Portfóliók
Csak ne csináljatok Színházat! - Egyszer élünk avagy...
A Nemzeti Színház legújabb premierje megtörtént eseményeken alapszik ugyan, de nem rest mesei felhangokkal operálni: égig érő paszuly, cigarettázó halottak, igazlátó vakok, Kun Béla szülte lágerparancsnok, aki Lenin hetes-ikreinek egyike, a Vereckei-hágót átlépve magyarul rögvest megtanuló szovjetek, Berguzinban elhunyt Petőfi, az Üveghegyen túlról a gondolat sebességével érkező kényszermunkások, és Van Gogh névre hallgató szovjet tisztek. Az előadás cselekménye pedig a külső hatalommal szembemenő János vitéz daljátékra van felfűzve.
A mesés motívumok sokasága viszont csak feloldja a kritikát, ami egyszerűen túl fájó ahhoz, hogy komoly hangvételt megütve komolyan is lehessen venni, és ne forduljon át valami triviális magyarságfájdalom-kesergésbe. A gyáva lelkész, a szolgalelkű rendőr, a jellemtelen színésznő, a sok kisember, aki meghunyászkodik a mindenható hatalom előtt, anélkül, hogy ezt felfogná. Nem a hatalom kritikájáról van szó, hanem a változtatni akarás hiányáról és a megalkuvásról. Ez a darab nincs olyan paranoiás, hogy mindenféle ellenségképeket kreáljon, szereplői csakis önmagukkal megbékélni, saját tetteikkel és múltjukkal nem tudnak szembe nézni.
Akibe pedig szorult egy kis tartás, az vagy meghal, vagy a lágerben szenved. Ezen a ponton a darab is nyílt értékszembesítésre késztet, nincs mese, attól, hogy jó vagy, még simán belebukhatsz. Persze semmi sem fekete vagy fehér, minden embernek, népnek megvannak a maga sérelmei, itt a szovjet katonának éppúgy, mint a honvéd tisztnek, vagy az elhunyt zsidónak, de még a Sanyi bácsin kiakadó lágerparancsnok kifakadása is megjegyzendő, az adaptációk irányába.
A múlttal vagy nem törődnek, vagy épp túl sokat foglalkoznak vele. A Mohácsi testvérek viszont pont jó úton járnak.
Nemzeti Színház, 2011
Kovács Márton ,Mohácsi István, Mohácsi János:
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
A mesés motívumok sokasága viszont csak feloldja a kritikát, ami egyszerűen túl fájó ahhoz, hogy komoly hangvételt megütve komolyan is lehessen venni, és ne forduljon át valami triviális magyarságfájdalom-kesergésbe. A gyáva lelkész, a szolgalelkű rendőr, a jellemtelen színésznő, a sok kisember, aki meghunyászkodik a mindenható hatalom előtt, anélkül, hogy ezt felfogná. Nem a hatalom kritikájáról van szó, hanem a változtatni akarás hiányáról és a megalkuvásról. Ez a darab nincs olyan paranoiás, hogy mindenféle ellenségképeket kreáljon, szereplői csakis önmagukkal megbékélni, saját tetteikkel és múltjukkal nem tudnak szembe nézni.
Akibe pedig szorult egy kis tartás, az vagy meghal, vagy a lágerben szenved. Ezen a ponton a darab is nyílt értékszembesítésre késztet, nincs mese, attól, hogy jó vagy, még simán belebukhatsz. Persze semmi sem fekete vagy fehér, minden embernek, népnek megvannak a maga sérelmei, itt a szovjet katonának éppúgy, mint a honvéd tisztnek, vagy az elhunyt zsidónak, de még a Sanyi bácsin kiakadó lágerparancsnok kifakadása is megjegyzendő, az adaptációk irányába.
A múlttal vagy nem törődnek, vagy épp túl sokat foglalkoznak vele. A Mohácsi testvérek viszont pont jó úton járnak.
Nemzeti Színház, 2011
Kovács Márton ,Mohácsi István, Mohácsi János:
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
