Portfóliók

Hét óra. A telefonom ébreszt, a francba, fel kell kelni, megint egy nap, amikor szembesülnöm kell azzal, hogy egy ötéves gyerek utálatának a tárgya vagyok.

- Mammi, mammi – hallom a kiabálást. Megint magától ébredt fel és már szalad is N. szobájába. Mammi, szeretlek, jó reggelt, Mammi, kelj fel – nevetgél. Letámolygok a lépcsőn, a fülemet halk suttogás üti meg, nem tudom kivenni, hogy miről beszélnek.

- Nem akarom. De nem akarom – hallom a kis akarnok hangját.

Megint suttogás, majd újra, mint olyan sokszor, megint kitör… hangosan sír.

- De Mammi, nem akarom, nem akarom!!!

Most már nem suttognak, fültanúja vagyok a veszekedésnek.

- Gyerünk, Flossie, azt mondtam, indulás! Menj Rékához.

Feszült vagyok, mit mondjak neki? Ne bőgj már azért, mert velem kell lenned. Azt hiszed, nekem olyan könnyű. Nem én akarom, hanem az anyád. Egyébként is minek bőgsz, attól nem változik semmi. Lenyelem a gondolataimat, egy szót sem szólok, mindkettőnknek büntetés ez a reggel. Közben belül megint őrlődök, miért utál engem ez a gyerek? Engem mindig minden gyerek szeretett. Olyan örömmel jöttem ide, hogy majd szeretni fogom, vigyázok rá, sokat játszunk majd. A világ egyik legkényelmesebb munkájának gondoltam az au-pairkedést, ami megfelelő háttér lesz ahhoz, hogy átgondoljam és feldolgozzam az elmúlt egy év eseményeit és kitaláljam a jövőt. Nem így alakult, minden nap egy harc, talán még soha senki nem rombolta ennyire az önbizalmamat. Soha sem gondoltam volna, hogy egy ötéves gyerek fogja egyszer…

A konyhában ülünk, teát főzök. Flossie a fejét a kezein támasztja, mereven maga elé bámul.

- Mit szeretnél reggelizni? – kérdezem kedvesen, mint aki nem látja, hogy baja van.

Nem válaszol. Miért is válaszolna? Két hónap alatt még egyszer sem reagált. Leülök vele szemben, ránézek, abban bízom, így jobb lesz. Elfordítja a fejét, közben az asztal alatt lóbálja a lábát.

- Porridge? – kérdezem.

Nem válaszol, csendben ülünk, én a teámat kortyolgatom, ő rám sem néz. Kezdő angoltudásom is cserben hagy, semmi nem jut az eszembe. Percek telnek el, majd az éhség felülkerekedik haragján.

- Porridge – mondja.

Felteszem a tejet és közben én is utálom ezt az egész helyzetet.

- Réka – szólít meg. Végre! Talán ma megtörik a jég.

- Igen – mosolygok rá. Ő is mosolyog. Igen, ma barátok leszünk – érzem.

- Mikor beszéltél anyukáddal?

Furcsa kérdés egy ötévestől. Mindegy, lényeg, hogy barátkozik.

- Tegnap – válaszolom.

- Én nagyon szeretem az anyukámat, ő a legjobb anya.

- Igen, ő a legjobb – biztatom, bár vannak kétségeim, de ezeket nem oszthatom meg vele.

- A te anyukád is kedves? – kérdezi.

- Igen, ő is nagyon kedves.

- Tudod, hogy ő meglátogathat téged itt. Anya is mondta, meg apa is, hogy bármikor eljöhet hozzánk, ha hiányzik neked.

- Igen, tudom, talán tavasszal eljön, az igazán jó lenne – nevetek.

- Igen, az jó lenne, mert biztos nagyon hiányzol neki.

Oh, szegény gyerek, biztos, arra az időszakra gondol, amikor az ő anyukája messze dolgozott. Ez a gyerek kedves, foglalkozik a lelkemmel, érti, hogy min megyek keresztül nap, mint nap távol a szeretteimtől. Ez a gyerek empatikus, figyel rám, csak eddig nem mutatta.

- Igen, biztos hiányzom neki – mondom.

- Meg ő is Neked.

- Igen, meg ő is nekem.

- Meg az apukád, meg a testvéred, meg mindenki – nevet velem.

- Igen, mindenki hiányzik nekem!! – kiáltom nevetve.

- Igen, tudom, ezért arra gondoltam, hogy sokkal jobb lenne, ha haza mennél. Végleg. Ez lenne a legjobb Neked – kerekedik el a szeme, mint aki feltalálta a rák ellenszerét.

Ba...a meg. A kis szemét. Ez a gyerek nem empatikus, ez a gyerek okos. Jól megforgatott.

Megérkezik Robert, Tomért jött. Leül velünk az asztalhoz, feszült csend vesz minket körbe. Felszaladok a kisfiúért, felöltöztetem, leviszem a konyhába. Leülök enni. Flossie turkálja az ételt, látom, hogy megint agyal valamin.

- Apa, kérdezhetek valamit? - látom, hogy a szeme sarkából engem figyel.

- Persze, szívem.

- Az au-pairek miért nem halnak meg? Nagyon jó lenne, ha fiatalon meghalnának.

Kínos csend, nem bírom lenyelni a pirítóst. Nincs normális válasz, tudjuk, mire irányul a kérdés-kijelentés. Flossie is tudja, Robert is, én is, csak Tom nem tudja, ő alig hároméves és per pillanat jó elvan a joghurtjával.

- Time to go – töri meg a pillanat varázsát Robert.

- Apa, elviszel ma az iskolába? Kérlek, kérlek, kérlek!

Nem viszi el. Miért is vinné el? Nála a fia a favorit. Megint ketten maradunk, N. jön le a lépcsőn.

- Mammi, mammi, elviszel ma az iskolába?

Még csak nem is válaszol, a kávéját kortyolgatva utasít minket, hogy menjünk öltözni. Egyedül szeret kávézni, idegesíti a csacsogó gyerek.

Flossie lassan lépked fel a lépcsőn, majd leül a földre és nem megy tovább. Próbálom halkan rávenni az indulásra, mert tudom, ha N. meghallja, hogy nem engedelmeskedik, megint balhé lesz. Végül ő kezd el hangoskodni, de N. nem jön oda, kínlódjak vele én, ezért fizetnek.

A gyerekszobában kezdődik az újabb cirkusz, mert bár egyenruha van, ezzel is variál. N. felkiált, hogy indul. Flossie lerohan a lépcsőn, puszi, ölelés.

Pár perc múlva mi is elindulunk. Kezét a kezembe teszi, mert muszáj. Forgalmas úton megyünk, azt mondták neki, hogy mindig meg kell fognia a kezemet. Kis tenyere izzad, én is izzadok. Miért utál engem ez a gyerek?

Megérkezünk az iskolába, előre szalad, hogy ne lássák a többiek, hogy velem van. Távolról figyelem. Minden reggel sorakozni kell az udvaron, szépen sorban mennek be. Minden gyerek mellett ott áll valaki, ő az egyetlen, aki egyedül áll a sorban. Eleinte beálltam vele, de mindig arrébb állt egy-két méterrel, és nem köszönt, amikor elindultak. Nem hozom magam ilyen megalázó helyzetbe, nem állok be vele többet – ezt a harmadik héten döntöttem el.

×××

15.15.

Indulni kell érte. Egyesével “adják ki” őket, kijön, rám néz, elfordítja a fejét és elindul. A harisnyája kiszakadva, a kabátja kifordítva van rajta, a sálja nincs a nyakában, a táskája kinyitva, mindjárt kiesik belőle valami. Olyan, mint valami lelenc. Állami Árvácska. A kapuban megállítom, felöltöztetem, bezárom a táskáját.

Haza érünk. Eltelik valahogy a délután. Hatkor jön Robert Tommal, nem tud maradni, dolga van. Elmegy, Tom ordítani kezd, nem lehet megnyugtatni. Ülök vele az előszobában a földön, ordít és rugdos. Közben Flossie a narancslevet locsolja a földre. A tűrőképességem határán vagyok, amit Flossie rögtön megérez.

- Utállak. Tom is utál. Mammit akarom – és ő is rázendít.

Egyszerre ordít a két gyerek. Próbálom őket megnyugtatni, ezer dolgot mondok nekik. “Akartok játszani?” “Nem sokára jön mammi.” “Nyugi, nincs semmi baj”. Tom arca már vörös, Flossie álkönnyeket hullajt, közben az orra alatt néha gúnyosan rám nevet.

Tíz perce ülünk az előszobában, tíz perce ordítanak. Nincs több ötletem. Az arcomat a kezembe temetem, feladtam. Arra gondolok, mi lenne, ha én is rázendítenék? Én is a szüleimet akarom. Nem mondok semmit, de csak magamban beszélek, befelé, hang nélkül, s már különféle fázisokon esek át. A “kérlek, kérlek, ne sírjatok, annyira sajnálom, de értsétek meg, én jót akarok Nektektől” kezdve a “kuss legyenig” minden átfut az agyamon, de nem mondok semmit, inkább bemegyek a konyhába vacsorát készíteni.

Aztán elhallgatnak, csendben vannak, kimegyek, rám néznek, és megint kezdik. A francba. Valahogy ez a helyzet is megoldódik, az asztalnál ülünk, csendben eszegetnek. Nyílik az ajtó, N. jön haza. Flossie már rohan is hozzá.

- Mammi, mammi – ugrik az ölébe, illetve ugrana, ha N. hagyná, de maminak nincs kedve beszélgetni, leül, Flossie belemászik az ölébe, a válasz egy tőmondat.

- Fürdésidő – mondja. Nincs vita. Flossie elindul, megfürdetem őket, a kislány leszalad.

- Menjél, válassz könyvet.

Megtört a jég, el sem hiszem, végre egy este, amikor nem nekem kell elolvasni az esti mesét. Flossie előveszi a kedvenc könyveit, sokáig válogat, gondolkodik, nagy nap ez a mai – ő is érzi. Beadom neki a gyógyszereit. Asztmás. Az asztmasprayt magának fújja be.

- Mammi, ezt választottam – adja N. kezébe a könyvet, N. pedig ugyanezzel a lendülettel belenyomja az én kezembe.

- Inkább mondja Réka a mesét, tudod, hogy ő nem beszél jól angolul és ez remek gyakorlás neki.

Flossie már nem mond semmit, befekszik az ágyba. A mese alatt mindig nyugodt, ilyenkor még hozzám is bújik. Lekapcsolom a villanyt, kimegyek, N. kijön a szobájából, bemegy Flossie-hoz, ad neki egy “jó éjt” puszit – ez nem az au-pair feladata, ez mami feladata, ez a mami feladata reggel hét és este hét között.

Készítek egy levezető teát, kimegyek az udvarra, nagyot fújok, rágyújtok, és azon gondolkodom: miért utál engem ez a gyerek?

×××

Az iskolából megyünk haza, Flossie előttem lépked két méterrel. Azt gondolja, hogy az utcán szembejövő idegenek azt hiszik, egyedül megy, nincs vele senki. Nem azért teszi ezt, amiért minden gyerek ennyi idősen, hogy elhitesse mindenkivel, hogy ő már nagylány, hanem azért, hogy ne lássák, hogy velem van. Ne tudja senki, hogy őt nem az anyukája kísérgeti. Nem fogom már görcsösen a kezét, három hónap után jár ennyi szabadság. Meg is akarom venni kicsit a szeretetét azzal, hogy nem kényszerítem bele egy olyan helyzetbe, amit nem szeret és bizalmat is akarok adni neki. Sokszor leteszteltem: ha utána szólok, hogy állj, mindig megáll. Néha még tesztelem, nehogy elfelejtse, hogy nem távolodhat el nagyon. Büszke vagyok rá és magamra is, bebizonyítom, hogy nem hülye ez a gyerek, tud egyedül is menni, megérti a határokat ,és hallgat rám. Nem ver át, nem él vissza a megszavazott bizalommal, szépen sétál előttem két-három méterrel. A forgalmas úton mellettem jön, a kis utcákban mehet egyedül. Ügyesen csinálja, néha már őszintén mosolyog.

Csörög a telefonom, nem találom, kotorászok a táskámban. Felnézek, Flossie tíz méterrel előttem szalad. Futni kezdek utána, erre ő is felgyorsít. Kiabálok: Flossie, állj!! Nem áll meg, hátra fordul, kapkodja a lábait, nem bírom utolérni. Ordítok: állj meg!! A házunk elé ér, Istenem, add, hogy bemegy, és nem fut tovább, harminc méterre kereszteződés van, futás közben nem fog körülnézni. És akkor puff… Hatalmasat esik a ház előtt. Odarohanok, nincs semmi baja. Feláll, duzzogva bemegy. Elbeszélgetek vele, ilyet többet ne csinálj!

- Elmondod anyának?

- Nem mondom el.

Robert jön Tommal, felszaladok a szobámba, lejövök, az asztalnál ülnek, Flossie bemegy a nappaliba.

- Réka – szól Robert. Flossie mondta, mi történt ma.

Oh, szegény kislány, még mindig nem bízik bennem, azt hitte, elárulom, ezért elmondta inkább ő.

- Flossie azt mesélte nekem, hogy Te azt mondtad neki, hogy egyáltalán nem fontos kézenfogva járnotok, és hogy nyugodtan mehet egyedül, mert az butaság, amit mi mondtunk. És hogy ő meg akarta fogni a kezed, de Te nem engedted neki.

Nyomdafestéket nem tűrő gondolatok futnak át az agyamon. Megint megszívatott.

- Azt nem mondtam, hogy butaság, csak néha elengedem a kezét, szerintem tud egyedül is jönni, figyelek rá.

- Inkább fogd meg a kezét, nagyon forgalmas az út.

Másnap automatikusan előre menne, nem tudom, mit csináljak. Gondolkodom. Mi a jó nevelési elv egy ilyen helyzetben? Végül megfogom a kezét, döbbenten néz rám. Nem érti. Én sem. Most kezdhetjük elölről az egészet.

×××

Egyedül vagyok otthon velük. A szülők azt mondják, nyugodtan feküdjek le, nem kell fent maradnom. Nem merek elaludni, mi van, ha felkelnek és meg átalszom. A lépcső tetején ülök, öt percenként nézek be hozzájuk, figyelem a légzésüket.

Az internet előtt ülök, amikor a csendet egy sikoly töri meg. Ordít. Szaladok fel a lépcsőn, berontok a szobájába. Kiabál, kis teste izzadt, görcsben van. Beszélek hozzá, megölelem, nyugtatgatom, de nem hagyja abba. Másnap derül ki, hogy vannak rémálmai, ilyenkor félálomban van, nincs is magánál – elfelejtették mondani. Lassan megnyugszik, magához tér, sír, anyát és apát akarja. Megölelem. Most először hozzám bújik. Felébred, magánál van, azt mondja, nem akar aludni. Engedek neki. Leviszem magammal a nappaliba, az ölemben fekszik. Felkel Tom is, sír ő is. Hát, legyen akkor házi buli. Lehozom őt is a nappaliba. Éjfél van, hárman ülünk a földön, egymást bámuljuk, mesét akarnak nézni. A tévé tiltott tárgy, nem nézhetik, le vannak tiltva róla. A tévé a mamival töltött időhöz van fenntartva, a vele töltött (hétvégi) órákban lehet nézni. Megszegem a szabályt, beteszek a dvd lejátszóba egy mesefilmet. Átfut az agyamon, mi lenne, ha pont most érne haza N.  Az éjszaka közepén fekszünk a szőnyegen és Shreket nézünk, az ötéves, a hároméves és az au-pair. Tíz perc múlva álmosan pislognak, szépen visszaviszem őket a szobájukba. A földön ülök, hallgatom, ahogy alszanak. Másnap senki sem meséli el az éjszakai eseményeket, csendes szövetségben hallgatunk a történtekről.

xxx

A konyhában angol házit írok. Flossie jön le a lépcsőn.

- Nem tudsz aludni ? – kérdezem.

- Tom sír – mondja.

Felmegyek, felveszem az ölembe, megnyugszik. Éppen vissza akarom tenni az ágyba, amikor furcsán kezd köhögni. Megijedek. Flossie rám néz:

- Nyugi, Réka, csak köhög, nincs semmi baj.

Visszateszem az ágyba.

- Gyere, Flossie, feküdj le Te is.

Tom megint köhög, valami átfut az agyamon, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Ránézek Flossie-ra, egyszerre fordulunk vissza. Felkapom a gyereket, abban a pillanatban kezd hányni.

- Flossie – szólok. Flossie meg sem várja, mit akarok, tudja szavak nélkül is, hogy be vagyok ijedve, segítséget akarok hívni. Szalad le a lépcsőn, fél perc múlva már jön vissza a telefonnal. Robert számát ütöm, azt mondták, ha baj van, hívjam őket, azonnal haza jönnek.

- Réka, azt kell mondanod, hogy Tom a szőnyegre hányt – szépen tagolja a szavakat, erősen artikulálva megismétli a mondatot. Fél, hogy gyenge angolommal nem tudom elmondani, mi történt.

Hangposta.

- Robert, Réka vagyok. Haza tudnál jönni? – hadarom. Tom hányt, most jobban van, nincs nagy baj, kérlek, gyere haza.

- A szőnyegre hányt – kiabálja Flossie a készülékbe. Azt hiszi, ez is fontos információ.

xxx

- Flossie, tudod, ma ki jön a városba?

- Ki?

- A királynő.

- Egy i-ga-zi ki-rály-nő???

- Igen. Megbeszéltem a szüleiddel, hogy elmegyünk megnézni. Csak az a baj, hogy pont akkor jön, amikor Te iskolában vagy. Ha sokáig marad, pont oda érünk, de ha kevés ideig lesz itt, akkor lehet, nem fogjuk látni. Ha nem tudjuk megnézni, kitalálunk valami más programot, rendben?

- Rendben.

Természetesen, amikor mi megérkezünk, már nincs ott a királynő. Elviszem Flossie-t a bevásárló központba és veszek neki egy giccses gyerekkoronát, abban jön végig a városon. Otthon szendvicseket készítünk, görkorizni megyünk a parkba, majd hosszú időt töltünk a játszótéren, zárásként a fűben piknikezünk. Flossie boldog. Amikor Robert haza hozza Tomot, azt kiabálja: Réka a legjobb aupair, Réka a legjobb aupair. Megölel.

xxx

- Réka, hétvégén tudnál vigyázni a gyerekekre? - kérdezi N.

- Igen.

- Megyek Madridba – mondja. Kiruccannak az új pasijával. Flossie mérges. Duzzog. Anya megint elmegy, ezúttal négy napra. Este a pasi nálunk vacsorázik, majd az éjszakát is nálunk tölti.

Vidáman telnek a napok, a gyerekek főleg az apjukkal vannak. Robert félig-meddig még mindig nálunk lakik, szombat délután bosszúból ő is elhozza a csaját, akivel a gyerekek anyai utasításra még nem találkozhattak. Flossie hozza a formáját, haragja ezúttal Rose-ra és lányára irányul. A Te itt csak egy vendég vagy produkciókat velük játssza el,  nem hajlandó a kislánnyal együtt játszani, Rose-zal sem áll szóba. Vacsora közben hozzám bújik, többször elismétli a tőlem tanult magyar szavakat. Élvezi, hogy a vendégek nem értenek egy szót sem. Vasárnap estére sikerül a gyereket teljesen összezavarni. Megáll tőlem egy méterre, félénken rám mosolyog, ezt az arcát eddig nem láttam, de tudom, hogy készül valamire. Nagyon halkan, alig hallhatóan azt mondja nekem:

- Mammi…

Ne, ezt nem akarom, nem vagyok a mamid. Nem is kell, hogy az legyek. Ez neked sem jó, nekem sem jó, senkinek sem jó. Valahogy sikerül lereagálni-megoldani ezt a helyzetet is. Valószínűleg nem a legjobb módon, de egy ilyen helyzetben egy idegen, szülői tapasztalattal nem rendelkező lánytól ne várjon senki csodát.

xxx

Flossie a szobámban ül, divatbemutatózunk. Felveszi a ruháimat, kifestjük egymást, borzalmasan nézünk ki. Nevetünk. Egymáson.

Vacsorát főzünk, engedem, hogy ő csekkolja le, hogy megsült-e már a süti.

Reggel az iskola udvarán mellettem ül a földön, mesét olvasok. Lassan körbevesznek minket a barátai, irigykedve nézik Flossie-t, aki büszkén és nagyvonalúan jelenti ki:

- Ide jöhettek, hallgathatjátok Ti is.

xxx

Lefektetem a gyerekeket és bedobok egy adag mosást. Május van, Flossie téli kabátja még mindig a fogason lóg, gondolom, kimosom, mielőtt elteszem a szekrénybe. Kifordítom a zsebeit, kipakolok belőlük: egy hajgumi, pár aprópénz, az egyik rúzsom, egy üveggolyó, egy ceruza. Nézegetem az apró tárgyakat. Ezek Flossie kincsei. Felnézek: Flossie áll velem szemben. Leülök az asztalhoz, nézegetem a kincseket, leül ő is. Fejét a kezein támasztja, eszembe jutnak a reggelek, amikor ugyanezt tette és közben mereven maga elé bámult. Most engem bámul mereven, kiveszi a rúzst a kezemből.

- Kifesthetem a számat? – kérdezi.

- Persze – válaszolom. Nem tudsz aludni? – kérdezem.

Rázza a fejét. Odalépek hozzá, szó nélkül megfogja a kezemet, feljön velem az emeletre. Elolvasok még néhány mesét, közben elalszik.

xxx

Kezdek fáradni. Elegem van a családból, Angliából és hiányzik minden és mindenki. Minden nap azt érzem, hogy túró rudit akarok enni, magyar nyelvű koncertekre akarok menni, sétálni akarok a Margitszigeten, elérhető közelségben akarom tudni a szeretteimet.

Egyre kevésbé toleráljuk egymást, a válás elért abba a szakaszába, amikor kezdik feladni az együttműködünk elvet, a vagyonmegosztásról tárgyalnak. Néha velem beszélik meg a problémáikat, és én már nem vagyok nyitott rájuk, nem érdekelnek a kínjaik, mert már nekem is vannak. Robert teljesen elköltözött és lassan belebetegszik a lelkiismeret-furdalásba. N.-nel ketten vagyunk, a korábbi beszélgetéseink elmaradnak, nem működnek jól közösen az energiáink, néha össze is kapunk. Elfáradtunk. Ő a válásba, a gyerekei eltávolodásába, a sikertelen pasizásba, a munkába, én pedig a leredukálódott életbe, az ingerszegény környezetbe, a gyereknevelésbe. Tudom, hogy Anglia nem tud nekem már többet adni, ha tovább maradok, rossz emlékekkel fogok haza menni. Döntést hozok. Fellélegzek. Végre vége.

×××

- Hatkor kell Flossie-ért menned - mondja N.

Három házzal arrébb lakik a childminder. Mikrobusszal megy a gyerekekért az iskolába, elviszi őket magához, a szülők pedig este értük mennek. Elkezdődik Flossie beszoktatása.

- Délután elviszel a parkba? – kérdezi iskolába menet.

- Tudod, hogy délután a childmindernél leszel.

Ötkor elsétálok a ház előtt, a gyerekek az udvaron játszanak. Flossie észrevesz, a kapuhoz szalad.

- Jöttél értem?

- Nem, nem, Flossie - válaszol helyettem a childminder. Egy óra múlva kell elmenned.

- Vigyél el – mondja könyörögve. Kérlek.

Tíz perc múlva a parkban piknikezünk. Nem kellett volna elhoznom hat előtt, rossz döntést hoztam – jár az agyam. Ránézek Flossie-ra, vigyorogva tömi magába a szendvicset, ekkor eldöntöm: jól cselekedtem.

×××

Reggeli rohanás, N. szaladgál fel alá a házban, neki is új ez a helyzet, ez az első nap, amikor nélkülem kell megoldania a napi rutint, holnap már nem leszek itt. Flossie kiszalad a kocsiba, megpuszilom Tomot, nem igazán érti, mi történik. A kocsihoz megyek, benézek, Flossie nem néz rám, ő érti, mi történik. Előre bámul. Eszembe jutnak az első reggelek, amikor kis fejét a kezére támasztotta és nem nézett rám. Most is ezt teszi. Beülök az első ülésre, hátra fordulok, próbálom elkapni a tekintetét, ekkor elfordítja a fejét, kinéz az ablakon. Mereven. Próbálok neki mondani valamit, de nem reagál. Indulniuk kell, késésben vannak. Nem köszön, nem néz rám. N. és Tom integetnek. Flossie nem integet, csak néz ki az ablakon… nem engem néz, a fejem felett a házat bámulja…

×××

… a házat, amiben velük laktam, és ami nem egy tipikus angol ház. Én is a házakat nézem. Azt hittem, egy katartikus pillanat lesz, amikor felszáll a gép, de csak nézek ki az ablakon és arra gondolok, hogy egy új élet kezdődik. Nehéz időszakon vagyok túl. Gyereket neveltem hónapokig, idegenek között éltem. Sokat tanultam. Lassan elhagyjuk Angliát.

Flossie megtanított türelmesnek lenni. Mindig türelmetlen voltam, soha semmit nem tudtam kivárni, ha valami nem tetszett, elmentem. Angliába is azért mentem, mert türelmetlen voltam, nem tudtam kivárni egy helyzetet. És a sors fintora az, hogy válaszként megmutatta, hogy tudok türelmes lenni. Többek között egykori munkahelyemmel, az olasz céggel is türelmetlen voltam otthon, válaszként kaptam egy Florence (Firenze) nevű kislányt.

- Ez a gyerek gonosz – hallom  barátnőm hangját. Ez a gyerek mindenkit utál.

Mindenki ezt mondta, aki találkozott vele. Már rég tudom a választ, de csak a La Manche csatorna felett mondom ki:

- Ez a gyerek nem utál senkit. Engem sem. Ez a gyerek másol. Utánoz. Azt csinálja, amit lát. Azt adja, amit kap. És nem érti a furcsa idegent, aki másképp viselkedik vele… Egyszer talán majd megért mindent. Firenze az egyik legszebb olasz város… de az már egy másik történet lesz.