szóviccet elsütő sebezhetetlen zsaru, mindig pontosan érkező bombázó lánya, monologizáló főellenségek és a folyton ordibáló rendőrfőnök, aki ugyanezt a szerepet eljátszotta már a Halálos Fegyverben és a 48 órában is. Találunk még rengeteg filmes utalást, ezek egy része magához Schwarzeneggerhez (Emlékmás, Ikrek, Terminator 2, Vörös Zsaru) köthető, míg mások olyan klasszikusokhoz nyúlnak, mint Forman Amadeusa, Verhoeven Elemi ösztöne vagy Bergman Hetedik Pecsétje.
A mi valóságunkban a filmpremier ad alkalmat egy-két megmosolyogtató pillanatra, Schwarzenegger felesége például remekül reprezentálja, miként hordja zokszó nélkül a való életben rabigáját a számunkra sebezhetetlennek megismert akciósztár. A Kommandó megtekintése után senki sem gondolná, hogy Schwarzeneggernek parancsolhat a felesége, nem igaz? Sokszor vagyunk hajlamosak a filmekben megismert hősöket azonosítani az őket alakító színészekkel, többek között erre reflektál az a jelenet is, amikor a mozigépész hosszasan taglalja hogy mi sok baj van a világban, de a politikusokat még a rossz dolgoknál is előrébb helyezi, amire Kalifornia jövendő kormányzója csak egy szelíd mosollyal válaszol.
Az önreflektivitás esszenciája mégis úgy gondolom, hogy a Hamlet féle flashbackben csúcsosodik ki, amikor Schwarzenegger a középkori gúnyát magára véve, erősen noiros hangulatban, rideg arckifejezéssel lövi szitává az útjába tévedőket. Rá lehet sütni, hogy a fogyasztói igények kielégítésére irányuló primitív, debil ötlet lenne egy ilyen felturbózott Hamlet, de nem véletlenül következik rögtön utána egy részlet a Kengyelfutó Gyalogkakukk egyik epizódjából: nem érdemes túl komolyan venni magunkat, mert könnyen nevetség tárgyává válhatunk. Schwarzenegger képes úgy viccet csinálni saját kultuszából, hogy közben megbecsüli azokat a távoli hősöket, akiknek a bőrébe bújik.
Schwarzeneggert sosem a színészi skálán való cifra játéka miatt szerettük (bár így is több színészi talentummal rendelkezik, mint a jelenkor legtöbb pöcshuszár tinisztárja), hanem sokkal inkább az alapos szerepvállalásai miatt. Nagyjából mindig tisztában volt a képességeivel és aszerint vállalta filmszerepeit is (ez alól talán kivétel a Junior, amit már sokak gyomra nem bírt ki), szemben a 80-as évek másik nagy izomkötegével, Stallonéval, aki gyakrabban tenyerelt bele kínos buktákba. A 80-as évek akcióklasszikusaival a háta mögött Schwarzenegger a 90-es évektől már felváltva forgatott akciófilmeket és vígjátékokat, mivel Bruce Willis és John McTierran Die Hardja utat mutatott a hétköznapibb hősöknek, a stílusos izompacsirták kora pedig leáldozni látszott. Ezek után csak kellő öniróniával lehetett sikeresen a műfajhoz nyúlni, a régi vágású próbálkozások rendszerint elbuktak (Eraser, Collateral Damage). Az Utolsó Akcióhős mint paródia természetesen másról sem szól mint az önreflexió de miközben saját zsánerét és hősét beszéli ki, mégiscsak egy piszokélvezetes akciófilm.
Azok között viszont egyedülálló, Shane Black (most soroljam mi sok jónak az írója?) forgatókönyve akciófilmtől szokatlanul nagy odaadással és tisztelettel beszél a szélesvásznú mozi varázsáról. Főmotívumnak egy lerobbant filmszínházat tesz meg, ami átjárót képez a mi világunk és film között, majd fogja a vásznon otthonosan mozgó, célját majd mindig lezser könnyedséggel elérő zsaru karakterét, és egy kis misztikum révén bedobja a mi rideg valóságunkba. Ha a mi életünket is az egekben írja egy szakállas fószer, akkor joggal kérhetjük rajta számon, hogy miért pont a mi házasságunk megy taccsra? Talán mi is csak arra vagyunk jók, hogy szórakoztassunk egy arctalan közönséget? Ilyen témákat jóval áthatóbban feszeget a Truman-Show vagy a Strange Fiction, de egyikről sem mondható el, hogy lövöldözős/robbantgatós akciófilm lenne. Még mielőtt túldimenzionálnánk a kérdéskört, Jack Slater azért Jack Slater marad, és bizonyuljanak bármily kemény diónak New York mocsok áztatta utcái, Slater a fizika törvényeit semmibe vevő adottságok nélkül is képes alaposan helyre rakni a rosszfiúkat.
Az irracionalitás határát súroló akciófilmes klisék megjátszása közben az önirónia kiragad a vászonra és a valóságra egyaránt. A Jack Slater sokadik részében mindenki egy karikatúra: morcos, egy-két szóviccet elsütő sebezhetetlen zsaru, mindig pontosan érkező bombázó lánya, monologizáló főellenségek és a folyton ordibáló rendőrfőnök, aki ugyanezt a szerepet eljátszotta már a Halálos Fegyverben és a 48 órában is. Találunk még rengeteg filmes utalást, ezek egy része magához Schwarzeneggerhez (Emlékmás, Ikrek, Terminator 2, Vörös Zsaru) köthető, míg mások olyan klasszikusokhoz nyúlnak, mint Forman Amadeusa, Verhoeven Elemi ösztöne vagy Bergman Hetedik Pecsétje.
A mi valóságunkban a filmpremier ad alkalmat egy-két megmosolyogtató pillanatra, Schwarzenegger felesége például remekül reprezentálja, miként hordja zokszó nélkül a való életben rabigáját a számunkra sebezhetetlennek megismert akciósztár. A Kommandó megtekintése után senki sem gondolná, hogy Schwarzeneggernek parancsolhat a felesége, nem igaz? Sokszor vagyunk hajlamosak a filmekben megismert hősöket azonosítani az őket alakító színészekkel, többek között erre reflektál az a jelenet is, amikor a mozigépész hosszasan taglalja hogy mi sok baj van a világban, de a politikusokat még a rossz dolgoknál is előrébb helyezi, amire Kalifornia jövendő kormányzója csak egy szelíd mosollyal válaszol.
Az önreflektivitás esszenciája mégis úgy gondolom, hogy a Hamlet féle flashbackben csúcsosodik ki, amikor Schwarzenegger a középkori gúnyát magára véve, erősen noiros hangulatban, rideg arckifejezéssel lövi szitává az útjába tévedőket. Rá lehet sütni, hogy a fogyasztói igények kielégítésére irányuló primitív, debil ötlet lenne egy ilyen felturbózott Hamlet, de nem véletlenül következik rögtön utána egy részlet a Kengyelfutó Gyalogkakukk egyik epizódjából: nem érdemes túl komolyan venni magunkat, mert könnyen nevetség tárgyává válhatunk. Schwarzenegger képes úgy viccet csinálni saját kultuszából, hogy közben megbecsüli azokat a távoli hősöket, akiknek a bőrébe bújik.
